Ahol a kérdésekre válasz érkezik – Beszélgetés Rónaszéki Jánossal a Café Francesco missziójáról

A Café Francesco nem csak vendéglátóhely, jóval több annál: a találkozások helye, közösségi tér és párbeszédre hívó otthon, ahol egymásba fonódik a hit és a kultúra. Itt beszélgettünk Rónaszéki Jánossal, a Budapest-Újlipótvárosi Árpád-házi Szent Margit Plébánia káplánjával, bepillantást nyerve a fiatalokat megszólító missziós kávézó mindennapjaiba.

– Tele van vendéggel a kávézó, az asztaloknál beszélgető párok, barátok, turisták, laptopos egyetemisták ülnek, és egy pap, aki két feladata között beugrott egy kávéra. Ilyen itt egy átlagos hétköznap délelőtt?

– Igen, ez egy átlagosnak mondható délelőtt. Felfedeztek minket az épületben működő gimnázium tanárai, diákjai, fenn vagyunk a Google-térképen,

sok külföldi is betér hozzánk, vonzza őket a kávézó cégtábláján az ismerős arc: Ferenc pápa arca.

Mostanra már nagy a törzsvendégeink tábora. Sokan beülnek hozzánk, itt tanulnak, beadandót írnak, közben megisznak egy kávét. Én is gyakran bejövök, és mindig találok itt ismerőst, akivel üdvözölhetjük egymást. Dolgozni is be szoktam ülni, sokszor megszólítanak, beszélgetést kezdeményeznek. Közel a Sapientia főiskola és a szeminárium, szerzetesek és kispapok is betérnek hozzánk. Örömmel tapasztaljuk, hogy a városi evangelizáció új formája lett a Café Francesco, valóban a közösségi találkozások helye. Kiemelt napunk a kedd, amikor beszélgetést tartunk itt a legkülönfélébb témákról. Emellett teret adunk alulról építkező kezdeményezéseknek is. Vannak nálunk zenei estek, könyvbemutatók, kulturális esték, legutóbb az argentin kultúra mutatkozott be itt. Legújabb programunk pedig a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének sajtófóruma, vitaestsorozata.

– Kiknek köszönhető a kávézó működése?

– A gondviselést tapasztaljuk meg abban, ahogy hónapról hónapra működünk: a bevételünk éppen fedezi az alapkiadásokat. Nincsenek anyagi tartalékaink, és nagy támogatóink sincsenek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy fenn tudjuk tartani a kávézót, és ha bármi nyereség képződik, azt a programjainkra fordítjuk.

Öt alkalmazottunk van: egy főállású üzletvezető, valamint egy főállású és három részmunkaidős barista. Emellett tizenöt-húsz önkéntes dolgozik nálunk rendszeresen, az ő segítségükkel tudunk működni. Mosogatnak, kiszolgálnak, minden feladatban részt vesznek. Jó látni, hogy barátságok szövődnek közöttük, a szabadidejüket is szívesen töltik itt. Az önkéntesek a programokban is egyre nagyobb szerepet vállalnak, például szakavatott módon moderálják a beszélgetéseket.

Mindenki beleadja a munkába a legjobb energiáit, sokan a magukénak érzik a kávézót. Jól érzik itt magukat, és értik, hogy a tevékenységünkkel távolabbra tekintünk, nekünk missziónk van. Úgy tűnik, a Jóisten akarja, hogy legyünk.

A baristák is visszajelzik, hogy munka közben, a kávézóban tartott előadásokat hallgatva fejlődni tudnak a lelki életükben. Úgy érzem, az egész csapat épül és erősödik. Meghatározó tapasztalatunk az is, ami minden önkénteskedés legszebb része: megélhetjük, hogy miközben adunk, mennyi mindent kapunk. Sokan rengeteget dolgoznak a pultban, nekik köszönhetően működhet a kávézó, de közben ők is megtapasztalják, hogy sok mindent kapnak itt lelkileg és emberileg.

Működésünk során természetesen rendszeresek az ellenőrzések, járt már nálunk a NAV, az önkormányzat, és mindeddig minden vizsgálaton átmentünk. A világi szférában, a hatóságok előtt is meg kell állnunk a helyünket. Ugyanakkor hatásunk is van azokra, akikkel a működésünkhöz kapcsolódóan találkozunk: az ellenőrök, a beszállítók látják a kávézóban Ferenc pápa képét, olvassák az idézeteket, érzékelik, hogy ez egy másfajta vendéglátóhely. Rácsodálkoznak a kávézóra, kérdeznek az Egyházról, és így párbeszéd alakul ki közöttünk.

– Tavaly április 21-én, Ferenc pápa halálával a névadóját veszítette el a Café Francesco.

– A Szentatya halálakor nagy szomorúságot éreztem, ugyanakkor izgalom és félelem is vegyült ezekbe az érzésekbe: attól tartottam, hogy az általa kijelölt irány, az elindított folyamatok megszakadhatnak, különösen, mert tudom, hogy az Egyházon belül is léteznek olyan csoportok, amelyek másképpen gondolkoznak az Egyház jövőjéről. Prevost bíboros megválasztása azonban nagy örömmel töltött el. Bár észak-amerikai születésű, majdnem húszévnyi perui missziós tapasztalattal rendelkezik, ugyanabból a térségből érkezett, mint Ferenc pápa. Első beszédében rögtön a szinodális, missziós Egyházról, valamint a szegények melletti elköteleződésről szólt. Első enciklikája, a Dilexi te is azt a lelkületet tükrözi, amit elődje ránk hagyott. Úgy látom, vele folytatódik a Ferenc pápa által kijelölt út mind teológiai, mind lelkipásztori értelemben, és a Kúria reformját tekintve is.

– Említette a két pápa latin-amerikai tapasztalatait. Mit tanulhatunk ezekből?

– Leó pápa megválasztásával még inkább felértékelődik a latin-amerikai egyházak szerepe és az a megújulás, amit a II. Vatikáni Zsinat elindított. Nyilvánvaló, hogy Európa egészen más kultúrával és háttérrel rendelkezik, mint Dél-Amerika, de az az egyházi stílus, amit Ferenc pápa képviselt, a mi kontinensünkön is hiányzik. Az Egyház nem lehet merev, zárt rendszer, ahol a papok magasan, a hívőktől távol állnak, és nem megszólíthatók. Nem ez a krisztusi út.

Mi itt, Európában gyakran bezárkózunk, az önfenntartásra törekszünk az Egyházban. Ferenc pápa latin-amerikai lendülettel azt üzeni: ott kell lenni az emberek között, szeretettel és együttérzéssel fordulni feléjük, megérteni a problémáikat, Jézus lelkületével, aki maga is emberré lett, beletestesült a világba.

Az Egyháznak is újra és újra bele kell testesülnie a világba, emberként kell jelen lennie benne. Ez rendkívül fontos, mert az emberek először az Egyház emberi oldalához kapcsolódnak, és csak azután tudnak elindulni az isteni felé. Ha az Egyházban az ember hiteles, az érdeklődők sokkal könnyebben nyitnak az evangélium felé.

– A megosztottság sebe nagy nehézsége világunknak.

– XIV. Leó pápának már az első szavaiban ott volt az egység üzenete. Ferenc pápa a külső megjelenésével is az egyszerűséget igyekezett kifejezni: megvált minden fölösleges jelképtől, amit nem tartott lényegesnek a pápaságban. Leó pápa az első beszéde alkalmával is viselte a piros mocétumot, és hivatalos találkozókon azóta is hordja, amikor azonban nincs hivatalos esemény, ezüst keresztet visel a pápák által szokásosan használt arany kereszt helyett. És ő is megmaradt a fekete színű cipőnél. A küllemével is azt üzeni: folytatja a hagyományokat, de közben megtartja az egyszerűséget. Úgy gondolom, ezzel azt is világossá teszi, hogy minden csoporthoz szólni szeretne. Remény van arra, hogy a személye képes lesz egységbe kovácsolni az Egyházat.

– Milyen missziót teljesít a Café Francesco? Mi lehet az Egyház szerepe így, a város mindannapi életébe, szövetébe ágyazódva?

– Az evangelizáció szempontjából a nagyváros az egyik legnehezebb terep. A belvárosok különösen nagy kihívást jelentenek: itt találhatók az egyetemek, a gondolkodás szabadságának központjai, a fiatalok gyűjtőhelyei. Itt elengedhetetlenül fontos az evangelizáció: az embereknek válaszokra van szükségük, és olyan helyekre, ahol találkozhatnak az Egyház tanításával. Ezt figyelembe véve nagyon lényeges feladatot lát el a Café Francesco.

Biztos pontként szolgál sok fiatal számára: aki kérdésekkel érkezik, bekapcsolódhat a programjainkba, előadásokat hallgathat meg, és tudhatja, hogy itt szeretettel fogadják.

A kávézó védett környezetet biztosít, missziós erővel rendelkezik, és aktívan evangelizál.

A célunk nem az, hogy belterjes közösséget alkossunk, ahol csak katolikus fiatalok jelennek meg. Ez egy mindenki számára nyitott hely, és mindenkit megszólítunk. Senkire nem erőszakoljuk rá a katolikus hitet, de felkínáljuk a lehetőséget a párbeszédre. Hiszünk abban, hogy a tanítás a dialógus révén közvetíthető a legjobban. Fontosnak tartjuk, hogy az embereknek lehetőségük legyen meghallgatni egymást, miközben megismerhetik a hitet is.

– Ritka, hogy valaki ilyen közel kerülhessen a fiatalok mindennapi életéhez. Hogy látja, milyen kérdések foglalkoztatják őket?  

– A fiatalok életében megvannak a korosztályos kihívások és nehézségek, amelyek részei a mindennapjaiknak. Önismeret, párkapcsolatok, házasság, szexualitás, gender, környezetvédelem – ezek mind-mind olyan témák, amelyek érdeklik, érintik őket, és mi ezeken keresztül kapcsolódhatunk hozzájuk. Csak úgy lehet igazán közvetíteni valamit a fiatalok felé, ha érintettnek érzik magukat.

Ferenc pápától érdemes tanulni, ő úgy képes átadni nagy igazságokat és erkölcsi tanítást, hogy senki sem érzi kívülállónak magát. Ezt a kommunikációs stílust próbáljuk képviselni, idehozni mi is.

Jelmondatunk ezért: „Isten sosem fárad bele a megbocsátásba.” Isten irgalma megérintő tanítás, mert mindannyian rászorulunk a megbocsátásra. Ez egy közös tapasztalat, ami képes idevonzani az embereket.

Engem fiatalon Ferenc pápa nyitottsága fogott meg: ő minden kérdésről mer beszélni, miközben megőrzi az Egyház örök értékeit. Képes megmutatni a középutat: nyitott a világ és az emberek felé, de hű marad az értékekhez. Az Egyház emberi arcát mutatja fel, és minden megnyilvánulásával érzékelteti, hogy az isteni gondviselés itt van velünk. A nyitottság és a hűség kettőssége adja beszédének erejét, lelkiségének újdonságát, ami a 21. században az Egyház útját is kijelölheti.

Ferenc pápa rámutat, hogy változtatnunk kell a kommunikációnkon, fontos kimennünk a perifériákra, szembenéznünk a társadalmi kérdésekkel. Jelen kell lennünk az emberek között, s közben megőriznünk a katolikus értékrendet. Körülöttünk sokfelé törések, drámák, szétesett életek... Az Egyház képes felajánlani az embereknek a bűnbocsánat, a megtérés és a felállás lehetőségét, és közvetíteni feléjük, hogy Isten sohasem mond le rólunk. Az embereket éppen a megtörtségükön keresztül tudjuk megérinteni, életük gyengeségein, hibáin és a bűneiken keresztül nyílhat meg számukra az út az evangélium és az Egyház felé. Sokan várják és vágyják, hogy valaki elmondja nekik: Isten megbocsát, Isten szeret. Nem azért, amit tesznek, hanem egyszerűen azért, mert a létezésük érték számára. Fontos, hogy ezt az üzenetet eljuttassuk hozzájuk, hogy ráébredjenek erre az igazságra.

– Az eddigi tapasztalata mit mutat, sikerül elérni az embereket ezzel az üzenettel?

– Úgy látom, hogy a fiatalok nagyon nyitottak: jönnek, keresnek, beszélgetni akarnak. Ez persze komoly kihívást is jelent, hiszen

sokakban erős gátak működnek mindenféle spirituális dologgal szemben, és van, akiben sok negatív sztereotípia él az Egyházról, így nehéz helyzetből indulunk. Éppen ezért elengedhetetlen az emberi hitelesség: ez az alapja annak, hogy az Egyház tanítása befogadásra találjon.

Az egyházi botrányok különösen tragikusak, mert az a csalódás, amit ilyenkor érez valaki, magával ránthatja a hitét is. A legvonzóbb módja az evangélium hirdetésének az, ha a világi hívők, papok, püspökök, mindenki a maga szintjén törekszik a hétköznapi életszentségre. Nem kifelé mutatva, nem látványos, színpadias dolgokban, hanem megélve az Istennel való személyes kapcsolatot. Ebből fakad, hogy a tanítás hitelessé válik, és az emberek eljuthatnak az evangéliumhoz. Ez persze nem könnyű. A mai embert meg kell győzni: nekünk kell kezdeményeznünk, odamennünk hozzá, megszólítanunk. Nem várhatunk arra, hogy magától jöjjön hozzánk, aki válaszokat keres. Jelen kell lennünk az emberek között, és felkínálnunk nekik az evangéliumot, hogy megismerhessék az életükre vonatkozó, nekik is szóló üzenetet.

Fotó (archív): Lambert Attila; Merényi Zita 

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.