Akiben élünk, mozgunk s vagyunk

A Szent vagy, Uram! énekeskönyvünk 104. éneke, annak dallama és szövege szólalt meg a szívemben, amikor most, hosszú vajúdás után, végre papírt és tollat ragadtam. Talán nem csoda ez a sokat vacilláló magatartásom, hiszen a végtelen Isten minden értelmet meghaladó, legnagyobb misztériumát szeretném, minden gyarlóságom ellenére, „érinteni” legalább. Természetesen

minden közelítő lépésem eszembe juttatja Mózes találkozását az élő Istennel, azt, hogy végül csak térden állva, saruját megoldva szemlélte a végtelen Szentséget az égő csipkebokornál (Kiv 3,5).

Eszembe juttatja Izajás prófétát is, aki meghívása élményét átélve először is így szól a háromszor szent Isten előtt: „Jaj nekem, végem van”! (Iz 6,5) És mégis, méltatlansága ellenére, az Úr kegyelméből megszólítva, bátorítva és  kiválasztva ezt mondja: „Íme, itt vagyok, Uram, engem küldj!” (Iz 6,8)

A címbeli éneksor háttere pedig már az Újszövetség gyönyörű soraiban található.

Szent Pál apostol mondja az athéni Areopaguszon: „Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (…), az ő gyermekei vagyunk” (Apcsel 17,28).

Ismerjük  a csodás és bölcs Szent Pál-i gondolatmenetre adott választ: „Erről majd még egyszer máskor is meghallgatunk téged” (ApCsel 17,32). Sokan értetlenül, közömbösen vagy éppen gúnyosan felelnek erre ma is.

Mindezek ismeretében, pár gondolattal mégis szeretnék alázatos hittel segíteni, üzenni a Biblián keresztül minden kedves Olvasónak, mert most épp erre kaptam megbízatást.

Először is mélységes alázattal, de élő hittel keresztet vetek magamra, mert már önmagában ez a szent jel is imádság, tanúságot tevő hitvallás a Szentháromság, „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).

Másodszor úgy köszöntök mindenkit, ahogy a nagy apostol az egyik levelét befejezte. Mi azonban ugyanezen szerető szavakat, a keresztvetés után, a szentmise bevezető köszöntéseként használjuk: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közössége, éltető ereje legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13)

Harmadszor pedig eleven módon tudatosítanom kell magamban azt is, hogy mit jelent az imádság mint a „szentháromságos szeretetáramba” való élő bekapcsolódás: „Jézus Krisztus által van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18).

Most csak ezt a három újszövetségi részt idéztem, s nem merek további teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni. Rövid összefoglalás gyanánt azonban eszembe jut a német teológus, Walter Kasper biboros egy szép gondolata, melyet egy élő előadás során személyesen tőle hallottam, ezért csak hallomásból, szabadon idézem:

A legkörültekintőbb, a legszabatosabb módon megfogalmazott emberi szavunk, melyet a szentháromságos egy Istennel kapcsolatban kimondunk, sohasem lehet egyéb, mint ennek az egyetlen mondatnak nagyon is gyarló és töredékes újradadogása: „Isten a szeretet” (1Jn 4,6).

Igen, ez valóban így van, mert szeretet az Isten! S mi, akik hiszünk benne, megismerjük „a szeretetet (…), amellyel Isten szeret bennünket” (1Jn 4,16). Kérjük hát együtt, egy szívvel: „Kiben élünk, mozgunk s vagyunk, ó, teljes Szentháromság! Minden kincsünk és jutalmunk, véghetetlen nagy jóság! Add nekünk békédet, árassz ránk bőséget, lelkünknek üdvösséget!” (SZVU 104)

Szerző: Bognár István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír