Aki az örömöt választotta – C. S. Lewis életpéldája

Kultúra – 2023. március 26., vasárnap | 18:03

Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.

„Csak amikor Krisztushoz fordulok, amikor átadom magam az Ő személyiségének,
akkor kezdek először saját, igazi személyiséggel rendelkezni. […]
Amíg nem adjuk át magunkat Neki, addig nem lesz igazi énünk.” 
(Keresztény vagyok!, ford. Várhidi Gyula)

Nem csak a filozófiatörténet különbözteti meg a kontinentális és az analitikus gondolati iskolákat: a teológiai irodalom esszéisztikusabb válfajaiban is érzékelhetünk különbségeket földrészünk eszménykereső belvilága és a brit szellemi éghajlat között. Más habitussal, más tónusban beszél a szentségi kérdésekről Teilhard de Chardin, Jacques Maritain vagy Simone Weil, mint Chesterton, Tolkien vagy C. S. Lewis (s akár Agatha Christie regényeinek bölcselkedő passzusait is ideérthetjük). Az utóbbiak egy hűvösebb racionalitás jegyében, az elemző humor alakzataitól sem ódzkodva öltöztetik stiláris választékosságba szenvedélyes életszeretetüket.

Narnia-regényfolyammal (s a belőle készült filmekkel) az ír Clive Staples Lewis (1898–1963) a legfiatalabbakat is meghódította; ha nem tudták is, hogy az a szerző hódította meg őket, aki fantasy- és sci-fi-művek mellett spirituális esszéket is bőséggel közölt. Példaképpen egy vallomásos-emlékező művét nyitom ki.

Az öröm vonzásában (Harmat Kiadó, 2021) nem először vehető kézbe, de rácsodálkozásunk mindig friss: a szerző lelki önéletrajza nemcsak a száz év előtti oktatási, műveltségi és hitéleti viszonyokról fest maradandó képet, de egy ragyogó intellektus metamorfózisát is érzékletesen örökíti meg.

Saját szavával: vonakodó konvertita volt Lewis, aki – 1929 tavaszán – annak esett boldog áldozatul, hogy térítő munkájában „Isten – ha szabad így mondani – meglehetősen gátlástalan” (221.).

(A szellemes alázat magatartása talán ír találmány. Mindenesetre C. S. Lewis igazította véglegesre – mert a végtelenhez.) A megtérés eseménye nem fanfáros csodák közepette zajlott: „Inkább olyasmi történt, mint amikor valaki hosszú álom után még mindig mozdulatlanul fekszik az ágyában, de egyszer csak ráeszmél arra, hogy már ébren van.” (275.) Mindehhez a megtapasztalt öröm (sőt Öröm) megértése vezeti el Lewist: „Minden öröm emlékeztető. Az Öröm sohasem birtoklás, az Öröm mindig vágyódás valami régmúltra vagy távolira vagy eljövendőre.” (92.) – „Minden érték abban rejlik, amire maga az Öröm volt a vágy. […] Az Öröm kérlelhetetlenül kijelentette: »Valami másra vágyódsz rajtam keresztül: nem magadra, nem is valamilyen lelkiállapotra.«” (255.)

A családi indíttatás részletezése, a stúdiumok és barátságok tudatosságot érlelő menete, majd a tapasztalások az első világháborúból, de egy-egy olvasmányélmény hatása is („Azon az éjszakán a képzeletem szinte megkereszteltetett” [209.]): mind olyan motívumok, melyek egy teljes élet kiformálását szolgálták. A felszínes vallásosságtól a nyakas ateizmuson át a megtérő szív békéjéig, az Abszolútum képzetétől a Szellem eszméjén keresztül Isten jelenvalóságáig nyújtózik az életút: „Az átkozódás éppen olyan hiábavaló és éretlen, mint az álmodozás a nyugati kertekről. Az embernek el kell fogadnia a mindenséget, mindenestül, fenntartások nélkül, odaadóan.” (237–238.) A keresztény önismeret gyakorlása ekkor már keresztény ént feltételez: „Először vizsgáltam meg magam igazán gyakorlati célzattal. S amit találtam, elborzasztott: ösztönök állatkertje, a törtetés tébolydája, a félelmek melegágya, dédelgetett gyűlöletek háreme volt a szívem. Légió volt a nevem.” (262.)

A könnyed veretesség írásművészete megengedi – az esszé műfaja szinte elő is írja –, hogy a szöveg szabadon kalandozzék témák, élmények, belátások között. Korunkig ható tanulsággal bír például egy pedagógiai észrevétel: „Manapság azzal tehetjük a legnagyobb szolgálatot a nevelésnek, ha kevesebb tantárgyat tanítunk. Senkinek sincs arra ideje, hogy több dologgal alaposan foglalkozzék húszéves kora előtt. És ha tucatnyi tárgyból középszerű teljesítményre kényszerítjük a diákjainkat, akkor talán egy életre leromboljuk igényességüket.” (31.) Az autó nélküli élet lassú boldogságán ma még inkább elmerenghetünk: „Nem adatott meg nekem az a halálos hatalom, hogy bárhová elrohanjak, ahová kedvem szottyan. Emberi léptékkel mértem a távolságokat, a két lábon járó ember léptékével, nem pedig a belső égésű motorok mértékével. […] A modern közlekedés legvalóságosabb és legszörnyűbb következménye, hogy »megszünteti a távolságot«.” (181–182.) Tudati hangoltságunkat metafizikai magasságokba képes emelni egyetlen mondat is: „…sokkal fontosabb, hogy a mennyország létezik, mint az, hogy bármelyikünk bejusson oda.” (244.) S miközben ez a gondolat az emberen túli értékvilágok előtt tiszteleg, egy másik szöveghely a személyközi kapcsolatok oltalmazott szépségére eszméltet rá: „Szinte úgy érzem, hogy a Gondviselés vagy valami egyéb, meglehetősen homályos »másodlagos ok« csaknem mindenestül legyőzi a korábbi ízlésünket, ha elhatározza, hogy összehoz két embert. Egy írót éppen úgy meg lehet szeretni minden elhatározás és várakozás ellenére is, mint ahogy bele lehet szeretni valakibe.” (220.)

„…zörgessetek és megnyittatik néktek”, mondja a Máté 7,7. Az oxfordi tudós életpéldája arra int, hogy ez fordítva is érvényes létszabály:

ha nyitva tartod a szíved, mindig lesz, aki bezörget rajta.

A Szent Ágoston-i konfesszióhagyomány e klasszikus modern darabját közeli halottunk, Lukács László jóvoltából olvashatjuk magyarul.

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria