Ahol sokan „hazatalálnak” – A Csak Egyet Szolgálat nappali melegedőjében jártunk

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódva február 1-én este Vegyük kezünkbe a Megváltó ügyét – Segítsük együtt Krisztus szegényeit! címmel jótékonysági felhívást teszünk közzé honlapunkon, amelynek idei kedvezményezettje a Csak Egyet Szolgálat.

A reggeli előtt kicsit várakozni kell a bejárat előtt, de a beléptetés szervezetten zajlik, kisebb csoportokban mindenki bejut ebbe a szépen rendben tartott pincehelyiségbe. Meglepően jó a hangulat, sokan mosolyognak, viccelődnek, pedig esős, hideg téli reggel van, sokan bizonyára nehéz éjszakát tudnak maguk mögött. Télen körülbelül 150 hajléktalan ember fordul meg itt minden egyes napon.

„Hazataláltam” – mondja Ajándék, aki egy éve dolgozik itt szociális munkásként. S ahogy elkezdek körbejárni, egyre inkább úgy érzem, sokan vannak, hajléktalan emberek, dolgozók, önkéntesek, akik úgy járnak ide, mintha hazajönnének. Még akkor is, ha az otthon érzése mást jelent annak, akinek nincs otthona, aki egy kis melegért, ételért, odafigyelésért érkezik, mint annak, akinek mások segítésével válik teljessé az élete. Mindannyian közösségre találnak ezen a helyen. Emberi közösségre, amire mindenkinek szüksége van, hívő közösségre, amit sokan keresnek a szívük mélyén. Ahogy egyre beljebb haladok a térben, és mélyebbre az emberi kapcsolatokban, úgy válik egyre különösebbé a közeg: belépéskor még el tudtam különíteni, ki segít, és kit segítenek, de ahogyan mind kézzelfoghatóbbá válik a termekben időző emberek közötti testvéri kapcsolat, úgy bizonytalanodom el abban, hogy ki miért van itt.

Lászlóval kezdek beszélgetni: tanult ember, gyengeáramú mérnök, aki soha nem dolgozott a szakmájában. Az utóbbi időben bankoknál és biztosítótársaságoknál vállalt ügynöki munkát, de most éppen állás nélkül van. Kicsit homályos a története, de nem firtatom, látszik rajta, hogy nem könnyű az élete, ugyanakkor az is, hogy vannak céljai. A lakás, ahol a feleségével élt, az apósáé volt, a válás után hajlék nélkül maradt. Most egy nehezen kifűthető házban húzza meg magát. Büszke arra, hogy tanult ember, és József Attilától idéz annak érzékeltetésére, milyen nehéz az iskolázatlan munkásemberek sorsa: „ki a gyár körül őgyeleg; / helyén a kapszlit nő kapdossa / s elfakult fejű kisgyerek”.

Marika néni adja neki a teát. Szép, idős asszony, aki a 88. évében jár, és úgy érezte, szeretne tenni valamit másokért. Egy misén hallott a szolgálatról, kapott egy szórólapot, és utánajárt. Tetszik neki, hogy az emberek szolgálatával Istent szolgálják. „Öröm itt lenni. A legszebb, amikor visszamosolyognak rám – mondja, és hozzáteszi: – Elég messze lakom, de Budapesten a közlekedés nem probléma, hál’ Istennek.” Mellette Ábel osztja a reggeli szendvicset, ő a Műszaki Egyetemre jár mesterképzésre: „Mi vagyunk a csütörtöki csapat, összeszokott páros” – mondja. Az egyetemi környezetben társai nagy részének a családi háttere rendezett, úgy érzi, itt reálisabb képet kap a világról, és érzékenyebbé válik.

Egy pincehelyiségben vagyunk, szép tiszta, fehér boltívek alatt, egyszerű asztalok, padok, székek között; a falakon sok a kép, fotók, plakátok, rajzok mindenütt… Otthonos itt. Nagy a nyüzsgés, de békés a hangulat, mindenki el van foglalva valamivel, vár a reggelire, internetezik, telefonál, beszélget a szociális munkásokkal, vagy egyszerűen pihen. Levente egy buszon aludt az éjjel, fáradtan érkezik, nincs kedve beszélgetni. Szégyenlős büszkeséggel azért azt elmeséli, hogy maga is dolgozott a helyiség falainak kialakításán, glettelésén. Munkát keres, mert haza akar majd menni Erdélybe, s addigra össze akar szedni valamennyi pénzt. A kávéra vár, mint sokan. Látszik, hogy ez fontos nekik, hozzátartozik a reggelhez, ahogy nekem is.

Kilenckor már a repetáért jönnek. Vannak élelmesek, akik újra bemutatkoznak, mintha még nem találkoztunk volna – mondja nevetve az egyetemista Enikő, aki önkéntesként a kávét adagolja, és sok mosolyt, kedves szót is ad mellé. Amikor pedig kicsit elbeszélgetünk, pár perc alatt összefoglalja, miért jó itt önkénteskedni: „Nagyon élvezem, hogy megtapasztalhatom, mit jelent az emberi méltóság, és miben rejlik az én emberségem. Semmivel nem vagyok feljebb, mint mások, az Istentől kapott emberi méltóság benne van mindenkiben. Nagyon sok értékes embert ismerek meg itt, és a saját emberségemről is rengeteget tanulok. A dicsőítéseken a legvelősebb gondolatokat mindig ők mondják, mert mi sokszor okosnak szeretnénk tűnni, különleges, nagy dolgokat akarunk mondani, ők meg színtisztán elmondják, ami bennük van. Ezt az őszinte emberséget is kapom tőlük. Más helyeken sokszor jónak érzem magam, mert teszek valami jót, de itt nem ez van, ezt egyszerűen élvezem.” S még hozzáteszi: olyan is előfordult, hogy egy szép beszélgetés miatt nem tudott bemenni az egyik egyetemi órájára, de a beszélgetésből sokkal többet tanult.

Sándor viccelődik, mindenki a barátja, és büszke arra, hogy vele soha nincs probléma. Tíz éve jár ide, otthon érzi magát, itt teljesülnek az alapvető vágyai: meleg van, tisztaság, adnak enni, lehet fürdeni.

Anna fiatal szociális munkás, fogadja a vendégeket, intézi ügyes-bajos dolgaikat, állást, szállást keres nekik. És mit szeret itt a legjobban? Azt, hogy missziós lelkületű a hely, nem kliensként kezelik az ide érkezőket, hanem az embert látják bennük, Isten gyermekét.

Kezd egyre kibogozhatatlanabbá válni számomra, hogy ki segít, és kit segítenek. A szociális munkásként egy éve itt dolgozó Ajándék, akiről már említést tettem, 26 éve a szociális szférában van. Hivatásának érzi a hajléktalanok gondozását. 2019-ben Felkai Béla-díjat kapott érte, az év legjobb szociális munkása kitüntetést, amelyet hajléktalan emberek ítélnek oda. Annyira nagy hatást tett rá ez a hely, hogy októberben megkeresztelkedett, elsőáldozó lett, bérmálkozott. Már régen megtért, csak nem találta a helyét a felekezetek között. „Most pedig hazataláltam” – mondja derűsen. Mesél Sándorról, aki aztán a dicsőítésen is részt vesz: egy nehéz élet után most szállón lakik, és villamosvezetőnek tanul. Szép példa arra, hogyan változtathat meg egy embert a másik ember hittel teli, gondoskodó szeretete, és hogyan válik aztán a megajándékozott maga is ajándékká mások számára.

Ágnes nővér a Szent Szív Társaság tagja, két és fél éve segít, ő tartja keddenként az egyik imaalkalmat. „Nyílik egy tér, ahol észrevehetjük, hogyan munkálkodik Isten az életünkben” – mondja, amikor arról kérdezem, miért szeret itt lenni. Hozzáteszi, sokan vágynak arra, hogy belső megerősítést kapjanak, keresik a kapcsolatot Istennel. Vannak kérdéseik, és fontos számukra, hogy feltehessék ezeket. Itt lehetőségük van az őszinte kommunikációra, tabuk nélkül. Vannak, akik rendszeresen járnak az imaalkalmakra, úgy alakítják a munkájukat, hogy itt lehessenek, és szinte mindig akadnak újonnan érkezők is.

A dicsőítő imára kört alkotunk, tízen-tizenöten. A körön kívül többen figyelnek, bátortalanul közelednek, leülnek. A körön belül vannak dolgozók, önkéntesek, hajléktalanok és olyanok, akik már kikerültek a hajléktalanságból. Ahogy telik az idő, egyre inkább méltatlannak érzem magam arra, hogy meghallgassam az őszinte kitárulkozásokat. Bizalmas alkalom ez, valóban azt érezni, amit Enikő olyan szépen megfogalmazott: ők színtisztán beszélnek, nem akarnak jobbnak tűnni. Otthon érzem magam: egy közös otthonban, Isten tenyerében, testvéri közösségben vagyunk.

Kunszabóné Pataki Anna volt az, aki megálmodta ezt a missziós helyet. Ötgyermekes anyuka, szociálpolitikus; férje Kunszabó Zoltán, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye diakónusa, az Új Jeruzsálem közösség vezetője. Egyetemistaként lett édesanya, 18 éven át otthon volt a gyerekekkel, nem gondolta, hogy lesz majd saját komoly feladata. Elmeséli, hogy kicsi korától kamaszkoráig maga is megélte a szegénységet, a „nincs” stigmáját, pedig polgári családba született. Édesanyja beteg volt, alkoholista édesapja korán meghalt. Kamaszkorában szerencsére rendeződött a család sorsa. A bátyja elhatározta, hogy gazdag lesz, benne pedig az maradt meg a megélt szegénység örökségeként, hogy közel állnak hozzá a kiszolgáltatott emberek, megérti, nem hibáztatja őket. 21 évesen megtért a férje által alapított közösségben, ahol megtapasztalta, mit jelent, amikor az ember találkozik az életében Jézus Krisztus szeretetével.

A rendszerváltozáskor szociálpolitika szak is indult az ELTE-n, a gyerekek mellett itt tanult és szerzett diplomát. Az Új Jeruzsálem közösség az utcán végzett missziót, ő otthonról támogatta azokat, akik a szegények közül elkezdtek a közösségbe járni. 2007-re már több mint húsz ember volt, akiket sikerült a misszió által tartósan kihozni a hajléktalanságból. Ha egy ember elhiszi, hogy értékes, hogy szeretik, akkor van motivációja – hangsúlyozza, és hozzáteszi: – Sokat segít, ha közbenjáró imával is segítik, hogy ne essen vissza a régi szenvedélyeibe. Ezek miatt szakemberhez is elküldik a támogatásra szorulókat. Mint mondja, világossá vált számára, hogy missziós szociális szolgálatra van szükség, és arra, hogy egyesével, személyesen tudják segíteni az embereket.

2007-ben volt Budapesten a Városmisszió, amelynek két programjára jutott el. Ott volt a bazilikában Nicky Gumbel előadásán. Csak ült, elveszve a tömegben, és nagyon erősen érezte a frusztrációt: eljön ide imádkozni, de útközben átlépi az utcán a hajléktalanokat. Hiába van nála aprópénz, szendvics, süti, ez kevés, hiszen továbbmegy, és nem változik semmi. Ott született meg benne a név: Only One Mission. Sokáig másokkal együtt imádkoztak, hogy mit tegyenek, könyörögtek Szent Ritához, és lassan kikristályosodott, hogyan kell egy intézményt létrehozni, a szakhatósági engedélyeket megszerezni. Sorra érkeztek a lehetőségek, Isten átlendítette őket az akadályokon. „Nem vagyunk jobbak senkinél, a Szentlélek ajándéka, hogy velük tudunk lenni – vallja. – Lassanként alakult ki, hogyan kell jól, okosan csinálni ezt, és megéri.”

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Szeidl Marian

Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 29-i számában jelent meg.