Ahol a szeretet érvényre jut – Beszélgetés a Parma Fidei díjas Reisz Pál ferences szerzetessel

– Gyöngyösön született, sokgyermekes katolikus családba. Édesapja az egyházi iskolák 1948-as államosításáig a helyi katolikus polgári iskola igazgatója volt. Utána elbocsátották, és csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni. Ön hatéves volt ekkor. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Gyöngyösön sok ferences szolgált. Teológia is működött ott, kiváló tanárokkal. Rendszeresen ministráltam a templomban, a plébánosunk, Zsigmond atya volt a teológia igazgatója és egyben házfőnök is. Édesapámat természetesen nagyon megviselte, hogy elbocsátották az állásából. Küzdelmes élete volt. Az első világháborúban négy évig szolgált a fronton, kétszer is megsebesült. Ifjúkorában egyébként német ajkú kántortanítóként működött Bácskában. Édesanyám egy nagyon korán, negyvenéves korában meghalt festő leánykája volt. Édesapám Trianon után a zöldhatáron szökött át az anyaországba. Gyöngyösön telepedett le, ahol, az országban elsőként, éppen megalakult a plébániai fenntartású polgári iskola, amelynek egész tanári karát a trianoni határokon kívülről érkezettek adták. Idővel édesapám lett az igazgató, ez egészen az 1948-as államosításig tartott. Éppen abban az évben kezdtem én is az első osztályt. Emlékszem, a szüleim körbevezettek az iskolában, megmutogattak mindent: az egyik tanteremben vadonatúj padok voltak, nagyon örültem, hogy itt tanulhatok majd. De nem sokáig tartott az örömöm. Fél évre rá már nem az édesapám volt az igazgató.

Az év vége felé egy rossz hírű iskolába tettek át, az ún. Sóházba, ahová nagyon szegény gyerekek is jártak. Lepusztult, földszintes iskola volt ez egy eredetileg sóelosztónak szánt épületben. Itt végeztem az első nyolc osztályt. Édesapámnak meglett volna a lehetősége, hogy olyan állásokba kerüljön, ahol értelmiségi munkát végezhet, de ezt mindig megakadályozta valamelyik párttitkár. Így aztán kénytelen volt fizikai munkát vállalni. Évekkel később létesült a környéken egy új gyár, amely külföldre is dolgozott. Mivel édesapám anyanyelve német volt, tolmácsként alkalmazták, de ezt nem jelentették be, így hivatalosan továbbra is fizikai munkát végzett. A főnökei egytől egyig őskommunisták voltak, leszámítva egy valahai szociáldemokratát – rejtélyes múlttal és jelennel –, aki viszont mindig megvédte édesapámat.

– Az általános iskolában akkoriban kötelező volt úttörőnek lenni…

– Így igaz, de ez is egy érdekes történet. Két bátyám volt, mindhárman ministráltunk, ők még cserkészek is voltak, de én már csak a Szív Gárdába iratkozhattam be egy rövid időre, mert a kommunisták minden katolikus egyesületet módszeresen felszámoltak. Így aztán nem maradt más választásom, mint hogy úttörő legyek. Addig nyüstöltem édesanyámat, amíg bele nem egyezett. Az iskolában örömmel fogadtak, rögtön feladatot is kaptam, én lettem a spárgafelelős. Igen ám, de otthon az asztalnál folyamatosan ment a politizálás. Én meg füleltem. Hallom egyszer, ahogy az édesapám azt mondja: az úttörőkből lesznek a kommunisták. Erre én másnap közöltem az iskolában a tanítónővel, hogy kilépek az úttörőktől. A tanítónőm szó nélkül tudomásul vette. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel, közöltem egyik barátommal is, hogy az úttörőkből kommunisták lesznek. Ő erre elfehéredett, és azt mondta: hát ez szörnyű! Ment oda ő is a tanítónőhöz: „A Reisz azt mondta, hogy az úttörők kommunisták lesznek!”

A tanító néni ránk nézett, iszonyú volt a tekintete. Félt, és tekintetével figyelmeztetett.

Különben ez a tanító néni elég sokat volt távol, pszichiátriai kezelésekre járt. Csak évekkel később tudtam meg, hogy orosz katonák erőszakolták meg tizenkilenc éves korában a tizenhat éves húgával együtt, aki ezt követően föl is vágta az ereit. Az én tanító nénim szintén súlyosan, az egész további életére kihatóan traumatizálódott ebben.

– Ön és a két bátyja is az esztergomi ferences gimnáziumba jártak. Hogyan kerültek ide?

– A ferencesekkel édesapám kezdettől fogva jó kapcsolatban volt. A bátyáim a gyöngyösi állami gimnáziumba jelentkeztek, de édesapám miatt egyiküket sem vették fel. A nővéremből is valószínűleg szintén zseniális matematikus válik, ha felveszik a gimnáziumba. Ehelyett könyvelő és már tizenhat éves korától családfenntartó lett, mivel édesapám nyomorúságos nyugdíjából nem tudtunk megélni. Koldusszegények voltunk. Előfordult, hogy még a tandíjat se tudtuk befizetni. Mivel állami intézménybe reménytelen volt bekerülnünk, maradt a ferences gimnázium. Mint említettem, Gyöngyösön sok ferences szerzetest, papot ismertünk, és csak jó tapasztalataink voltak velük kapcsolatban. Magától értetődő volt, hogy mindhárman az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba adjuk be a jelentkezést.

– Az Ön élete összeforrott az esztergomi ferences gimnáziummal, a Frankával. Ott érettségizett, majd matematikát és fizikát tanított, később prefektusa, végül pedig, 1984-1997 között, igazgatója is volt az iskolának. Beszélne nekünk erről a több mint negyedszázados időszakról?

– Emlékszem,

volt olyan, hogy egyszerre tizenegy börtönviselt szerzetes tanár is lakott a rendházban, akiket összevertek, megkínoztak a kommunisták. Egyetlen világi tanárunk volt, a testnevelő, igaz, a Mindszenty-perben őt is elítélték.

1960-ban harmincöten érettségiztünk az osztályban, és bár nem voltunk egészen debilek, senkit sem vettek fel az egyetemre, kivéve azokat, akik papi szemináriumba jelentkeztek. Később, miután pappá szenteltek, beiratkoztam az ELTE-re, és elvégeztem a matematika-fizika szakot. Az állam ugyanis az elé nem gördített akadályt, hogy a két működő ferences gimnázium tanári utánpótlása biztosítva legyen.

– Az állam mennyire szólt bele a ferences gimnázium életébe? Tudjuk, hogy Önre például ügynököt állítottak…

– Ez valószínűleg nem kifejezetten az én személyemnek szólt, hanem sokkal inkább az intézménynek. Minden érdekelte azokat, akik besúgókat állítottak ránk.

Beépített ember nemcsak a felnőttek, de még a diákok között is akadt, s ez utóbbi különösen szomorú.

Csak egy példa. Az 1960-as években jöttek divatba nálunk az ABC-áruházak. Ha valamelyik diák heccből elcsent onnan egy fogkefét, aligha kerülhette el, hogy ne szervezze be őt az állambiztonsági szolgálat: most az egyszer még elnézzük neked, nem értesítjük az iskolát, feltéve, ha ezentúl jelentesz nekünk.

– Varga Ágota A tartótiszt című, 2013-as dokumentumfilmjében az egykori állambiztonsági tartótisztet szembesítik egykori áldozataival, köztük Önnel is egy 1985-ben történt eset kapcsán.

– Nem én voltam akkor a célszemély, hanem Barsi Balázs atya, aki már akkoriban is közismert személyiség volt. Egy üggyel összefüggésben azt mondta az állambiztonságiaknak, nem tudja pontosan, mit akarnak tőle, keressenek meg inkább engem mint igazgatót. Így került hozzám a tartótiszt. Csak később, amikor kikértem a Történeti Hivatalból a rám vonatkozó dokumentumokat, szembesültem azzal, hogy száznégy oldalon keresztül foglalkoztak velem is a jelentők. Az említett 1985-ös eset lényege az volt, hogy a munkásőrök demonstratív felvonulást tartottak Esztergomban. Elvonultak az iskolánk előtt is, és a diákjaink kifütyülték őket. Erre az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) elővett engem mint igazgatót, magyarázatot követelve a történtekre. Én próbáltam humorosan felfogni a helyzetet. Mivel a munkásőrök között lányok is voltak, azt mondtam, hogy a diákjaink valószínűleg nekik fütyülhettek, szóval hogy a fütyülés a tetszésnyilvánítás jele volt a részükről… Az ÁEH emberei értették a humort, mert egy hét múlva visszajöttek, és közölték: legközelebb majd figyeljünk oda, hogy a fiúk hogyan adnak hangot a tetszésüknek.

– Mit jelent önnek a Parma Fidei díj?

– Az vitathatatlan, hogy egészen a rendszerváltozásig komoly kihívásokkal kellett megküzdenem. De inkább édesapám volt az, aki valóban megszenvedte a kommunizmust. Rögtön utána pedig a nővérem, aki a közelmúltban, kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig sem tudott belenyugodni, hogy nem engedték továbbtanulni. Nem tudott megbocsátani senkinek, aki a rendszert szolgálta, akár párttagként, akár besúgóként.

– Ön viszont megbocsátott a tartótisztnek, aki mindvégig meg volt győződve arról, hogy csak a munkáját végezte, és nincs miért bocsánatot kérnie.

– Igen, ez így volt. Egyébként a film bemutatása után hamarosan meg is halt. Gondolom, ez a szereplés a nyilvánosság előtt komolyan megviselhette. Őszintén szólva nem is értettem, miért vállalta el egyáltalán. Később aztán rájöttem: ő úgy fogta fel a besúgók beszervezését, mint egy szakmát. Szakmunkásnak tekintette magát, aki igyekezett a rábízott feladatot a lehető legjobban elvégezni. Politikai rendszertől függetlenül, mert valószínűleg az új rendszerben is megtette volna ugyanezt, ha felkérik rá. Csakhogy ez már nem volt lehetséges.

– Assisi Szent Ferenc halálának (tranzitusának) 800. évfordulójára emlékezve XIV. Leó pápa különleges ferences jubileumi évet hirdetett erre az évre. Ferences szerzetesként hogyan éli ezt meg?

– Nincsenek nagy elvárásaim. Szent Ferenc tanításában mindig újabb és újabb mélységek tárulnak fel előttem. Mennyi ideje élek már, és még mindig nem jöttem rá erre! Azt mondja például: „Szívleld meg, ó, ember, milyen nagy kitüntetésben részesített téged az Úristen, mikor test szerint szeretett Fiának képére, lélek szerint pedig saját hasonlatosságra teremtett és alkotott!” Lehetetlen, hogy a legnagyobb jó, az Isten Fiának megtestesülése a legnagyobb rosszból, a bűnbeesésből következzék. Jézus eljött volna akkor is, ha nincs bűnbeesés. Mi áll a mi hitünk középpontjában? A bűn megvallása, vagy az, hogy Isten Fia szeretetből eljött közénk? A válasz:

Isten nagy művében a szeretet van a középpontban, nem pedig a bűneink. A keresztény ember nem a bűnök és tilalomfák erdejében él, hanem a szeretet világában.

Bár Krisztus azt mondja a házasságtörő asszonynak: „Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn (8,11), vagyis nem dicséri meg, hogy ez az lányom, csak így tovább, a fő üzenete mégis a szeretet. Az Úr Jézus kiterjesztette a felebarát fogalmát minden emberre, mert minden ember rászorul a szeretetre. Szent Pál pedig azt írja: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged, te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21) Ahol a szeretet érvényre jut, ott a rossznak nem marad hely.

Fotó: Merényi Zita

Ujváry-Radics Gabriella – Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 15-i számában jelent meg.