Aki naggyá tette a leuveni magyar kollégiumot – Kiss Ulrich SJ Muzslay István jezsuita atyáról

„Leuven nekem már kastli középiskolásként is fogalom volt. Hogy oda vágyakoztam, annak az volt az oka, hogy meg akartam tanulni franciául. Ők nemigen adtak ösztöndíjakat emigránsoknak, Muzslay atya viszont igen. Egy előző évben oda felvett iskolatársam, Záboji Péter bujtott fel engem is, ő viszont csak egy évig maradt Leuvenben. Muzslay atya ennek hatására úgy döntött, nem vesz fel több kastli diákot a kollégiumába, de olyan jó ajánlást kaptam a gimnázium igazgatójától, hogy kivételt tett. Egy bökkenő volt: nem kaptam ösztöndíjat… (...) Ő az ösztöndíjat a gyengébbek támogatásának tekintette, és úgy gondolta, én enélkül is elboldogulok. Később viszont szerzett nekem belga állami ösztöndíjat, amit elvileg meg sem kaphattam volna. Jó emberismerő volt, ebből is látszik, pedig nem tartották annak” – mondta Kiss Ulrich Muzslay Istvánról.

Később hottátette: „Boldog-boldogtalant segített, vállalva a kudarc lehetőségét is. Szolgálatának ebbe a részébe nem láttunk bele, csak hallottuk, hogy kijárt a pályaudvarra, összeszedte a kallódó kamaszokat, akik szülő nélkül csöppentek bele egy idegen kultúrába, és támogatta a továbbtanulásukat, elhelyezkedésüket.

Ha melléfogott is, sosem bánta meg. Úgy gondolta, adott egy esélyt, élni vele a másik ember dolga. Megelőlegezte, és sokszor az első csalódáson túl is fenntartotta bizalmát. Legtöbbször nem is tévedett.”

Az interjúban elhangzott: a leuveni magyar kollégium „diákszállás formájában még a ’40-es évek végén alakult, a Mindszenty-per idején, innen is kapta a nevét. Az ’56-ban nyugatra menekült magyar diákok legtöbbjét a Leuveni Katolikus Egyetem fogadta be, ekkoriban – már az ő vezetése alatt – több mint kétszáz főre nőtt a létszám. Kinőtték a ma is használt épületüket, ideiglenesen beköltözhettek a háborúban megsérült, akkoriban felújítás alatt álló Sólyom kollégiumba. Ekkortól nevezték magukat Collegium Hungaricumnak. A forradalom idején az egész világ rokonszenvezett a magyarsággal, de később, amikor lankadt az érdeklődés, sok emigráns intézmény megszűnt. Az atya viszont stabilizálni tudta a helyzetet: programjaira a belga sajtó és akadémiai körök is felfigyeltek, sikeresen mentette át a lelkesedést és a támogatást.”

Muzslay István SJ „humanista, emberbarát volt. Pontosan tudta, kinek milyen eredményei, családi körülményei, problémái vannak. Lelket öntött az elsősökbe egy-egy sikertelen vizsga után, tapintatosan irányítgatta a fiatalok pár- és munkakeresését. Amikor a kommunizmus összeomlása előtti években csökkent a menekültek száma, a nyugaton nevelkedett fiataloknak pedig már nem volt olyan erős kötődése a magyarsághoz, doktoranduszok fogadására rendezkedett be. Magyarországi kapcsolatain keresztül számos természettudós, kémikus, fizikus, későbbi akadémikus és politikus kapott ösztöndíjat Leuvenbe. (...) Nagyon jó közösség volt. Az atya olyan diákokat válogatott össze, akik passzoltak egymáshoz. Az egyetemi könyvtártól pár percnyire, de az intézetektől is séta- vagy biciklitávolságra laktunk. A berendezés puritán volt – ágy, szekrény, íróasztal –, de a kollégium szíve úgyis az ebédlő volt; a világvallásoktól a jazzig mindenről beszéltünk ott. Sokat jártunk színházba, kirándulni, programokat szerveztünk. A forradalom tizedik évfordulójára általunk, diákok által szervezett gálaműsoron pedig a fél belga kormány ott ült az első sorban.”

„Az 1968-as chartres-i zarándoklaton kaptam a hivatásomat, ahová neki köszönhetően jutottam el – mondta el Kiss Ulrich SJ. – Kiírta a faliújságra, hogy támogatja az utazásunkat; B. Nagy Jani és Hajdú Németh Laci barátommal hármasban képviseltük a Collegium Hungaricumot a több tízezres zarándoklaton. Ugyanígy vettem részt a Pax Romana római találkozóján is, amelynek újraindításában szintén benne volt. Nem is tudom, mikor csinálta mindezt, mert közben aktív volt az egyetemen is: kedvenc foglalatossága volt magyart tanítani külföldieknek – micsoda anekdotái voltak, hogy ez milyen nehéz! –, oktatott közgazdaságtant, és megalapította a Közép-Európai Intézetet.”

„Közép-Európa iránt akkoriban nem érdeklődött senki, ő viszont francia, flamand és angol nyelvű tudományos cikkekben adott hírt a magyar, a csehszlovák, a lengyel, a jugoszláv és a román viszonyokról. Részt vett a belgiumi magyar lelkészség szolgálatában is, az azt vezető Varga László jezsuitát haláláig ápolta. Közben nagyon szerény ember volt, azt is a sajtóból tudtuk meg, hogy megkapta a belga Lipót-rendet.”

„Egy időben úgy volt, hogy átveszem a Vatikáni Rádió magyar adását Szabó Ferenc SJ-től, ám végül a budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium igazgatójának neveztek ki. (...) Azt hittem, nem értek én ehhez, aztán rájöttem: dehogyisnem, hiszen Leuvenben is szakkollégiumban laktunk, csak akkor még ezt nem tudta senki, mert a fogalom sem létezett. Az atya tudott delegálni: diákbizottság szervezte a kollégium életét, programját, így maradt ideje a hallgatók előmenetelével, problémáival törődni és a működést biztosító támogatásokat megkeresni. Toleráns is volt: megesett ugyan, hogy éjszaka kijött pizsamában és azt mondta: »Most már tényleg feküdjetek le, mert nem tudok aludni«, de elfogadta, hogy kései kamaszokkal, fiatal felnőttekkel él egy fedél alatt.

Biztosította a kereteket, és szelíden nógatott minket, hogy maradjunk meg magyarnak és kereszténynek. Igyekeztem én is így vezetni a Szent Ignácot.”

„Nem kapott pénzt az akkor épp emigrációba kényszerült, kettészakadt magyar rendtartománytól a kollégium működtetésére, mégis mindig jutott ösztöndíjra sőt, még ő támogatta a provinciát. Patronálta az emigráns magyar irodalmat, és a koldusok is tudták, hogy nem járnak rosszul, ha kopogtatnak a kollégium ajtaján. Máig rejtély számomra, honnan szedett annyi pénzt. Jól értett a pr-hoz – no, nem amerikai módra, hanem paraszti eszével –, kitűnő kapcsolatépítő volt. Aki támogatta a munkájában, ahhoz hűséges maradt, de jelentkezett is nála időnként, hogy megint kellene adomány. Ha ő felhívott valakit, már el is volt intézve az ügy. Nemcsak szponzorok, adományozók, hanem belga családok és kolostorok is segítettek: el lehetett vonulni a kolostorok nyugalmába, a családokban pedig a nyelvet lehetett gyakorolni. Nekem is volt befogadócsaládom..., akik kiterjesztették rám is apai-anyai szeretetüket az első, a családomtól távol töltött karácsonyon. A kollégiumnak máig vannak támogatói, akik a diákok közül kerültek ki, s Muzslay atya szárnyai alatt nevelődtek.”

A teljes interjú ITT olvasható; megjelent a jezsuita provincia lapja, a M.I.N.D. 2023 őszi számában.

A 100 éve született Muzslay Istvánra konferenciával emlékeznek október 7-én, szombaton Budapesten, a Párbeszéd Házában.

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Magyar Kurír