Aki mindig meg akarta nevettetni az embereket – Nemeshegyi Péter atyára emlékezünk

– Kedves Péter! Veled együtt hálát adunk Istennek nyolcvan évedért. Bár nem szereted, ha ünnepelnek, most mégis az ünneplő jezsuitát kérdezzük: hivatásodról, munkásságodról. Legelőször vessünk egy pillantást a gyökerekre! Szüleid, családi környezeted, iskoláid mennyiben segítették papi-szerzetesi hivatásod kibontakozását?

– Édesapám katolikus, édesanyám pedig unitárius volt. Katolikusnak kereszteltek és neveltek. Őszintén szólva, gyermekkoromban a latin misét nagyon untam. Akkoriban nem volt szokás gyakran áldozni. Viszont miután elsőáldozó lettem, a szentáldozások mindig nagy élményt jelentettek számomra. Emlékszem, hogy egyszer, amikor egy szentáldozás után hazamentem, és – úgy látszik – meghatott volt az ábrázatom, nagymamám megkérdezte tőlem: „Péterke, nem akarsz te talán pap lenni?” Ezen nagyon elcsodálkoztam, mert eszem ágában se volt ez akkoriban. Családomban senki nem volt pap, szerzetes vagy apáca. Ugyanazon a napon nagyapámnál ebédeltünk, és én nevetve mondtam neki:

„Nagypapa, milyen bolondot mondott ma a nagyika, hogy én pap lennék?”

Akkor érdekes módon a nagyapám, aki katolikus létére misére soha nem járt, azt mondta nekem: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Nem tudom, nagypapám mire gondolt. Mindenesetre, mondása szöget ütött a fejembe, és attól kezdve megragadt bennem a gondolat: nem is egészen lehetetlen dolog, hogy valakiből pap legyen.

Később, tizenöt éves koromban meghalt az én drága jó édesanyám, és én beléptem a Regnum Marianum cserkészcsapatba, ahol lelkiatyám, Luzsénszky Alfonz volt a csapatparancsnokunk. Az atya nagyon ügyelt, hogy mindig valami katolikus, lelki-szellemi tartalom is legyen cserkésztevékenységeinkben. Amikor leérettségiztem, még nem volt semmiféle konkrét elgondolásom eljövendő életemről. Édesapám pénzügyminisztériumi osztályfőnök volt, és állást szerzett nekem a Magyar Általános Hitelbankban. Ott dolgoztam négy évig, és közben elvégeztem az egyetemet: államtudományi doktorátust szereztem. A regnumi cserkészmunkát is tovább folytattam Luzsénszky atya segédtisztjeként.

Luzsénszky nagyon húzott a jezsuitákhoz. Akkor még nem sejtettem, hogy később maga is jezsuita lesz. Többször hívott jezsuitákat előadásra.

Mentem a Manrézába lelkigyakorlatra, és egyre inkább úgy éreztem, hogy Jézus Krisztus az ő kizárólagos szolgálatára hív.

Amikor ezt megmondtam apámnak, nagyon kétségbeesett, mert neki velem, egyetlen gyermekével, más tervei voltak. Apámat nem hagyhattam egyedül, mert nehéz helyzetben volt, hiszen nem volt persona grata az akkori németes nyilas világban. Problémám úgy oldódott meg, hogy apám hirtelen megbetegedett és meghalt. Halála után közvetlenül, 1944 őszén, rohantam a Manrézába, és kértem felvételemet a Jézus Társaságába. Felvettek, és így kezdődött el jezsuita életpályám.

– Melyek voltak jezsuita kiképzésed főbb állomásai? Ugye két év noviciátus itt a Manrézában. De közben jött a front...

– Ezek viharos évek voltak. De nagyon összeforrott a mi kis csoportunk. Tízen léptünk be abban az esztendőben. A két újoncév után leküldtek Szegedre, hogy elvégezzem a filozófiát. Aztán jött a Rákosi-korszak. Tudtuk, hogy már készítik a szerzetesrendek szétszórásáról szóló rendeletet. Akkor, római általános rendfőnökünk utasítására mi, fiatal tanuló rendtagok kiszökdöstünk külföldre a már drótkerítéssel elzárt nyugati határon át.

Innsbruckban összeverődtünk vagy ötvenen. Mindenki a jövőjéről gondolkodott. Nekünk, jezsuitáknak az elöljáró mondja meg, hogy mi lesz a feladatunk, de a magunk részéről is lehet kérelmeket előterjeszteni. Ekkor

egy levélben arra kértem a római általános rendfőnököt, hogy küldjön engem Japánba.

– Mi indított arra, hogy a japán misszióba jelentkezz?

– A missziós lelkesedés nagy volt a noviciátusban, és engem különösen megfogott az a gondolat, amelyet később a II. vatikáni zsinat fejtett ki, hogy más kultúrákkal és vallásokkal nem veszekednünk kell, hanem párbeszédet kell velük folytatni, minden ott található szépet, jót és igazat befogadni, és a kereszténységet „inkulturáltan” hirdetni, ahogy az ókori egyházatyák tették.

– Tehát ti már a zsinat előtt ezt a fölfogást képviseltétek?

– Igen, mert a vezető teológusok már ezt pedzették. Ázsiába kéredzkedésemhez az a gondolat is hozzájárult, hogy Széchenyi szerint mi, magyarok „Kelet népe” vagyunk. Ezért gondoltam, hogy magyarságom segíteni fog az ottani nyelv és gondolkodásmód elsajátításában. Úgy is lett.

A japán nyelvtan nagyon hasonlít a magyarhoz. Ezért nekünk, magyar jezsuita misszionáriusoknak az volt a hírünk, hogy gyorsabban megtanuljuk a japánt, mint a többi európai,

és úgy beszéljük nyelvüket, hogy fölcsillan a szemük, értik, amit mondunk.

– Tehát rögtön mentél is Japánba?

– Nem, mert rendfőnököm úgy döntött, hogy menjek le előbb Rómába, ott végezzem el a teológiát, és szerezzek teológiai doktorátust. Ezt meg is tettem. Doktori dolgozatomat Órigenészről írtam, akit nagyon megszerettem. Órigenész volt az, aki a zsidó hagyományban született kereszténységet inkulturálta a görög gondolatvilágba. Lényegében sikerült ez a vállalkozás, úgyhogy a többi egyházatya az ő nyomdokain járt, és így alakult ki az a szintézis, egyrészt a görög gondolkozás és filozófia, másrészt a keresztény kinyilatkoztatás között, amelyre az egész európai kultúra épült. A doktori dolgozat megvédése után, 1956 augusztusában hajóra szálltam, és elindultam a Távol-Kelet felé.

Japánba való megérkezésem után 3-4 héttel jöttek a hírek a magyar forradalomról. Akkor a japánok hívtak ide-oda Magyarország képviselőjeként. Óriási volt az együttérzés és a lelkesedés, később pedig az elkeseredés, amikor a szovjet csapatok leverték a szabadságharcot.

– Voltak-e teológiakönyvek japánul, mikor te elkezdtél tanítani?

– Mikor elkezdtem, akkor még nemigen volt.

– Te sok könyvet írtál, kiadtál japánul, és akkor már annyira megtanultál, hogy tudtál rögtön írni?

– Igen. Persze mindig kijavíttattam japánokkal. Az ember nem tud olyan tökéletesen, hogy ezt elmulaszthatná. Első könyvem lelkigyakorlatos előadásaim összefoglalása volt. Azután nekiláttam teológiai tankönyvek megírásának. Írtam tankönyvet az isteni kegyelemről, a Szentháromságról, az eucharisztiáról. Azután egymás után jelentek meg a japán katolikus folyóiratokban cikkeim. Amikor több cikk összegyűlt, azokból megint könyvek lettek, úgyhogy összesen körülbelül húsz könyvem jelent meg japán nyelven.

– Annak idején még Rómában szerkesztettük a Teológiai Kiskönyvtárt, és te is négy füzetet írtál, amely aztán újra megjelent itthon magyarul. Meglepett, hogy Japánban nem felejtettél el magyarul. Az előbb már említetted ezt a rokonságot, hogy a „Kelet népe” vagyunk, mely a szimbolikus gondolkodásban realizálódik. Ez talán segített abban, hogy továbbra is magyar módon gondolkodj.

– Ez nagyon lehet.

A japánok gondolkodásmódja hasonlít a mienkhez. Inkább intuitíven gondolkodnak. Érzelmi világuk rendkívül gazdag, remekül „gondolkodnak” a szívükkel, és ezt nagyszerűen fejezi ki a nyelvük.

Ezért, amikor előadásaimban természeti képeket használtam – virágokról meg pacsirtákról, hársfákról meg pitypangokról beszéltem –, láttam, hogy fölcsillan a szemük, megértik, örülnek.

– Japánban te közvetlen hithirdető munkát is végeztél. Büszke vagy arra, hogy sokakat előkészítettél a keresztségre, és velük most is kapcsolatban vagy?

– A dolog úgy kezdődött, hogy a japán püspökök megbíztak a felnőtt nem keresztényeknek szóló katekizmus megírásával egy bizottságot, amelynek én is aktív tagja voltam. A katekizmus megjelenése után írtam róla részletes magyarázó könyveket is. Tehát foglalkoztam kateketikával, de úgy gondoltam, hogy főfoglalkozású teológiatanárként szabadidőmet továbbtanulásra kell fordítanom. Ám egy idős német jezsuita sürgetésére végül megkértem a tokiói jezsuita plébánia plébánosát, hogy meghirdethessek a plébánián egy kurzust nem keresztények számára. Japán világi segítőimmel elkészítettünk egy éves programot. A kurzus körülbelül húsz hallgatóval indult, nemsokára harmincan lettek, aztán ötvenen, aztán százan. Átköltöztünk egy nagyobb terembe. Így folytatódott ez a kurzus tíz éven át. A keresztségre jelentkezőkkel külön beszéltem. Amikor láttam, hogy van hitük, a lényeget tudják, akkor megkereszteltem őket. Körülbelül négyszáz felnőttet kereszteltem így meg. Aki felnőtten kapja meg a hit kegyelmét, annak óriási élmény, hogy rátalál Krisztusra, a jóságos Mennyei Atyára, megtudja, hogy mi az emberi élet célja, mi a különbség a jó és a rossz között, mik az igazi értékek. Ezt az örömüket és hitvallásukat látni és hallani, engem is mindig megerősített hitemben.

– 1993-ban visszatértél Magyarországra. Tehát egy évtizede itthon dolgozol. Isten segítségével tanítasz, főiskolákon, járod az országot fáradhatatlanul, lelkigyakorlatot adsz, konferenciákat tartasz. Adja Isten, hogy ezt tovább tudd folytatni. Igazában mit csinálsz legszívesebben itthon?

– Ó, hát valahogy úgy vagyok vele, ha valamire megkérnek, ösztönös válaszom az igen. Szívesen megteszek mindent.

– De nyolcvanévesen már nem lehet mindent vállalni.

– Még egyelőre megy valahogyan. Szeretek tanítani és beszélni, írni arról, ami a szívemen fekszik. Ha kérdezik tőlem, hogy keresztény szempontból mi a benyomásom a mai magyar helyzetről, akkor a következő hasonlattal szoktam felelni: olyan az, mint a március. Még fújnak a hideg szelek, még itt a hó és a jég, de már nyílnak az első hóvirágok, ibolyák, gyöngyvirágok, és érzi az ember, hogy közeledik a tavasz. A jég és a hó elolvad, a virágoké meg az életé a jövő.

Amikor sokfelé előadásokat tartok, arra törekszem, hogy a magyar borúlátás és pesszimizmus ellen tegyek valamit, ezért az előadásokon – ha csak egy mód is adódik rá – megnevettetem a hallgatóságot.

Olyan jót tesz az embereknek, ha tudnak egy kicsit mosolyogni, nevetni, reménykedni. A keresztény ember a remény embere.

Kis dolgokban nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. De nagy és igazán fontos dolgokban ott él bennünk a gyönyörű szép beteljesedés reménye. Ezt kaptuk meg Istentől, és ha valakinek ilyen reménye van, akkor nem lehet borúlátó és nyavalygó.

Szöveg: Szabó Ferenc SJ

Forrás: Új Ember Magazin

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír