Aki hű marad a földhöz, az maradandó – Betakarítás, betakarodás Erdélyben

Betakarítás a Gajzágó-tanyán

Hálatelt szívvel nézünk elébe az ősz közeledtének. Kolozs megyében, a Tordai-hasadék lábánál gazdálkodunk, húsmarhákat nevelünk, ezáltal a legelőket értékesítjük és a takarmányt megtermeljük. Idén a jó Isten gazdag idővel áldott meg, volt csapadék bőven, a munkálatokra alkalmas volt az időjárás. Aki vetett, minden bizonnyal arat is. Az évek alatt sok technológiát kipróbáltunk, sok elvet mérlegeltünk, és lassan már tíz éve a biogazdálkodás mellett döntöttünk. Ezt csak nagyon tudatosan és a teremtett világ tiszteletben tartásával lehet és kell csinálni.

Gyakran elcsodálkozom azon az összhangon, amit valószínűleg csak a gazdák vehetnek észre igazán: neveljük az állatokat, ők a jelenlétükkel gazdagítják, termővé teszik a talajt, ezáltal újra alkalmassá teszik a termelésre. Ez a körforgás, ami természetes, nekünk hagyni kell ezt működni, és emberileg irányítani a szükségeset.

A farmerélet ma, különösen ma, nem leányálom, ellenkezőleg: makacs elkötelezettséget követel, és végtelen optimizmust: „egyszer majd jobb is lesz”. Gazdálkodási éveink alatt több jobb és kevésbé jobb idők tették próbára munkakedvünket; volt, hogy a jégeső elverte az egész termésünket, vagy árvizek lepték el a földeket, de talán a tavalyi aszály volt a legnagyobb kihívás, mindamellett, hogy sem a gabona, sem a fű nem nőtt, sőt kiszáradt, a vízforrások is elapadtak. Látni egy csorda kiszomjazott állatot a 38 fokos melegekben, látni azt az erőt, amivel a vizet követelik, és egy nehezen csordogáló forrásból kell ideiglenesen megoldanunk a helyzetet, hát emberfeletti erőt igényel.

A gazda találékony, megoldásokat a csodával határos módon talál, megold mindent, hogy minden ember és állat a farmon jól erezze magát. Aztán jött az eső is, bőven, a természet megnyugodott, a fű kizöldült szeptemberben, egy új tavasz érkezett, a vizek megeredtek, és Isten áldása felragyogott.

A gazdálkodás is egyfajta misszió, valamit adni akarunk a világnak, valamit, amiben hiszünk, ami vállalható, ami a lehető legtisztább, kémiai anyagoktól mentes, egybeesik a természet rendeltetésével és embertársaink megélhetését szolgálja.

Tisztában vagyunk vele, hogy ez majdnem utópisztikus, de mi csak így tudunk működni. Ez az életforma megtanít együtt lélegezni a természettel, alázatra nevel, mert ez nem egy program, amit megírunkn és annak működnie kell, hanem a mi munkánkra Isten áldását kell adja, és csak úgy lesz eredménye (eső, nap, meleg, értelem, bölcsesség, jó döntések sorozata), és ha látszólag az áldás nem érkezik, akkor megtanít vakon bízni a Gondviselésben,

mert „a Gondviselés sosem késik, legfennebb egy negyedórát, akkor is azért, hogy a hitünket próbára tegye”

– mondta Regőczi István atya.

Állatorvosként is dolgozom részben a helyi körzetnél, és belelátok más farmerek életébe, nehézségeibe, főleg a juhgazdák kínlódásaiba, fájdalmas látni például, hogy a gyapjút nem tudják értékesíteni, szó szerint hegyekben állnak, és majd a szemétbe kerülnek; vadállatok garázdálkodásai ellen nincs semmi védelmük… Sokat kell még tennünk, hogy értékelni tudjuk azt, amit megtermelnek a gazdák, és ne az olcsó kínait válasszuk. Társadalmi szinten kellene másképp gondolni, tervezni és tudatosítani.

Meggyőződésünk, hogy amit kaptunk, tovább kell vinnünk, sosem volt ez könnyű a történelemben, és főleg nem a szűk időkben, amiről tudunk, elődeink sokkal mostohább időket éltek meg a földeken, és kitartottak. Bár nekünk más kihívásokkal kell szembenéznünk (EU-s követelmények és feltételek, bürokrácia, papírrengeteg stb.), mégis gépek segítik a munkánkat, villanypásztorok őrzik az állatokat, rengeteg információ áll a rendelkezésünkre – kétségtelen, hogy a segítségünkre vannak ezek a lehetőségek. Hálásak vagyunk a jó időért, a jó termésért, a jó munkatársakért, a jó tanácsokért, minden biztatásért, segítségért.

Kasabian Éva, Pusztaszentkirály

*

(Be)takarodó a hála jegyében

A háború árnyékában az életösztön fokozottabb és a betakarodás az ölelés analógiájára történik.

Szükségünk van a mindennapi kenyérre azért, hogy erőnk legyen hálát adni érte.

Az idei termés ígérete bőséges. Megtartása, hasznosítása bizonytalan. A válság állandósult az európai kultúrkörben, és ez meghatározza hétköznapjaink pszichológiáját is. Úgy tűnik, hogy kijátszottunk minden kártyát a béke és a rend helyreállítása érdekében, mégis kataklizma felé sodródunk a jólét bűvöletében. Csak a hegyi beszéd programja adhat reményt a rend helyreállításához. Embernek ez az életprogram egyedül aligha lehetséges.

A természet, az édenkert rendjét, harmóniáját kell visszaállítanunk, hogy újra otthonra leljen közöttünk a Fennvaló. A Római levél tanúsága szerint „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Parasztként felvállaltam egy életformát, amibe beletörött a nyugati jólétre, kényelemre pályázó nemzedékek bicskája. A munkát, a földművelést szeretném visszacsatolni a kultuszba (colere), mert egyre kevesebben ébresztgetik a rögöket. Egyházaink kultusza is elszakadt a krisztusi, „magvető” jellegű élet autentikus megélésétől.

Mi, európaiak, eltérően az amerikaiaktól, őseink szellemeinek még birtokában vagyunk, még bennünk él, hogy számunkra mindent a történelem hozott létre. Tudattalanunkkal, történelmi determináltságunk révén is kontaktusban vagyunk… A tudattalannal való kapcsolat földünkhöz bilincsel, és rendkívül nehézkes mozgásúvá tesz bennünket. Ez nem mindig, „nem éppen előny”. Aki azonban hű marad a földhöz, az maradandó.

Az eltávolodás a tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól egyértelmű a gyökértelenséggel (C. G. Jung nyomán). Mára a többség, a társadalom közel 70 százaléka szolgáltat, izmusok és ideológiák bűvöletében. Jól, rosszul, hasznosat, haszontalant. A parasztság bár tőkése, „értékbankja”, tiszta forrása lehetne a jövendőnek, amiből meríteni lehet és kell, de ez a jövendő egyben adósa is neki. Küldetését csak akkor töltheti be, ha növelik a történelmi szerep ellátásához szükséges paraszti erőforrásokat…

A termés betakarítása még delelőn van a Hargita lábainál. A kánikula kedvez az aratnivalónak, de szenvedteti is az aratókat. A jól megérdemelt munka gyümölcse ettől csak ízesebb lehet, mert nemcsak a test, hanem a lélek is táplálékot kap az áldozathozatallal.

Aki szeretettel végez fizikai munkát, az kötődik a gyötrődéshez. Innen már csak egy lépés az elégtételként vállalt aszkézis, amelyet a 21. század gazdálkodó embere, ha tudatosan vállal, akkor a Teremtő munkatársává nemesül, és társat talál Istenben ahhoz, hogy helyreállíthassa azt a rendet, amit elődeink elveszítettek.

Ezért a gazdálkodás több mint immanens szükségletek kielégítése. Folyamatában visszacsatolható az emberiség a megígért paradicsomba.

Hát ehhez a munkához kérjük Isten áldását!

Bányász József, Gyergyóújfalu

Az írások a Vasárnap 2023/35. számában jelentek meg, A gazdálkodó ember a Teremtő munkatársává nemesül, Hálaadás a termés betakarításáért című összeállítás részeként.

Forrás: Vasárnap/Romkat.ro

Fotó: Kasabian Éva; Szász-Bányász Anna (Bányász József írásánál)

Magyar Kurír