Ahol láthatóvá válik a stílus – A régmúlt csodái a Kunsthistorisches Museumban

Ahogyan akkor megígértük, most folytatjuk a múzeum képtárának bemutatását, a teljességre törekvés nélkül. Annyi itt a látnivaló, hogy ember legyen a talpán, aki egyszeri látogatás során képes befogadni, értelmezni és megjegyezni a látottakat. Az alkotások jó részének nem csak szerzője és címe van, hanem története is. A látogató számára így, ha csak egy kimerevített pillanatra is, de megelevenedik a kor, amelyben a festmények születtek, és persze maga a művész is: ihletettsége, az adott témával kapcsolatos gondolatai megmutatkoznak a vásznon.

Most induljunk, és elsőként nézzük meg a legismertebb műveket! Ha korábban már láttunk is ezekről készült reprodukciókat, eredetiben egészen más az élmény. A termekben a múzeum munkatársai természetesen őrzik a kiállított képeket, de azért viszonylag közel lehet menni az alkotásokhoz. Láthatjuk az ecsetkezelést, azt, hogy széles vagy éppen vékony ecsetet használt-e a mester, érzékelhetjük nagyvonalú festésmódját, a színek egymásra hatását, s egyszer csak megmutatkozik előttünk a stílus, amelyben megnyilvánul az alkotó kézjegye, sajátos karaktere.

Számos művésztől olyan sok képet állítottak ki a múzeumban, hogy szinte megtöltik a terem egyik falát. Ilyen mester Paolo Veronese is, aki a velencei festészet egyik briliáns alkotója volt. A Királyok imádása című festményét, amely pályája utolsó periódusában, valamikor 1580 és 1588 között készült, sötét, mély tónusok, zöld és barna színek jellemzik. Egyedül a fehér szakállas király arany köpenye fénylik igazán az ünnepélyes pillanatban. A mellette lévő, 1582 körül festett képen Juditot láthatjuk Holofernész levágott fejével. Judit igazi szépség, gyönyörű ruhát visel, arca és karja márványosan fehér; kezében tartja a levágott fejet. A szemlélőnek első pillantásra fel sem tűnik a képen Holofernész sötét feje, ahogyan a neki szánt zsák sem, amit a szobába érkező szolgáló hoz magával. A világosság és a sötétség, a szépség és a rettenet kontrasztja adja a festmény manierista módon megnyilvánuló kifejező erejét.

Veronese egy másik, mindenképpen említésre érdemes munkája a Marcus Curtius áldozati halála, amely mitológiai jelenetet dolgoz fel. A római hős, hogy megbékítse az isteneket, egy jóslatot követve egy hatalmas gödörbe vetette magát a Forum Romanumon. A tátongó űr egy földrengés során keletkezett, s miután a fiatal katona lovával beleugrott, összezárult felette. Áldozatával így megmentette Rómát a pusztulástól. Veronese félig-meddig alulnézetben, merész látószögből ábrázolja a jelenetet. Mozgásban lévő, lándzsás alakokból álló csoportosulás veszi körül a kosfejű kőből faragott kútformát, ahol a hős önfeláldozása történt. Csodaszép pasztellszínek, elomló selymes ruhák, remek kompozíció jellemzi a velencei festő képét.

De menjünk tovább, és nézzük most Tintoretto remekműveit, aki Tiziano és Veronese mellett a legnagyobb velencei festő volt. Zsuzsanna a fürdőben című, 1555-ből származó képére már alig emlékeztem, olyan régen láttam utoljára eredetiben. Az ószövetségi történet szerint Zsuzsanna illetlen ajánlatot kapott két titokban betolakodó férfitól, amikor a saját kertjében fürdőzött. Mivel elutasította őket, azok házasságtöréssel vádolták meg, s csak az akkor még fiatal Dániel próféta közbelépésének köszönhetően derült ki a bírák előtt az igazság, és menekült meg Zsuzsanna a halálbüntetéstől. Gazdag növény- és állatvilágával meghatározza a festményt a mesés kert. Éles ellentét feszül Zsuzsanna szépsége és fiatalsága, illetve a bűnös vágyaktól fűtött két öreg férfi rosszindulata között. A világos és a sötét tónusok uralják a képet, afféle „vihar előtti csend” van, egyelőre még nyugalom árad a néző felé a vászonról.

Tintoretto egyik legjelentősebb műve egyébként a Paradicsom című festmény, amely a velencei Dózse-palotában látható. Ez a világ legnagyobb, vászonra festett olajképe. Több száz figura kavarog a huszonkét méter hosszú és hét méter magas, hatalmas alkotáson.

Most nézzünk meg egy kevésbé ismert művet, Nicolas Poussin A jeruzsálemi templom lerombolása című alkotását! A kegyetlen, harcos jelenet Josephus Flavius A zsidók története című könyve alapján készült, amelyben a szerző leírja azt a csatát, amelyet Titus császár és katonái vívtak, hogy megakadályozzák a templom földig rombolását. Poussin, ahogyan a műtörténészek írják, „az antik világban érezte otthon magát”. A kép központi alakja, a császár, kétségbeesetten tekint az ostromlott jeruzsálemi templomra, amely körül öldöklés folyik. Nicolas Poussin az 1600-as évek antikizáló hatású művésze volt. Egyik legismertebb képe a Louvre-ban található, Árkádiai pásztorok címmel.

A termeken továbbhaladva lassan elérkezünk a korszak egyik legkiválóbb festőjéhez, Diego Velázquezhez (1599–1660). A Margarita Teresa infánsnő fehér ruhában című festményen egy ötéves gyermeket látunk, de mintha csak felnőtt volna, olyan a testtartása. Amint a kiállításon megtudhattuk, a Habsburg infánsnő képét a birodalmi követ küldte Bécsbe, és levelében méltatta a kislány határozott viselkedését. Ezzel egy időben készítette Velázquez a madridi Pradóban őrzött, talán leghíresebb alkotását, a Las Meninast (Az udvarhölgyek). Ennek a képnek a közepén szintén ott áll a kis Margarita infánsnő.

Az első nagy spanyol festő, Velázquez 1599-ben Sevillában született, és már ifjan IV. Fülöp spanyol király udvari festője lett Madridban. Itt 1628-ban Rubensszel is találkozott, amikor a flamand festő másodszor járt Spanyolországban. Egy másik festmény Velázquez munkaadóját, IV. Fülöp spanyol királyt ábrázolja egyszerűen, mégis bensőségesen. Az uralkodó 1653-ban azt írja, hogy már kilenc éve nem festettek róla portrét. A jellegzetes karakterű férfi arcvonásai remekül érvényesülnek a képen. Bajusza, ruházata a kornak megfelelő divat szerint mutatja Fülöpöt. (Talán sokan ismerik Velázqueznek azt a portréját is, amely a legkevésbé sem idealizált módon ábrázolja X. Ince pápát.)

Azután megérkezünk minden idők egyik legnagyobb mesteréhez, Tizianóhoz. Hosszú élete során elképesztően dekoratív, mégis mély érzésekről tanúskodó, drámai képeket festett. Itt a Kunsthistorisches Museumban látható Ecce Homo (1543) című alkotása, amely mindenképpen szokatlan ábrázolás. A nagy méretű vásznon Krisztus nem a kép közepén áll, hanem balra fenn, a sarokban, egy lépcsősor tetején lép a gesztikuláló, háborgó tömeg elé. Szenvedő, ruhátlan alakja éles ellentétben áll a mellette lévő kék ruhás, arany köpenyes Pilátussal. Krisztus alatt, a lépcső tövében egy fiatalember jól láthatóan felkiált az izgatottságtól, miközben kutyáját magához öleli.

Tiziano portréi szintén rendkívül jelentősek, a múzeumban jó néhányat megnézhetünk közülük. Az egyik leginkább előremutató, legmodernebb felfogású műve a pármai származású, de Velencében praktizáló Gian Giacomo Bartolotti orvosról készített festménye. Az egyszerű eszközökkel megfestett képen a fiatal, de már őszülő hajú férfi semleges háttér előtt áll, és előre néz. Ha nem figyelnénk az öltözékét, és ha nem tudnánk, milyen korban élt a modell, egyszerűsége folytán akár mai műnek is nézhetnénk a festményt.

Meg kell emlékeznünk még Tiziano mesteréről, Giorgionéról is. Sajnos nem volt hosszú életű, a harmincas éveiben meghalt, de csodálatosan finoman megfestett képeket hagyott hátra. A pásztorok imádása című alkotásán a már-már alkonyi tájban pihen a Szent Család, amikor a pásztorok meglátogatják a Kisdedet. Tisztelettel és alázattal veszik körül a földön, takarón fekvő, kiszolgáltatott kisgyermeket, aki, mint minden gyermek, ruhátlanul kezdi meg földi életét.

A Fiú nyíllal (1505) című festménye egy idealizált ifjú képmása. Azt mondják, hogy a „szép” Szent Sebestyén portréja is lehetne, de biztosat már soha nem fogunk tudni efelől. Giorgionénál sok a legenda, a költőiség, bizonyos értelemben a bizonytalanság, nem mindig világos, hogy pontosan mit és miért festett. Tiziano tőle tanult, van is sok hasonlóság kettejük között, még ha az ő figurái erőteljesebbek is, mint Giorgione alakjai.

Ahogy teremről teremre haladunk a múzeumban, egyszer csak gyerekzsivajra leszünk figyelmesek: négy-öt éves kicsik vesznek körül a parketten ülve egy fiatal hölgyet, aki lelkesen, játékosan magyarázza, hogy mi látható a falakon. Kisebb méretű reprókat is mutat nekik, mesél róluk. Remekül működik itt a múzeumpedagógia; a vizuális nevelést nem lehet elég korán kezdeni.

Muszáj még szólnunk Rembrandtról is, akinek jó néhány alkotását őrzi a múzeum, nem mehetünk haza úgy, hogy meg sem említjük  ezeket. A mester hol élettel teli, nagyon is jókedvű, hol pedig drámaian szomorú portréi lenyűgöző hatással vannak a nézőre. Élete során Rembrandt sok önarcképet festett, egyszer a fiatal, sikeres művész, máskor a megfáradt, beteg mester néz ránk vásznairól. Itt, a bécsi múzeumban két önarcképét láthatjuk.

Egy másik festményen Titus, a festő korán meghalt fia könyvet olvas, arcán vidámság tükröződik. Egy további képen nagy szakállú, idős férfit láthatunk egy hatalmas könyvvel. Jobb kezében tollat tart, az a benyomásunk, mintha csak egy pillanatra hagyta volna abba az írást. A tekintélyt sugárzó, hullámos, nagy, fehér szakáll és a vastag, méretes könyv a tapasztalt, bölcs ember kifejezési formái a képzőművészetben. Ha közel hajolunk Rembrandt képeihez, láthatjuk rendkívül puha ecsetvonásait, finom realizmusát. Vásznain nem érződik semmi erőlködés vagy fáradtság. Édesanyja portréja is egyszerűen briliáns; csodálatos, ahogyan az idős asszony arcát és ruháját megfestette. Rembrandttal egyszerűen nem lehet betelni!

A Pieter Brueghel műveit bemutató termekben aztán megelevenedik az élet: lakodalomban táncoló parasztok, téren játszó gyerekek képei töltik be a kiállítótermet. Vagy éppen a borzalmas betlehemi gyermekgyilkosság ábrázolása... Egy másik festményen nagy igyekezettel épül a Bábel tornya. Még csak félig van készen a hatalmas építmény, így aztán beleláthatunk a munkálatok folyamatába, részleteibe. A legfelső szint már a felhőket súrolja. Varázslatos táj, zsúfolt város, jobbról pedig a tenger veszi körbe a monumentálisra tervezett tornyot. Brueghel hihetetlen fantáziával, részletező gazdagsággal megfestett képei elképesztő élményt nyújtanak.

A hatalmas képtár termeit elhagyva végül eljutunk a múzeum shopjába, ahol sokféle emléktárgy között válogathatunk. Kétféle póló is kapható itt, mindegyiken Brueghel egy-egy képének részlete látható.

Írásunkban ezúttal is nagyon sok mindenről szóltunk, de maradt még bőven látnivaló. Nem beszéltünk Raffaellóról, Rubensről, Giovanni Belliniről, Jan van Eyckről és még sok más művészről sem. Ha a kedves Olvasók ellátogatnak a Császárvárosba, a Kunsthistorisches Museum képtárába, feltétlenül nézzék meg ezeket a remekműveket is! 

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.