Ahol a jövő egy tanteremmel kezdődik – Ugandában épít iskolát a Katolikus Karitász

Szentkirályi-Tóth Kata írása – melyet az alábbiakban szerkesztve közlünk – személyes tapasztalatain keresztül nyújt betekintést abba, hogy mit jelent az oktatás lehetősége egy olyan térségben, ahol a tanulás sokszor a túlélés határán valósul meg.

Nem is emlékszem a nevére. Talán „A”-val kezdődött. Aznap azonban annyi emberrel mutatkoztunk be egymásnak, és a karamojong nyelv olyannyira ismeretlen számomra, hogy esélyem sem volt megjegyezni.

Nem is emlékszem a nevére. A történet viszont, amit – tolmácsolás útján – elmesélt nekünk, valószínűleg életem végéig velem marad.

„A” (jobb híján így hivatkozom rá a fejemben) három kislány édesanyja, Uganda északkeleti Karamoja régiójában, Lokiteded településtől nem messze éli mindennapjait egy sárkunyhókból álló lakóközösségben, úgynevezett „manyatában”.

A férje elhagyta a családot, ami miatt a közösség kitagadta a családanyát. A gyermekei miatt megtűrik a manyatában, de saját kunyhója sohasem lehet; rokonai jóformán hozzá sem szólnak. Hogy családját eltartsa, tűzifát gyűjt a szavannán, melyet feldarabolva elad, így igyekezve előteremteni a napi betevőt, ám ez sokszor még a megfeszített munka mellett sem sikerül.

A két nagyobbik lánya – másodikos, mosolygós, rövid hajú, zöld egyenruhájukat büszkén viselő gyerekek – mindezek dacára iskolába jár. De nem úgy, ahogy azt Magyarországról elképzelnénk: a lányok mindennap hét kilométert sétálnak az iskolához, amely mindössze néhány fa alá leterített pokrócból, osztályonként egy-egy táblából és egy romos, bűzlő latrinablokkból áll. A lányok közül csak egyikük visel cipőt.

Az iskolába vezető úton zaklatásnak, erőszaknak vannak kitéve, sohasem biztos, hogy aznap is épségben elérik az iskolát.

A lányokra leselkedő sajnos nagyon valós veszély ellenére, a borzasztó tanulási körülmények mellett – és annak dacára, hogy az iskolai jelenlét miatt a lányok munkájára otthon nem számíthatnak, mely így kis túlzással a család túlélését veszélyezteti – „A” minden egyes nap elküldi iskolába a lányait. Ő maga sohasem járt iskolába, és az iskoláztatás költségeit (évente gyermekenként körülbelül 28 ezer forintot) lehetetlenséggel határos módon tudja csak kifizetni. Felismerte azonban, hogy

a jövő, gyermekei jövőjének kulcsa az oktatás, és foggal-körömmel küzd, hogy biztosítani tudja számukra azt, ami neki nem adatott meg.

Az autóban hazafelé (autó... – hisz olyan ezen a környéken csak a segélyszervezetek dolgozóinak van!) könnyes lesz a szemem. A szívem megszakad „A”-ért és a családjáért: a két csillogó szemű iskolás lányért és apró, egyéves kishúgukért. És arra gondolok: bár kivételes lenne a helyzetük!

Mielőtt Karamojába utaztunk, legjobb igyekezetem ellenére bennem is ott motoszkált a sztereotipikus kép: Afrika, sárkunyhók, színes, törzsi leplek – egy letűnt kor emlékei. Aztán megérkeztünk, és arcon csapott a hőség, a színek és a szagok.

A sárkunyhók, amelyekből messze több volt még a városban is, mint a téglaépületekből; a fejükön piszkos demizsonban sárgás tóvizet cipelő gyerekek (és igen, ezt a vizet meg fogják inni); a négyéves testvérük hátára kötözött csecsemők; a régi autógumiból készített szandálok – és rengeteg-rengeteg olyan más kép, amit a 21. században elképzelhetetlennek gondoltam...

A helyi kollégák sorolják a betegségeket, amik sorra legyűrik az itteni gyerekeket: malária, tífusz, hepatitis – és én csak arra tudok gondolni, hogy igen, én ezek ellen megkaptam a szükséges gyógyszereket, oltásokat, pedig csak egy hétre jöttem Ugandába, nem pedig egy életet élek le itt. Miért én menekültem meg mindezektől, és ők miért nem?

Ekkor éppen ugandai látogatásunk harmadik napját töltjük. A magyarországi Katolikus Karitász országos igazgatójával, Zagyva Richárddal azért érkeztünk az országba, pontosabban annak Karamoja régiójába, hogy a Caritas Uganda országos központjával és a helyi Morotói Egyházmegyei Karitásszal (Caritas Moroto Services) karöltve elindítsunk egy régóta formálódó fejlesztési projektet: iskolát építünk „A” két zöldruhás kislányának és másik 174 kisdiáknak, akik fák alatt, zavaros és fertőző tóvizet kortyolva tanulnak a porban.

Iskolájuk, a lokitededi Comboni Szent Dániel Óvoda és Általános Iskola a borzasztó körülmények ellenére hiánypótló: kilenc falu gyermekeinek biztosít lehetőséget az oktatásra,

akiknek egyébiránt húsz kilométert kellene gyalogolniuk a másik legközelebbi iskolához.

Noha az iskola megléte – jelen állapotában is – óriási dolog a helyieknek, amikor a helyszínre érkezünk a helyi kollégákkal, megtapasztaljuk, mennyire sokat jelent nekik a kezdeményezésünk: hagyományos énekkel és tánccal várnak.

Majd bezsúfolódva a tanári szobaként szolgáló fa alá beszélgetésbe elegyedünk az iskoláról, a projektünkről és a további sürgős szükségletekről. 

Annyian vannak a helyiek – nemcsak a gyermekek szülei, de valószínűleg közel s távolról mindenki összegyűlt a köszöntésünkre –, hogy a „tanári szobába” már nem is férünk be. Egyesek más fák árnyékába húzódnak.

Beszédek hangzanak el – az iskola szülői munkaközösségének tagjaitól, a helyi tanács részéről és tőlünk.

Közben a gyerekek folytatják tanulmányaikat az osztálytermekként szolgáló fák alatt; a „menzán” pedig – egy kondér és néhány demizson egy fa árnyékában – rotyog az ebéd.

A kisebb szélvihar, amely átseper a területen, csupán pillanatokra akasztja meg mindezt: a gyerekek nevetnek, majd foguk alatt ropogó homokkal folytatják a tanulást. 

Eközben a szülők beszédei nyomán kezd kirajzolódni a helyzet. 

A mostani projekt célja egy stabil, zárt, két osztályteremből álló iskolaépület kialakítása, valamint az omladozó higiéniai blokk felújítása lesz.

A szülők hihetetlenül boldogok (ennyiszer egymás után még sohasem hallottam a „köszönöm” szót – karamojong nyelven, angolul vagy pusztán gesztikuláció útján), és vállalják, hogy aktívan részt vesznek mindezekben: az építkezésen alkalmazott munkások, a felépült épületek épségéért és tisztaságáért felelős személyek mind-mind közülük fognak kikerülni. 

„Ez a mi iskolánk” – mondják. És milyen igazuk van.

A további szükségletek sora azonban végtelen. Fúrt kút (hogy ne szennyezett tóvizet kelljen a gyerekeknek kannákban idehordani és inni, valamint hogy biztonságos mosakodási lehetőségük legyen), lánykollégium (hogy a kislányoknak ne kelljen mindennap az erőszakot kockáztatva iskolába indulniuk), kerítés (vadállatok és illetéktelenek ellen), zárt konyha (hogy ne poros ételt egyenek a diákok), további iskolaépületek (hiszen 176 diáknak két osztályterem közel sem elég) és így tovább.

Amikor rám kerül a sor, hogy beszédet mondjak, felállok. „Kata vagyok – mondom nekik, – Magyarországról jöttem, és nagyon örülök, hogy itt lehetek. Köszönöm, hogy megosztottátok velünk az örömötöket, az elkötelezettségeteket, és azt is, mire lenne még szükségetek. Én csak egy egyszerű ember vagyok. Nem vagyok különösebben erős; nem tudok egyedül felépíteni egy iskolát. Azt azonban meg tudom ígérni, hogy amit most ti elmondtatok nekünk, továbbadom ott, ahonnan jöttem, és mindent megteszek annak érdekében, hogy forrásokat gyűjtsek számotokra, hogy mindezek, amiket felsoroltatok, megvalósulhassanak.”

Hatalmas tapssal övezve ülök vissza. A gyomromban apró görcs: vajon meg tudom adni ezeknek a szülőknek mindazt, amit most megígértem? 

Az aggodalom azonban hamar elmúlik – a helyiek jókedve ragadós. Beöltöztetnek mindannyiunkat a nakatukokba, a karamojai pásztorok hagyományos színes leplébe, és együtt táncolunk, nevetünk, kezet rázunk mindenkivel. 

Valahogy minden olyan erős, élénk, éles: a nélkülözés, az öröm, a szülők oktatás iránti elkötelezettsége, a gyerekek csodálkozó tekintete, az ének, a tánc.

Mire elbúcsúzunk tőlük, a fejem belefájdul a sok színbe, szagba, hangba, mosolyba.

„Bye-bye, Kata” – éneklik búcsúzóul. Aztán indulunk is – vissza a városba, a folyóvízzel és palackozott ásványvízzel felszerelt szállodába, ahol szúnyogháló-baldachin alatt pihenhetjük ki a nap fáradalmait. A bűntudat azonnali: azoknak az embereknek, akikkel ma találkozunk, nagy eséllyel életükben nem lesz lehetőségük minderre. Miért épp én, és miért nem ők?

Egy hét után utazunk vissza Magyarországra.

A nemzetközi repülőtér Kampala, Uganda fővárosa mellett helyezkedik el, és Karamoját elhagyva szinte azonnali a kontraszt: téglaépületek, lassacskán feltűnő autók, benzinkutak, majd Kampalába érkezve luxusszállodák, légkondicionált szupermarketek, gourmet kisboltok, bisztrók.

A főút itt mindenhol aszfaltozott, ám a kis utcákat itt is az a vöröses por borítja, mint Karamojában, és néhány házzal beljebb hasonló kunyhókat is látunk, mint a szavannán. A megélhetés mégis biztosabb, az alapvető szükségletek többnyire rendelkezésre állnak, a komfortfokozat összehasonlíthatatlan.

Uganda számomra így mindig is a kontrasztok országa lesz. Kontraszt Magyarországgal, kontraszt az országon belül. Kimerülten, harmincegynéhány órás utazást követően térek haza, de amikor megérkeztem, áradnak belőlem a történetek – emberi sorsokról, társadalmi problémákról, gazdasági kizsákmányolásról, a gyerekek boldog mosolyáról, a barna víz borzalmáról, a szülőkkel közös táncunkról.

Sohasem fogok újra úgy tekinteni a vízre, a mindennapos étkezésre, a tetőre a fejem felett, a gyógyszertárakra, a buszokra, a családomra, az életemre, mint korábban.

Karamoja megragadta a szívemet, jól megszorongatta, kifacsarta, és teljesen átformálva adta vissza. Alig várom, hogy ismét ott lehessek.

Szerző: Szentkirályi-Tóth Kata, a Katolikus Karitász nemzetközi hálózati koordinátora

Fotó: Katolikus Karitász

Magyar Kurír