Ajtó a jövőre

A húsvét a keresztség elmélyítésének ideje, főleg a húsvétkor megkeresztelt felnőttek számára. A liturgián a korai Egyház életéről olvasunk egy szakaszt az Apostolok cselekedeteiből, s általa megérthetjük, mit jelent, hogy

a keresztséggel mi is beléptünk az egyházi közösség ajtaján: megkereszteltségünk az értünk meghalt és feltámadt Krisztushoz köt bennünket.

Mi is megéljük az őszinte bűnbánatot, hiszen mindig is méltatlanok maradunk arra, hogy ő a hajlékunkba jöjjön. Krisztus mégis bűnbocsánatot hirdet. Vétkeinket saját testében felvitte a keresztfára, hogy már ne az Istentől elszakítottság és a reménytelenség, hanem az Istenhez tartozás Lelke lakjon a szívünkben. Olyan örömhír ez, amit az igehirdetés, az Eucharisztia vétele és a kiengesztelődés szentsége megkeresztelt életünk folyamán folytonosan táplál bennünk.

Van, aki családi neveltetése folytán belenő a keresztény hitbe. Van, aki felnőttként talál rá vagy talál vissza hozzá. Aki igent mond Krisztus követésére, és hétről hétre betér a templom ajtaján, annak Jézus eligazítást ad az élet kérdéseiben, és egy reményteli jövő ígéretében részesíti. Jézus ajtó a jövőre, rajta keresztül szabad utat kapunk az Atyához.

A görögkatolikus liturgián fontos szerepet töltenek be a szentélybe vezető ajtók. A királykapun bevonulva megjelenítik a Jézus sírjához vonuló, kenetvivő asszonyokat és tanítványokat. Az oltár Jézus sírját, a feltámadás helyét jelképezi, ahonnan a feltámadt Krisztus örömhíre betölti a templomban összegyűlt gyülekezetet.

A latin liturgiában elsősorban az utolsó vacsora emlékezetét hangsúlyozzuk. Az oltár viszont annak a lakomának is a jelképe, amely életünk végén vár ránk. Amikor kilépünk a padokból, és rendezett sorokban az oltár felé haladunk, hogy Krisztus testét magunkhoz vegyük, az ő megdicsőült testében részesedünk, a feltámadt Krisztushoz kapcsolódunk. Ő vezet ki bennünket a bűnből és a reménytelenségből, ajtót nyit a jövőre, előttünk halad. Mi pedig követjük, mert

már hallottuk a hangját: egyetlen szót, a keresztségben ránk kimondott „igen”-t, és meggyógyult a lelkünk.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír