Ahol nincs más, csak Isten – Kürnyek Róbert csatlakozott Afréka nigériai missziós útjához

– Hogyan fogadta a meghívást? Bátran vágott bele az utazásba?

– Nigériáról mindenki tudja, hogy a világ egyik legszegényebb országa, ahol óriási mértékű a keresztényüldözés. És azt is tudjuk, hogy a nyomorúságuk és az üldözöttségük ellenére mennyire csodálatos az ott élők hite. Nagy örömmel mentem, nem volt bennem félelem, éreztem a hívást, hogy mennem kell.

– Olyannak látta a körülményeket, amilyennek elképzelte?

– Réka oldalain sok fényképet, videót lehet látni, de a valóság talán még annál is rosszabb. A képek nem tudják közvetíteni azt a szegénységet, amiben az ottani emberek élnek. Ez belülről rázza meg az embert, nagyon erőteljesen.

Az emberségünk tragédiája, az emberi bűn következménye, hogy vannak, akik kénytelenek ilyen szegényen, éhínségben, és a hitük miatt üldözötten élni. Nem könnyű szembesülni ezzel.

Tudatosan készültem, tudtam, hogy a sok nyomorúság azt fogja előhozni belőlem, hogy segítsünk, akár erőnkön felül is. Az Afréka Alapítvány ezt teszi már jó ideje.

Szükség van a kompassióra, arra, hogy együtt szenvedjünk ezekkel az emberekkel, ez jobb, mintha érzéketlenül elmennénk mellettük. Hálás vagyok azért a tapasztalatért, hogy mások szenvedése nem hagy hidegen. Ahogy telt az idő, a nigériai embereknek arcuk és nevük lett, Patrick, Onyebuchi, Somtoo, emberek, akikkel megismerkedtem, akik megajándékoztak a bizalmukkal. Akkor már nem a nigériai emberek szegénységéről beszéltünk, hanem Patrick, Onyebuchi szegénységéről. Ahogy elkezd kialakulni a kapcsolódás, még nyilvánvalóbbá válik, hogy ez nincs rendben így, tenni kell ellene.

– Mit kezdhetünk ezzel a mérhetetlen szenvedéssel?

– Mindenkit nem lehet megmenteni, nincs hozzá eszközünk. Sok iskolába elmentünk, és megértettem, hogy a gyerekek azok, akikhez a Jóisten meghívott. Amíg Réka rendelt, én a várakozó emberek között voltam odakint, beszélgettünk, játszottunk a gyerekekkel, énekeltek, fényképezkedtünk. Nem adtam nekik pénzt, ételt.

Azt tudtam adni nekik, hogy egy kicsit talán gyerekek lehettek.

Nem tudom, hogy ez sok, kevés vagy elég, ennyire voltam képes. Amióta hazajöttem, beszélek az embereknek arról, hogy nagyon kevés pénzzel nagy csodákat lehet tenni Nigériában. Havi ötezer forintba kerül egy gyerek tanítása az oktatási programban, sokkal többet elszórunk butaságokra. Az embereknek tudniuk kell, hogy ötezer forinttal egy gyerek jövőjét biztosíthatják, az életét menthetik meg. Nagyon szép az Afréka Alapítványban, hogy ha valaki vállalja ezt az támogatást, akkor megkapja a gyerek nevét és képét, levelezhet is vele, emberivé válik az a kapcsolat. Réka hozza-viszi a leveleket, ott is örülnek ezeknek, meg itthon is. Nálunk is tanárok, szülők, osztályok fogadtak örökbe diákokat, az osztályokban a gyerekek összedobják a tandíjat. Van olyan diákunk, aki egyedül, a zsebpénzéből támogat egy nigériai gyereket. Szép látni, amikor a tanulóink úgy segítenek, hogy tudják, nem kapnak semmit érte, és talán soha nem fognak találkozni azzal a gyerkőccel, akit támogatnak.

– Van olyan története, amit szívesen megosztana velünk?

– Az első orvosmissziós nap volt. A városon belül elmentünk egy kórházba, ott várt a kétszáz beteg. Amikor kint beszélgettem az emberekkel és játszottam a gyerekekkel, ott sündörgött körülöttünk egy fiú, de amikor megszólítottam, elszaladt. A nap végén sikerült leülnünk beszélgetni egy kicsit. Elmondta, hogy Onyebuchinak hívják, tizenkilenc éves, és a kórházban dolgozik, betegeket hordoz, füvet nyír, szerel. A családjától nagyon távol él. Testvérei születtek, ikrek, és nehéz anyagi helyzetbe kerültek, így abba kellett hagynia az iskolát. Francis atya, a kórház igazgatója hozzátette, hogy amikor három évvel ezelőtt látta ezt a fiút a kórháznál a testén egy vérző sebbel, ahogy a szemétben turkál, annyira megsajnálta, hogy befogadta, munkát és szállást adott neki. Onyebuchi napi tizenkét órát dolgozik, és amikor a kórházi munkájával végez, még kimegy a földekre további öt-hat órát dolgozni, hogy segíteni tudja az otthoniakat, és félretegyen valamennyi pénzt, amiből be tudja majd fejezni azt a két évet, ami az iskolából hátra van. Elkezdtünk matekozni, és kiderült, soha nem fog összegyűlni annyi pénze, ami elég lenne az iskolára. A havi fizetése körülbelül kilencezer forintnak megfelelő naira, a földeken végzett egynapi munkájáért körülbelül kétszázötven forintnyi nairát kap. Egész héten gondolkodtam, és rájöttem, nekem megvan a lehetőségem arra, hogy segítsek ennek a fiúnak. Amikor ezt elmondtuk neki, ő bizony elsírta magát. Azóta iskolába jár Onyebuchi, befogadták, pedig már elkezdődött a tanév. Mélyen megérintett a története, biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül találkoztunk.

– Miután hazajött, papokhoz intézett felhívást, hogy támogassák a kisszemináriumban tanulókat. Miért fontos ez?

– Amikor korábban jelentkeztem, hogy szeretnék diákokat támogatni, megkérdeztem, hogy van-e valaki, aki a papságra készül. Átgondolták, és az All Hallows kisszemináriumot választották. Elkezdtem megkeresni az atyákat a Szombathelyi Egyházmegyében, jelenleg heten vagyunk, akik szeminaristákat támogatunk. Mind a hét fiúval találkoztunk most Onitshában, egy kis videóinterjút is készítettünk velük. Hazatérve pedig felhívást intéztem az atyákhoz, hátha mások szíve is megindul, és segíteni fogják a nigériai kisszeminaristákat ebben az iskolában, ami egy csoda.

Gyönyörű ünnepet szerveztek nekünk tánccal, énekléssel, nagyon megható volt, kicsit olyan, mintha a mennyországban lennénk, ahol érzi az ember, hogy jelen van a Jóisten.

Óriási szeretettel fogadják a vendéget, és mondják is, hogy a vendég, aki észreveszi és támogatja őket, Isten küldötte.

Elég nagy kihívás ez, fel kell nőni a feladathoz. Az emberben ott van a természetes szerénység, nem akarja, hogy ünnepeljék. De ők Istent ünneplik rajtunk keresztül.

– Gyönyörű szentmiséken is koncelebrált. Milyen érzés volt?

– Amikor mondták, hogy háromórás egy vasárnapi szentmise, először kicsit elképzelhetetlennek tartottam. Aztán ahogy elkezdődött, természetes módon vittek magukkal az események. Ott volt a sok ének, a zene, ami felemeli a lelket, s ahogy egyre mélyebbre mentünk a liturgiában, az ember már nem azzal foglalkozott, hogy milyen hosszú a szentmise, hanem meg tudta élni a pillanatot. Ez a hosszú szertartás nem a külsőségekről szól, hanem arról, hogy az életünk válik liturgiává, hogy a létezésünkkel, a szavainkkal, a testünkkel, a mozdulatainkkal Isten dicsőségét zengjük.

– Beszéltek a nigériai atyákkal a vértanúságról?

– Elmondták, hogy

nem félnek, hiszen aki Nigériában papi hivatást választ, az a vértanúság lehetőségét is vállalja.

Onitsha környékén, Dél-Nigériában kevésbé intenzív a keresztényüldözés, mint az ország északi részében, ahol nemrég háromszáz diákot raboltak el. A papok azt mondják, ők készen állnak, bárhová helyezik is őket. Meséltek meggyilkolt atyákról, akik a barátaik voltak. Hiányoznak nekik ezek az emberek, mégis képesek a hit szemével látni a vértanúságukat: Jézussal vannak, és ez öröm számukra. Halottak napján egy plébániai közösséggel ünnepeltük a szentmisét; nem szomorú, elmerengős ünneplés volt, hanem vidám, mert a meghalt szeretteik a mennyországban vannak Jézussal, és ez örömhír.

– Nigériában kicsit más a lelkipásztori szolgálat, a papok nagyon sok terhet visznek a vállukon. Hogyan látta ezt?

– Nemcsak a hagyományos lelkipásztori feladatokat végzik, hanem kórházakat vezetnek, ételosztást szerveznek. A papok azok, akikben megbíznak az emberek, és ez óriási felelősséget ró rájuk. Rengeteget dolgoznak, ha nem kapaszkodnának nagyon erősen Istenbe, ez szinte lehetetlen volna. A hosszú szentmiséknek talán nemcsak kulturális oka van, hanem az, hogy legyen elég idő az Istenben való megerősödésre. Ennek ellenére megvannak a nehézségeik, néha ők sem tudják összegyűjteni a szükséges anyagiakat. De sok ember van körülöttük, így az esetleges kudarcokat, csalódásokat könnyebben meg tudják élni vagy túl tudnak lépni rajtuk. Amikor ott van Isten meg a közösség, az segít túljutni a nehéz helyzeteken. Az emberek nagyon-nagyon tisztelik az atyákat, felnéznek rájuk, nagyon komolyan veszik, amit mondanak nekik vagy kérnek tőlük.

– Változott valamit a hite, a papi elkötelezettsége attól, amit Nigériában megélt?

– Igen, határozottan. Megdöbbentő volt például látni az atyák egymás iránti elköteleződését, azt, hogy mennyire szépen élik meg a kapcsolatukat a többi lelkipásztorral. Érdeklődnek, nyitottak egymás iránt, segítenek egymásnak, dicsérik egymást. Elkezdtem én is hasonló módon jót mondani másoknak, dicsérni, elismerni a munkájukat. Ez nagyon szép lelki, testvéri dolog. Mindenkinek, a lelkipásztoroknak is nagy szükségük van erre. Megérintett az is, mennyire nyitottak a váratlan helyzetekre. Ha valaki megállítja őket, a világ legtermészetesebb dolga számukra, hogy hosszan elbeszélgetnek vele.

Mi Magyarországon az órát, a naptárt nézzük, hogy mikor hova kell szaladnunk. Pedig lehet, hogy Isten nem a megbeszélésen akar megszólítani bennünket, hanem abban az emberben, aki előjegyzés nélkül toppant be.

– Mit adhatunk mi Afrikának, Nigériának?

– Legfőképpen azt, hogy nem felejtjük el az ott élőket, hogy tudhatják, nem láthatatlanok. Imádkozom értük, a nigériai egyház szándéka ott van az én szándékaim között is, mert felelősséget ró rám, hogy én olyan világba születtem, ahol könnyebb élni.

El kell hinnünk, hogy az imádságnak van gyümölcse. Ők hiszik ezt. Vajon mi hisszük-e?

Az Afréka Alapítvány imamissziót indított: szeretnénk összegyűjteni azokat, akik imádsággal tudják támogatni a nigériai missziót. Havonta küldünk nekik hírlevelet imaszándékokkal, létrehoztunk nekik WhatsApp-csatornát, Telegram-csatornát. Mindig jönnek emberek, akik segítenek az alapítványnak, érkeznek újabb ötletek és anyagi forrás is, amiből véghez lehet vinni ezeket a csodákat. Lassan már ötszázan vannak azok, akik nigériai diákokat támogatnak, és ez azt mutatja, hogy az emberek szívében ott van a segítés vágya.

– Hogyan lehet ekkora hitük azoknak az embereknek, akiknek semmijük nincsen?

– Itt, Európában, ha valami gondunk adódik, azt kérdezzük: hogy engedheti meg ezt Isten? Nigériában azt mondták nekem: tudod, atya, nálatok ott van az egészségügyi ellátórendszer, az oktatási rendszer, az életbiztosítás, a lakásbiztosítás, ott van a kormány, vannak utak, minden helyzetet megoldanak nektek. Nekünk semmink nincs, egyedül csak Isten, csak benne bízhatunk. Tanulhatunk tőlük mi, akik sok más helyről várjuk a megoldást életünk nehézségeire.

Fotó: Fodor Réka és Kürnyek Róbert archívuma

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.