Aki már 1945-ben is olvasta az Új Embert – Barsai János villamosmérnökkel beszélgettünk

Mindig örülünk a megkereséseknek, arra azonban álmunkban sem gondoltunk, hogy Barsai úr már a kezdetektől ismeri lapunkat: tizenhat évesen vette kezébe és át is olvasta az Új Ember első számát. A kilencvenhat esztendős villamosmérnökkel otthonában beszélgettünk az életéről és lapunkról, amelynek jelenleg is előfizetője. 

– Nyolcvan év távlatából emlékszik-e még arra, hogyan jutott hozzá az Új Ember első számához? A szülei adták a kezébe? 

– Magam vásároltam meg a sarki újságárusnál, de természetesen a szüleimtől kértem rá pénzt, hiszen akkor még csak középiskolás voltam, tizenhat éves. Rákospalotán éltünk, édesapám a MÁV műszaki ellenőre volt, az úgynevezett MÁV-házak egyikében laktunk, de éppen 1945-ben költöztünk át Rákospalota-Újtelepre, immár egy családi házba.

A magyar kegyes tanítórend (ma piarista rend) budapesti gimnáziumába jártam, ott hallottam, hogy megjelent egy katolikus hetilap Új Ember címmel. Kíváncsian vettem kezembe az első számot. 

– Kamasz fiúként milyennek látta az Új Embert?

– Nagy érdeklődéssel lapoztam át. Nézze, akkoriban már tudományos cikkeket is olvastam, nem véletlen, hogy később mérnök lettem. Arra biztosan emlékszem, hogy 1945-ben az Új Ember jóval terjedelmesebb volt a mostaninál. Sok érdekes értekezést találtam benne, nemcsak bölcseleti írásokat, hanem a magyar egyház életéről szóló cikkeket is. (Fellapozom és megmutatom a kilencvenhat éves Barsai Jánosnak a szerkesztőségi archívumból magammal hozott első bekötött példány címoldalát.) Igen, a vezércikket Pénzes Balduin írta, emlékszem, ő volt az akkori felelős szerkesztő. (Tovább lapozva az első Új Ember-számot, kedves Olvasónk örömmel figyel fel a szerzők között Werner Alajos egyházzenész nevére és Rónay György írására is.) Jelenleg is előfizetője vagyok a lapnak, szívesen olvasom, bár a látásom meggyengült, ezért nagyítóra van szükségem, sokszor pedig a feleségem, Marika olvas fel nekem belőle.  Az első feleségem huszonnyolc évvel ezelőtt halt meg súlyos betegségben. Marikával – aki szintén mérnök – huszonnégy évvel ezelőtt ismerkedtem meg, egyházilag rendezett házasságban élünk. S ha már a családról esik szó, elmondom, hogy a lányom az Uzsoki utcai kórházban főorvos, a fiam pedig mérnök, az Egyesült Államokban dolgozik, tanszékvezető egy michigani egyetemen.

– Mindig is előfizetője volt az Új Embernek?

– Sajnos éveken át nem tudtam előfizetni a lapra, mert nem tartózkodtam Magyarországon. A Medicor cégnél dolgoztam, s ott nagyon befogtak, sokat kellett külföldre utaznom. De amikor hosszabb ideig itthon lehettem, mindig megvettem az újságot.

– Térjünk vissza a középiskolás éveire. Említette, hogy a világ történései iránt érdeklődő fiatalember volt, tudományos cikkeket, jó irodalmat olvasott. Milyennek élte meg 1945 Magyarországát Rákospalotán, illetve a piaristáknál? 

– A szüleim 1939-ben, tízéves koromban beírattak a piaristákhoz. Akkor még nem volt háború, de ugyanazon év szeptemberében már Németország megtámadta Lengyelországot, és a Szovjetunióval meg is osztoztak rajta.  A gimnáziumban mi ebből semmit nem érzékeltünk. Később, amikor elkezdődtek a berepülések, le kellett mennünk a pincébe, 1944-ben bombatalálat is érte az iskolát,  az épület fala a Váci utca és a Piarista köz sarkán be is szakadt. Mi, akkori gimnazisták sokat dolgoztunk azon, hogy visszaépítsük. Nehéz volt az élet, Rákospalotáról jártam be az iskolába, eleinte vonattal, később villamossal. A Rákospalota-MÁV-telepi Jézus Szíve-templomba jártunk misére. Emlékszem, amikor az új templomba felhúzták a harangokat. A háborús évek a vége felé már egyre rosszabbak lettek, a házunk is kapott egy találatot a szovjetektől.

– A tudományos érdeklődése révén aztán a mérnöki pályára lépett. 

– Igen, diplomás villamosmérnökként végeztem, erősáramú szakon, később doktorátust is szereztem. A Medicor cég röntgengyárának mérnökeként négy évet töltöttem Kanadában, hat évet az USA-ban, akkor már a családdal együtt. De dolgoztam például Kínában, Észak-Koreában, jártam Dél-Amerikában, Bogotában is. Huszonkilenc évesen nősültem. Kairóba már a feleségemmel és a kisgyerekünkkel mentem a Medicor iroda- és szervizvezetőjeként. Emlékszem, még tüdőszűrő buszt is szállítottunk Egyiptomba.

– Említette, hogy Észak-Koreában is dolgozott…

– Az 1950-es években Magyarország egy kórházat létesített ott, röntgenberendezéseket szállítottunk Észak-Koreába.

– S hogyan jött a képbe Kanada?

– Amikor a Medicor már nagy vállalat lett, és jól ment az üzlet – a Szovjetunióba rengeteg röntgenberendezést szállítottunk, és a lengyelek meg a románok is tőlünk vásároltak –, elkezdtünk ipari röntgengépeket is gyártani, amelyekkel például a hegesztések minőségét lehet vizsgálni. Tehát jól ment a szekér, és a Medicor vezetősége úgy döntött, hogy megpróbál betörni a nyugati piacra. Sikerült is jóváhagyatni néhány berendezés kiszállítását Kanadába, később pedig beindult a rendszeres szállítás. Négy év után haza kellett jönnöm, de mivel korábban már megalapítottam a Medicor USA Limited céget, így az Egyesült Államokba kaptam kiküldetést. Ohio államban, Columbus városban volt a Medicor irodája. Megemlítem még, Amerikába csak úgy lehetett szállítani, hogy a röntgenberendezések megfeleltek a nemzetközi szabványoknak.

 – Azt gondolnánk, hogy ez természetes… 

– Nézze, a műszaki egyetem elvégzése után a Siemens-Reiniger Művekhez kerültem, s amikor szovjet terület lettünk, a német vállalat jóvátételként szovjet kézbe került, orosz illetőségű vezérigazgatója lett. Képzelje, a tolmács azt mondta, a vezérigazgatót úrnak kell szólítanom (nevet), engem pedig mérnök úrnak hívtak, mindezt 1951-ben, a legsötétebb Rákosi-időkben! 

Itthon aztán a Siemens-Reiniger Művekből megalakult az orvosi műszereket gyártó Medicor, ahol a villamosfejlesztés vezetője lettem.  Voltak olyan törekvések, hogy a KGST-n belül majd külön szabványokat fognak használni, de akkoriban én már a Magyar Szabványügyi Hivataltól értesültem arról, hogy a németek és a japánok azon dolgoznak, hogy a röntgenberendezésekre vonatkozóan külön szabványok legyenek. Ugyanis bonyolult szerkezetről van szó: a röntgencsőre kezdetben huszonötezer voltot kell adni, az átvilágításhoz hatvan–nyolcvan kilovoltot, a felvételhez pedig, ahhoz, hogy a cső kibocsásson egy röntgensugárzást, százezer kilovoltra van szükség.

Szóval, amikor a Magyar Szabványügyi Hivataltól megkaptam az információt, mondtam a Moszkvába kijáró kollégáknak: nehogy úgy nyilatkozzanak, hogy az orvosi berendezésekkel kapcsolatban érdekelne minket a közös KGST-szabvány, mert ha a Medicor nyugatra akar szállítani, akkor nekünk a nemzetközi szabványokhoz kell igazodnunk. Így aztán szállítani tudtunk például New Yorkba, New Jersey-be is.

– Hívő keresztény emberként hogyan élte meg ezeket az éveket?

– Jöttek a funkcionáriusok, és kérték, hogy lépjek be a pártba, mondtam, hogy nem lépek be. Ők aztán

próbáltak győzködni, de megismételtem, hogy engem nem érdekel a párt, engem a munka meg a tudomány érdekel. A munkámmal pedig meg voltak elégedve, s én minden emberrel úgy beszéltem, ahogy egy keresztény embernek beszélnie kell. 

A döntésemet elfogadták, és békén hagytak. Templomba jártam, de nem nézegettek utánam, pedig tudták, hogy vallásgyakorló katolikus ember vagyok. A Jóistennek köszönhetem, hogy azután már nem törődtek velem. 

Mindenesetre rengeteget dolgoztam. Amikor bekerültem a céghez, még az is felmerült, hogy megszüntetik a gyárat, a röntgengépgyártást. Fiatal mérnökként nagyon felháborodtam ezen az őrültségen. Aztán sikerült elérni, hogy a gyárat nem zárták be, de ezzel hatalmas koloncot raktak a nyakamba: azt mondták, te ezt akartad, vállaltad, tudsz németül, angolul, akkor csináld! 

– A munkáját, a tudományát azért szerette.

– Igen, szerettem. A mérnök azért van, hogy gondolkodjon; saját szabadalmaim is vannak. Amerikában aztán az ottani mérnöki kamara tagja lettem, jelenleg is küldik a tengerentúlról a műszaki folyóiratokat. 

A napokban volt a kilencvenhatodik születésnapom. Ha megérem, jövőre a Műszaki Egyetem platinadiplomása leszek. (Marika közbeveti: a következő a zafírdiploma, volt már olyan, aki megkapta. Mindketten nevetnek.)

– A piaristákkal megmaradt a kapcsolata?

– Hogyne! A Piarista Diákszövetség tagja vagyok, kérésemre a hetvenedik érettségi találkozónkra az akkori fiatal tartományfőnök, Szakál Ádám is eljött, jóban vagyok vele.

– Egykori tanárai közül kikre emlékszik szívesen?

– Például a tudós igazgatóra, Balanyi Györgyre, aki egyetemi tanár is volt Kolozsváron, azután az országosan ismertté vált Öveges Józsefre: nagyszerűek voltak az előadásai, úgy magyarázta a matematikát, hogy ott az órán megtanultam. Magyar László kiváló némettanárom volt, a nyelvből kitűnőre érettségiztem.

– Visszatérve az Új Emberre, emlékszik szerzőkre, akiket különösen kedvelt?

– Most, hogy megmutatták nekem az első számot, sokan eszembe jutottak a későbbi évtizedekből. Például

Pilinszky János, aki egyébként piarista diák volt; amikor elkezdtem az első évfolyamot, ő a nyolcadikat végezte éppen.

– Szereti az irodalmat?

– Igen, és különösen a verseket, meg a zenét – a klasszikust és a jazzt is –, szerettem táncolni is (ismét nevet). Volt operabérletünk, templomi hangversenyekre is járunk a feleségemmel.

– Említene még szerzőket a laptól?

– Szerettem Rónay György, Magyar Ferenc írásait, a jegyzeteket, az elmúlt évtizedekből pedig Rosdy Pál jut eszembe, bár ő később csatlakozott a szerkesztőséghez. 

Olvasom a jelenlegi lapot is – nagyítóval, vagy Marika segítségével –, és remélem, hogy még sokáig megtehetem ezt. 

– Úgy legyen! Köszönjük a beszélgetést és azt, hogy írt nekünk.

Fotó: Fábián Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában jelent meg.