Aki előtt minden ajtó megnyílt – Búcsú Jelenits István tanár úrtól

Jelenits István

Neve összeforrt azzal a megjelöléssel, ami keveseket illet meg: Tanár úr. Nemcsak azért kapta, mert katedrán állt, tanított és nevelt, hanem mert élete amolyan nemzeti minimum vagy inkább maximum volt, s így ez a titulus, megszólítás minden vitán felül állóan hozzátartozott a személyéhez.

Főszerkesztőként Olvasóink nevében is szeretném kifejezni hálánkat és köszönetünket azért, hogy az idők tengerében az Új Ember katolikus hetilap hasábjain publikált, s köteteit is gondozhattuk. Egyik legismertebb könyve, a Betű és lélek című, amely a Szentírás szavát és Logoszát hozza közel hozzánk, még ma is a legkeresettebb kiadványaink közé tartozik.

Minden nekrológ óhatatlanul személyes is, ezért engedje meg a kedves Olvasó, hogy megosszam a Tanár úrral kapcsolatos emlékeimet. Habár iskolában sosem volt a tanárom, de már esztergomi frankás éveimben felfigyeltem az írásaira, és a Budapest Sportcsarnokban tartott karizmatikus találkozón elmondott tanúságtétele nyitotta tágra a szívemet. Attól fogva mindig ajándék volt, ha hallgathattam őt, tanulhattam tőle. Mert

prédikációiban és írásaiban úgy tanított, hogy nem kioktatott, hanem segített, hogy a kérdést jól tudjuk feltenni, s ezáltal a valóságon elgondolkodva közelebb lépjünk a Titokhoz, az emberhez.

Miután főszerkesztő lettem, immáron tizenkettedik éve, szolgálatomból adódóan is egyre inkább a közelből hallgathattam őt, sokszor ülhettem a lábaihoz. Beszélgetések során át tapasztaltam, hogy sosem olyan iránymutatást adott, ami kényszerít, de bölcsessége, példamutatása olyan utat mutatott, amely kötelez. Ady Endre halálának századik évfordulójára emlékezve készült vele egy interjú, s a Fölszállott a páva című versben szereplő vármegyeháza hollétének latolgatása során megkérdeztem tőle, mire vágyik még az életben. Egyből jött a válasz, először a csillogó szemek beszédével, majd kisvártatva szavakkal is: szeretne még egyszer, utoljára eljutni a szülőhelyére, Berettyóújfaluba és fiatalságának meghatározó városába, Nagyváradra. Nagyváradi lévén nem kellett kétszer kérnie. 2019-et írtunk. Nem telt bele fél év, és már együtt utazhattunk élete kitüntetett helyszíneire.

Berettyóújfalut nem ismertem, korábban csak átutaztam rajta. Amikor odaértünk, hosszan kerestük az egykori tisztviselőtelep házait, már-már feladtuk, amikor rájuk találtunk. Alig parkoltam le a ház közelében, Tanár úr máris kipattant az autóból, szinte repült, meg sem állt a kapuig. Mire odaértem, már rég becsengetett, gyermeki izgalommal, természetes egyszerűséggel elegyedett szóba a kaput nyitóval, s ugyanígy kért bebocsátást egykori szülőházába, amely ma kulturális műhelynek ad otthont. A késő délután hazaigyekvő munkatársak, habár korábban nem ismerték Jelenits Istvánt, az első perctől meg voltak illetődve attól, amit tapasztaltak. Ugyanezek a jelenetek ismétlődtek meg Nagyváradon is, a lakóházuknál, az általános iskolánál és az egykori premontrei gimnáziumnál. A Tanár úr már akkor is közel járt a kilencvenedik évéhez, ám ahogy közeledtünk egy-egy helyszínhez, nemcsak emlékeinek áradása gyorsult fel hirtelen, hanem a léptei is.  A környezetemben élők általában azt mondják, nehéz tartani velem a lépést az utcán, de Jelenits tanár úr útitársaként akkor úgy éreztem, lemaradok mellette, mögötte. Szárnyaló lelkét követte a teste, s ha versenyeztünk volna gyaloglásban, biztosan ő nyer.

Kép a nagyváradi közös iskolánk előtt (2019) 

A legmegérintőbb mégis az volt, amikor az egykori lakásuknak helyet adó társasház kapujában állva ismét megnyomta a csengőt. Mondtam neki, hogy éppen munkaidő van, talán senki nincs itthon, s azt kérdeztem, mi van, ha egy mogorva magyar, vagy, uram bocsá’, román család lakik itt…

Nem felelt, csak a szemei csillogtak gyermeki izgatottsággal, s mire a megfontolt választ is hallhattam volna, már nyílt is az ajtó.

Egy román családfő állt előttünk, értetlenül nézett végig rajtunk. Modorosan szabadkozni próbáltam és engedélyt kérni, de a Tanár úr már el is kezdte mesélni élményeit a szomszédban játszó egykori zsidó gyermekről meg a másik házban lakó román fiúról, aki a barátja volt… S egy szempillantás múlva ott álltunk egykori otthona szobájában, ahol a házigazda, aki egy perccel korábban még bizalmatlanul nyitott ajtót, csak úgy itta a Tanár úr szavait… Azóta is élénken él bennem ez a nagyváradi látogatás, és egyetlen válaszom van a történtekre: a gyermeki tisztaság, őszinteség. A Tanár úr annyira öncél, önérdek és önzés nélküli ember volt, hogy – az infantilizmus vagy a szenilitás gyermeki jegyeit messze elkerülve – annak a gyermeknek a mintaképe, akit Jézus állít elénk az evangéliumban. Ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek…

És így neki minden ajtó megnyílt.

Vele kapcsolatos másik élményem az interjúk készítésekor vált meghatározóvá. Akár csak messziről figyeltem a kollégáim munkáját, akár jómagam beszélgettem Jelenits Istvánnal, sosem volt könnyű kenyér. Bármennyire irodalmi volt is a téma, a Tanár úr mindig kért pár hónap türelmet, hogy felkészülhessen rá. Mi sokszor megmosolyogtuk magunkban: ugyan, erre nem is kellene készülnie az irodalom tudorának… De ő hajthatatlan volt. Az interjúra aztán mindig egy nagy halom könyvvel érkezett, és mindig tudta, melyik kötetet mikor és hol kell kinyitnia. Egy alkalommal bevitt a szobájába, mert választ keresett egy részletkérdésre, amit a legtöbben egyszerűen csak átugranánk, s a könyv, ami a feleletet megadhatta volna, nem volt vele. Amikor beléptünk az otthonába, és megláttam a rendezetlennek látszó, hatalmas könyverdőt, megijedtem: hogy fogja itt megtalálni, amit keres? De a Tanár úr csak nézett egyet jobbra, majd pedig balra, aztán egy nagy halom aljáról kihúzta a könyvet, fölütötte, és már meg is volt a válasz. Általában az elkészült interjú szövegének átnézése is több órát vett igénybe nála. Nem sajnálta az időt, hogy mindent alaposan átolvasson, és hosszú csendeket tartva, akár mondatról mondatra újra átgondolja a szavait.

Nem a megfelelési kényszer hajtotta, nem is az, hogy újabbnál újabb gondolatok szülessenek. A szíve mélyén az vezette, hogy az igazat, a jót és a szépet mondja. Átérezte ennek felelősségét.

Ma, amikor mindenről van véleményünk, nekünk is jó tenne, ha megállnánk, amikor kérdeznek, és mi is felelősséggel felkészülnénk, átgondolnánk a mondanivalónkat, még a szakterületünk kérdéseit illetően is. Így talán Tanár úr nyomdokaiba léphetnénk…

Főszerkesztői utam elején megkérdeztem Jelenits Istvánt, mi a katolikus újságírás lényege. Ő szokása szerint hosszan elgondolkozott, majd ennyit mondott: normálisnak lenni. Tovább kérdeztem: jó, jó, de mégis mit kell tenni? A válasz csak ennyi volt: maradj meg normálisnak. Utolsó interjúját a 90. születésnapjához közeledve adta, sokszor elcsukló hangon. Amikor katolikus voltunk mibenlétéről kérdeztem, ismét örök érvényűt mondott: „soha ne mondjunk le a másik emberről, hogy ne perlekedésben, hanem reményben éljünk, hogy nyitva tartsuk azokat az utakat, amelyek a másik emberhez vezetnek. Ne legyünk szűk látókörűek, és habár a felgyorsult világ mintha az elszemélytelenedés felé vinne, vigyázzunk a lelkünkre és a másik emberre”.

Köszönjük Tanár úrnak gyermeki őszinteséggel, kereséssel, tisztasággal élt életét és istenhitéből táplálkozó tanítói, nevelői szolgálatát!

Te Deum laudamus...

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában jelent meg.