Ahol te élsz… visszatér a remény – Gödöllőn tartották a Fokoláre Mozgalom találkozóját, a Máriapolit

Mint az első nap kiderült, a jelenlévők közül többen részt vettek az első magyarországi, szegedi Máriapolin 1977-ben és a budakeszin 1978-ban. Népes volt az első máriapolizók tábora is.

Különös technikai újdonság volt, hogy a mariapoli.hu honlap segítségével már hónapok óta együtt készültek szervezők és résztvevők, és a rendezvény közben is folyamatosan lehetőség nyílt a programok, helyszínek, csoportok felől tájékozódni. Számos választható program, tematikus fórum, sportolási lehetőség, esténként teaház, filmklub, táncház adott lehetőséget a találkozásra, kapcsolódásra.

10-én, csütörtök reggel megtudhattuk, illetve felfrissíthettük, mi is a Máriapoli, és melyek Mária városának a „törvényei”: „A Máriapoli többnapos közösségi együttlét, lelkigyakorlat a Fokoláre Mozgalom lelkiségében, az egység és egyetemes testvériség lelkületében, azért, hogy itt megerősödve a Máriapoli után is tovább tudjuk adni ezt a szeretetet, ki-ki a rá jellemző sajátos módon”.

Egy kis történeti visszatekintést is kaptunk: „1943. a Fokoláre Mozgalom születési éve, ekkortól kezdett kialakulni Chiara Lubich körül az első trentói közösség. 1949 nyarán Chiarának és néhány fokolártársának lehetősége nyílt arra, hogy a közeli hegyekbe, a Dolomitokba menjenek pihenni. Visszahúzódtak a világtól, de megtartották az evangéliumi életmódjukat, mely életüknek értelmet adott. Egy egyszerű hegyi parasztházban töltötték ezeket a napokat. 1949-ben heten voltak, 1959-re pedig már 12 ezren, több településen is. A következő években – az időközben Máriapolinak keresztelt közös nyaralás – átlépte Olaszország, majd Európa határait, és lassan elterjedt mind az öt kontinensen. A Máriapolik száma szerte a világon sokasodott, de ez nem annyira annak volt köszönhető, hogy egyre több különböző nemzetiségű, korú vagy társadalmi helyzetű ember élt együtt, hanem inkább a kölcsönös szeretetük által megteremtett testvériségnek. Magyarországon 1977-ben és 1978-ban voltak az első Máriapolik – kis létszámmal, de nagy lélekkel jöttek össze a résztvevők”.

És elérkezett az idei év. Július 9. és 13. között a gödöllői campust megtöltötték az ország minden tájáról érkezett családok, egyedülállók, gyerekek, felnőttek. A délelőtti közös elmélkedések és a délutáni csoportbeszélgetések egyik fő vezérmotívuma, a 2025-ös szentév témájához kapcsolódva a remény volt.

Miközben a felnőttek programja zajlott, a közel kétszáz kiskorú gyermeknek korosztályok szerint tartottak foglalkozást a Máriapoli lelkes gyermek-felelősei. A legkisebbeket babaszoba várta, az óvodás és kisiskolás korú gyermekek mennyei kincsvadászatra indultak, külön gyerekmisén vehettek részt. Délutánonként a lelki programjuk részeként vendégek is érkeztek hozzájuk, például Marton Zsolt püspök is tartott nekik külön foglalkozást. A nagyobb iskolások és a középiskolások két külön csoportban a lelki élmények mellett például közös sporttal, kirándulással töltötték az időt. A legnagyobbak pedig utolsó estére egy különleges flashmobbal lepték meg Máriapoli lakóit: közösen egy nagy, virágba boruló, emberek-alkotta fát formáltunk színes kendők segítségével, ezzel az élő fával szimbolizálva a reményt, hogy Isten igéje gyökeret vert, levelet és szirmot bontott a társadalomban.

A délelőttök menetrendje mind a négy nap reggelén: néhány felvezető gondolatot követően közösen elmélkedtünk, majd tanúságtételekre került sor. Csütörtökön maga a remény; pénteken a közösség; szombaton a felebarát, a testvér; vasárnap pedig a példaképeink, mindenekelőtt Mária került fókuszba.

Karszalagunkon olvashattuk a Máriapoli mottóját a közösség egyik régi dalszövegéből: „Ahol te élsz… visszatér a remény”. Meghívást kapunk arra, hogy miközben a napi feladatainkat tesszük, keressük szándékosan a reményt. Ezek a napok jó gyakorlópályája voltak ennek a mentalitásnak. „A remény fény az éjszakában. Ajándék, mert Isten az, aki felajánlja nekünk. Nem puszta optimizmus. Reménykedni azt jelenti, hogy várunk valamire, ami már megadatott nekünk: az üdvösségre. Megízlelni, hogy egy olyan Isten szeret, aki osztozik életünkben.”

Arról is hallottunk, hogy a felebarát iránti szeretet az egység lelkiségének egyik sarkalatos pontja. Mikor is valósítom meg ezt az igazán jézusi szeretetet? Ha megpróbálok mindenkit szeretni (azok felé is lépni, akikkel szemben természetemből fakadóan nehéz); elsőként szeretni (és nem várni a másik lépését); igyekszem mindenkiben Jézust látni (törekedni az evangéliumi szeretetre); és felvenni, együtt megélni a másik emberrel a fájdalmát vagy örömét. Az aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” Ezek a pontok segítik a kölcsönös szeretet megvalósítását, mely nem lehetséges az irgalmasság gyakorlása nélkül. Ennek megélése vezethet el a szeretet kölcsönösségére. A kölcsönös szeretet pedig közösséget teremt, a közösség erőt ad. Mikor megkérdezték a közel-keleti üldözött keresztényeket, honnan veszik a bátorságot, hogy továbbra is kiálljanak hitük mellett, eljárjanak templomaikba, ők is ezt válaszolták: a közösség éltető erő számukra.

Két színvonalas és tartalmas kerekasztal-beszélgetésre is sor került. A szinódusi témájú kerekasztal körül három püspök és három laikus beszélgetett. Pál József Csaba temesvári megyéspüspök és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita a szinodalitásról szóló szinódus két vatikáni ülésszakának résztvevői voltak, tehát személyes élményeikből is merítettek. A harmadik püspök résztvevő Marton Zsolt váci megyéspüspök volt, a kérdező Paksy Eszter, laikus beszélgetőtársak pedig a szinodalitás témáját és gyakorlatát az elmúlt években elmélyítő és gyakorló Berényi Szilvia és Vadász Dénes.

Nemcsak megemlítődött a szinódusi ülésszakokon gyakorolt „lélekben beszélgetés” módszere, hanem meggyőző példáját is elénk élték a színpadról. Minden kérdésre három percben válaszoltak a résztvevők, amelyet a többiek teljes odafigyeléssel. Kocsis Fülöp érsek javaslatára itt is tartottunk közben – két kör után – három perc csöndet, „hogy a Lélek is kapjon ennyi időt”, Őt is meghallgathassák a jelenlévők. Mint megtudtuk, lényeges eleme a lélekben beszélgetésnek, hogy nem reagálok azonnal a másikra, hanem csöndben odafigyelek, hogy bennem a Szentlélek mit szólaltat meg az adott témában.

Pál József Csaba püspöktől megtudtuk, hogy az Egyház krízisében annak reményével ment ki, hogy „nem az újítás a cél, hanem hogy a Szentlélekre figyeljünk, a lelkek közösségi megkülönböztetését tanuljuk”. A 2023-ban és 2024-ben egy-egy Rómában töltött hónap számára annak volt a begyakorlása, „hogyan hallgassunk együtt a Szentlélekre. A Szentlélek szól bennem, de szól a másikban is. Olyan légkör jön létre, hogy nincs különbség a beszélgetés és az imádság között”.

Marton Zsolt püspök arról beszélt, hogy amikor püspök lett, és megkérdezte az Úrtól, mi a dolga, ezt kapta: „Evangéliumi egységközösséget építsünk”. Ennek nyomán sokféle módon mozdítja elő ezt a közösséget püspöksége kezdetétől. Például a hetet úgy indítja a munkatársakkal, hogy imádkoznak és utána terveznek, valamint egyházmegye-szerte rendszeres találkozókat szerveznek.

Kocsis Fülöp érsek szerint a szinodális Egyház létrehozásához mindannyiunknak növekednünk kell, egy lépéssel többet kell tennünk az Istennel való kapcsolatban. Pál József Csaba püspök is bevonja mind a papokat, mind a laikus közösségvezetőket a közösségi Egyház építésébe, miután végiglátogatta őket.

A második kerekasztal-beszélgetésre szombat délelőtt került sor, Gáborné Haáz Andrea beszélgetett Gloviczki Zoltánnal, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával, valamint Uzsalyné Pécsi Rita pedagógussal, neveléskutatóval a reményről a nevelésben és az oktatásban.

Gloviczki Zoltán hangsúlyozta, mennyire természetes, hogy az egység lelkiségéből kiinduló nemzetközi Fokoláre Mozgalom foglalkozik pedagógiával is. Bár nincsen egy, a közösség által kidolgozott pedagógiai módszer, a szemlélethez sokat hozzátett Chiara Lubich, melynek három kulcsfogalma az egység, az evangélium és a bátorság. A katolikus nevelés szempontjából ennek azért van jelentősége, mert a szülők, amikor egy katolikus oktatási intézményre gondolnak, biztonságot, rendet, egyfajta konzervativizmust, békét, nyugalmat akarnak a gyerekeiknek. Pedig a katolikusság forradalmi, nem feltétlenül a nyugalomra épül. Kiemelendő a gyermekek szabadsága, és a mintaadás: elé éljük a gyerekeknek azt, amit fontosnak tartunk, és ők szabad akaratukkal választják ezt a mintát.

Pécsi Rita az organikus pedagógiát képviseli, melynek atyja Joseph Kentenich katolikus pap, és a Schönstatt mozgalomból született. Ez sem módszer, hanem szemléletmód. A szemlélet öt alapértéket képvisel, amelyek a mai pedagógia világában csak az organikus iskolákban lelhetők fel: 1. korosztályi alapokra építeni; 2. a bizalom; 3. a kötődés; 4. a szövetség pedagógiája; 5. eredetiség. Az eredetiség értéke abban is megnyilvánul, hogy egyfajta ideál-pedagógiát követ: mindenkiből azt hívjuk elő, ami benne elrejtve van. Az érzelmi intelligencia fejlesztése mellett itt is teret kap a szabadságra nevelés, a természetközeliség. Az organikus pedagógia pedig azért hasonlít más, alternatív módszerekhez (pl. a Montessori-módszer, Waldorf-módszer, jezsuita pedagógia, stb.), mert a gyökere a jézusi pedagógia, az evangéliumi nevelés.

A beszélgetés másik, központi kérdése a digitális világ hatása volt a gyerekekre. Pécsi Rita szerint a virtuális világban felnövő gyerekekre jellemző a személyes kapcsolatok hiánya, a céltalanság, a bizonytalanság érzése, a szorongás. Gloviczki Zoltán is elismerte, hogy súlyos a válság, amelyet tapasztalunk. Tudományos megközelítésből egy mai újszülött is Homo sapiens sapiens, azonban a neuroplaszticitásnak köszönhetően ha a szülő a virtuális világot kínálja föl, akkor ahhoz alkalmazkodik az agya. A két kutató hangsúlyozta, milyen fontos a szülők közös fellépése, egyéni felelőssége, ugyanakkor olyan lehetőségek is rendelkezésre állnak már, mint a Digitális Detox öthetes „elvonókúra”.

Mindennap hallhattunk tapasztalatokat a reménnyel kapcsolatban. Például Fejérdy Áron atya arról beszélt, mi is támogatja a reményt papi életében. Egyrészt a gyerekekkel, fiatalokkal és kispapokkal való foglalkozás: az ő nyitottságuk, csodálatos készségük meglátni, mit tehetnek másokért. Másodrészt a szentségek erősítik: például amikor valaki gyónni jön, hatalmas öröm megtapasztalni a kegyelem megújító erejét. Harmadrészt megtartó, reményt adó a közösség megélése a papi fokolárral és az egyházmegyei csoportokkal.

Meskó Orsika óvodapedagógusként, majd gyógypedagógusként, végül idősgondozóként élte meg a reményt. „Alkalom volt, hogy ne magamért, hanem másokért éljek” – mesélte a szellemi és testi sérültek között eltöltött évekről. Nyugdíjasként hívta meg Isten a házi idősgondozásra. Először egy ismerős szüleihez járt el, vezette a háztartásukat. Sokat tanult náluk, például nekik hála, 60 éves korában tanult meg főzni. Mikor a hölgy meghalt, a bácsival sok időt töltött, egészen a megtérésig elkísérte, ami korábban feleségének is mindig vágya volt.

Íme néhány az utolsó nap megfogalmazódott hála szavai közül:

Ilonka: „Sokan vagyunk, akik ott voltunk a 78-as Máriapolin, népes sereg állhatna most mellettem. Én 15 éve nem voltam Máriapolin külföldi tartózkodás miatt, de most újra feléledt bennem, hogy egy test és egy család vagyunk. Azt éreztem, minden találkozásból, minden beszélgetésből épülök”.

Mimi (szíriai katolikus, egy éve Magyarországon, Gödöllőn tanul ösztöndíjjal): „Mielőtt ideutaztam, a lelki vezetőm azt mondta: »Ahová mész, Jézus már előtted járt«. A »magyar családom« Ili és István itt, Gödöllőn. Az év során hol együtt sírtunk, hol nevettünk, hol kórházba kísértek el. A Máriapoli számomra család: ezt a családot találtam meg itt is. Jézus köt össze, nem szavak, nem gondolatok.”

Szilvi: „A legszebb pillanat az volt, amikor egy kisfiú odaszaladt egy kislányhoz és átölelte, hihetetlen látvány volt. Szeretném megköszönni mindazoknak, akik a háttérben dolgoztak. Nagy szervezettség, rengeteg ember szolgálata, szeretete, ideje van benne.”

Andi: „Tegnap a táncházban a körben mellettem álló kislányom megijedt, hogy a párcserés táncnál egy másik emberrel kellene táncolnia, hiába bátorítottam. Kiálltunk a körből, és a végén elsírta magát, hogy mégis táncolna azzal az apukával. Kiderült, hogy erre azért szedte össze a bátorságát, mivel a szeretet dobókockával azt dobta, hogy „mindenkit szeretni”. Ő most szomorú, hogy haza kell mennie, szeretne »itt lakni«.”

Krisztián: „Gyerekkorom óta ismerem a Fokoláre közösséget. Sokáig nem tudtam, mihez kezdjek az életemmel. Dolgoztam külföldön is, aztán hazaköltöztem. Eddig nem találtam a hivatásom. Két éve elkezdtem elmélyülni az önkéntes hivatásban, de nem volt mély kapcsolatom Istennel. Most a kiscsoportos beszélgetésen mondtam: érzem, hogy el kellene mennem gyónni, nyitni Isten felé. Mise után szembejött egy atya, a gyónásban pedig pont azt kaptam, amire vágytam. Egy lépést megtettem, mostantól szeretnék apránként Istennel egy komolyabb kapcsolatot kialakítani.”

Kriszti arról mesélt, hogy azzal a vággyal érkeztek a Máriapolira, hogy gyermekei ezt követően bekapcsolódjanak a gyerekek évközi foglalkozásaiba is. De számára is meglepő volt, hogyan oldódtak fel gyermekei ebben a légkörben; még az is, aki nehezen szokott, odament az idős nénikhez még este társasjátékozni.

Ketten is beszéltek arról, mit jelent nekik, hogy kamasz gyerekeik itt lehetnek, és a közösségtől, másoktól kapják meg azokat az értékeket, amit tőlük ebben az életkorban nemigen fogadnak el. „Első nap akartam volna mondani valamit a gyerekemnek, sikertelenül... Záró este még együtt is táncoltunk.”

Többen kértek mikrofont olyanok is, akik életük első Máriapoliján voltak. „Én nem tudtam, hogy létezik ilyen közösség, ahol mindenki szereti egymást, és törődnek egymással. Nehezen járok, és soha nem maradtam segítség nélkül, azonban az autósok is sorban ajánlották föl, hogy elvisznek.”

És egy másik „újonc” szavai: „Háromszáz felnőtt és kétszáz gyerek tapintatos, előzékeny és nyugodt légkört teremtett meg.”

Ez alatt a néhány nap alatt a lelkigyakorlat résztvevői a megélt kölcsönös szeretet által a remény forrásaivá váltak egymás és hitünk szerint a világ számára is.

Szerző: Antal M. Gergely és Prokopp Katalin

Fotó: Erhardt Gyula; Sudár Balázs; Farkas Géza

Forrás: Új Város Online

Magyar Kurír