Aki velünk lélegzik – Walter Corsini MSP XIV. Leó pápáról és a misszióról

– Meglepte Önt, hogy Prevost atyát választották pápának?

– Igen is, meg nem is. Látni lehet ebben a Szentlélek munkáját, Ferenc pápa után Prevost bíboros a lehető legjobb választás. Úgy gondolom, nagyon jó kezekbe került az Egyház. Egy igen felkészült emberről van szó, akit Ferenc pápa az egyik legérzékenyebb dikasztérium élére helyezett. Robert Francis Prevost amerikai, de a latinok iránt megnyílt lélek, és a béke embere, aki megalapozott és szilárd békét hirdet. Azt látjuk, hogy pásztorként fordul az Egyházhoz. A hagyományokkal kapcsolatos nézeteit mutatja öltözéke, az, ahogyan kilépett a tömeg elé a megválasztása után, és hogy latinul tartotta az első szentmiséjét. A jót veszi elő mindenhonnan.

Erős, szilárd békét szeretne, először is az Egyházon belül, hogy maga az Egyház is ezt a békét tudja képviselni a világban.

Az emberi szív misztérium, de a jubileumi remény évében bízunk abban, hogy ezt a békét ő meg tudja valósítani.

– Mikor és hogyan ismerte meg Prevost atyát?

– A Pápai Lateráni Egyetemen folytatott római tanulmányaim alatt ismertem meg. 2008 és 2011 között patrisztikát tanultam az Augustinianumban, amikor Prevost atya volt az Ágoston-rend általános elöljárója. A Pápai Lateráni Egyetem részét képező Augustinianum családias, mintegy százan tanulnak itt, s a különböző ünnepek alkalmával jellemzően együtt ünnepelnek a helyi ágostonos szerzetesekkel. Egy személyes emlékem ebből az időből, hogy a rendfőnök Prevost atya délutánonként az udvaron sétálva imádkozta a rózsafüzért. A Szegények Szolgái Missziós Mozgalom alapítója, Giovanni Salerno atya maga is Ágoston-rendi szerzetes volt. Éppen római tanulmányaim időszakára esett, hogy Giovanni atya hivatalosan befejezte Ágoston-rendi életét a mozgalom miatt. Amikor valami új születik Egyházunkban, mindig megfigyelhető egyfajta óvatosság az újjal kapcsolatban. Prevost atya ugyanakkor tisztelettel figyelte az eseményeket, engedte, hogy a Szentlélek végezze a munkáját. Mivel a Szegények Szolgái Misszionáriusok családja ekkorra már jelentősen megnőtt, ezért Giovanni atyának a folytatáshoz azt javasolták, hogy kérje az Ágoston-rendből való kilépését, bár ő maga soha nem akarta elhagyni a rendet. Ezt a folyamatot Prevost atya irányította.

– A következő találkozásuk helyszíne Peru volt.

– Mint kánonjogász Prevost atya a perui püspöki konferencia gyermekvédelmi felelőse volt. Ő dolgozta ki a bejelentések és az ügyek kezelésének protokollját, és nagy hangsúlyt helyezett a megelőzésre. Ebben a minőségében előadásokat is tartott, s ezeken részt vettek a mozgalom papjai is. 2023-ban a mi misszionáriusainknak (férfi szerzeteseknek, szerzetesnővéreknek és misszionárius házaspároknak) vezetett képzést ebben a témában. Peruban általános jelenségnek mondható, hogy bántalmazásokat elszenvedve, sérült környezetben nőnek fel a gyermekek, gyakran a szeminaristák is, s ez oda vezethet, hogy később maguk is bántalmazókká válnak. Egy ilyen nehézség része az ottani életnek. Peruban az állam nagyon szigorú büntető szabályozással él e tekintetben. Aki tíz év alatti gyermeket nem megfelelő módon érint meg, az automatikusan kilenc év börtönnel büntetendő. Így figyelni kell arra, hogy a felszínes gyanúsítgatások ne váljanak túlkapássá, ártatlanok ne legyenek áldozattá. Prevost atya következetesen képviselte Ferenc pápa álláspontját, miszerint

a bűnös kapja meg a büntetését, de azzal az irgalommal, amelyre minden sebnek szüksége van a gyógyuláshoz, beleértve a gyógyítás lehetőségét mind az áldozat, mind az elkövető számára.

– Milyen volt Prevost atya perui elfogadottsága?

– Peruban nagyon ismert személyiségnek számított Prevost atya. Az Észak-Amerikából Latin-Amerikába érkezők körében leegyszerűsítve kétfajta viszonyulást látunk. Az egyik, hogy az ember megmarad „amerikainak”, akár akkor is, ha éveken keresztül ott él. Gringó lesz, aki folytatja a megszokott egyesült államokbeli életvitelét, megőrzi az egykori gondolkodásmódját, és felülről nézi a latin-amerikai életet. A másik esetben

az ember „chipet vált” a fejében, belemerül a latin gondolkodásmódba, magáévá teszi az ottani életritmust és azt a nyelvezetet, amellyel elér a szívekig.

Amikor ez megtörténik egy Észak-Amerikából érkező pappal, püspökkel, akkor a hívők és a püspökük szíve együtt dobban. Ez történt Prevost atyával: közte és az egyházmegyéje között kölcsönös és nagy volt a szeretet. Nehezére esett eljönni onnan. Az emberek értékelték, hogy bele tudott merülni a kultúrájukba; ebben bizonyára segítették az olasz és spanyol gyökerei. Minden nép a maga kultúrája szerint gondolkodik. Egy európai ember megoldási protokollja – legyen szó közigazgatásról, oktatásról vagy egészségügyről – gyökeresen más. Amikor valaki megérti a másik karakter lényegét, és nemcsak elviseli, hogy ott másként mennek a dolgok, hanem felveszi a helyi ritmust, és vele él, egyszóval tiszteli a helyi embereket a kultúrájukkal együtt, azt megérzik a helyiek, s ilyenkor a testvérükként fogadják el. Megérzik, hogy nem kritikával közelít, úgy élik meg, hogy együtt lélegzik velük, hogy a szíve megnyílik erre a világra. A misszió így lesz hiteles inkulturáció. A misszionárius a kereszténység, az Egyház kincseit akarja átadni maradéktalanul, vagyis anélkül, hogy abból bármit elvenne vagy megszűrne. Az eredeti tartalmat akarja közvetíteni veszteség nélkül, de azzal a türelemmel, abban a ritmusban, azzal a finomsággal, amelyre szükség van ahhoz, hogy ezt a befogadó a magáévá tudja tenni. És amikor ez sikerül, akkor elfogadják őt az emberek, s vele együtt azt is, amit át akar adni. Így volt ez Prevost atyával, és így volt alapítónkkal, Giovanni atyával is.

Nem „padrénak” (atyának) szólították, hanem „papának” (apának), ami jól kifejezi az emberekhez való közelségét.

– Milyen embernek ismerték meg a mozgalomban?

– Peruban egyszer látogatta meg a közösségünket. Ki kell emelnem a családiasságot: az első pillanattól kezdve olyan volt, mintha része lett volna a közösségünknek. Személyesen kevéssé ismertem, de bizalommal hagyatkozom azoknak az ágostonos szerzeteseknek a benyomásaira, akik vele dolgoztak, és akiket én is jól ismerek az Augustinianumban töltött időkből. Rendtársai elmondása szerint XIV. Leó nyugodt természetű ember. Ahogyan mi is láthattuk, már az áldások erkélyére is papírral a kezében lépett ki, és számíthatunk rá, hogy ritkán fog rögtönözni, inkább kidolgozott tartalommal érkezik majd. Nagy teherbírású, a munkában fáradhatatlan. Bizonyos értelemben félénk. Hiszek abban, hogy a kapott kegyelmekkel jó irányba tud majd haladni.

Fotó: Szegények Szolgái Missziós Mozgalom

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 25-i számában jelent meg.