Akit rabul ejtett a modern világ – Vaszary-képek a Nemzeti Galériában

Még Egry Józsefnél figyelhetünk meg hasonló változást korai képeitől a később kibontakozó, teljesen egyedi látásmódot tükröző művészetéig. Vaszary a 19. század második felében, a realizmus, a naturalizmus korában indult a pályán. Fiatalként, mint akkor sokan, Münchenben és Párizsban képezte magát a századvég legjobb képzőművészeti iskoláiban. Talán Párizsban tanult a legtöbbet, ott legalább élő modellek után dolgozhatott. Az 1890-es években, aztán a századfordulón, csodás, ízig-vérig realista, naturalista képeket festett. Nagy hatással volt rá a szecesszió is. Emblematikus főműve, az Aranykor 1898-ban került közönség elé a Műcsarnokban, ahol elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nagydíját, majd 1900-ban a párizsi világkiállításon bronzéremmel jutalmazták a festményt. Az 1920-as évek, amint a mostani kiállításon is láthatjuk, messzire röpítették a mestert a művészi ábrázolásban. A változó világ, a húszas-harmincas évek, az I. világháború elsöpörte a korábbi társadalmi rendszereket, birodalmak omlottak össze, királyságok tűntek el Európa térképéről. Megváltozott az életforma, a nagyvárosok kialakulásával, a neonfények világító esti forgatagában mások lettek az emberek is. Mindez gyökeresen megváltoztatta Vaszary János festői látásmódját, megfogalmazásait, témaválasztásait, ecsetkezelését. Rabul ejtette a modern világ, a 20. századi ember életvitele, s innentől kezdve egészen haláláig, 1939-ig ennek a megváltozott szemléletnek a jegyében alkotott. Persze tegyük hozzá, mindezt erős kritikával tette. Vaszary láthatóan a jelenben élt, nem vakította el a puszta látvány, tudta, hogy a fény mögött mindig ott az árnyék. Az avantgárd stílusokhoz nem csatlakozott. A Nemzeti Galéria mostani kamarakiállításán remekül figyelemmel kísérhetjük ezt a folyamatot régebbi és újonnan felfedezett képein.

A Nemzeti Galéria Vaszary-kiállításának címe: Az ismeretlen ismerős. Nem véletlenül választották ezt a kurátorok. A korábbról már ismert képek mellett ugyanis láthatunk a nagyjából hetven bemutatott alkotás között olyanokat is, amelyeket eddig még sohasem állítottak ki. Azért nem, mert ezeket a festményeket 2016-ban találták meg, és nemrég restaurálták őket. 

A Magyar Nemzeti Galéria a Szépművészeti Múzeum magyar képzőművészeti anyagának leválasztásával jött létre 1957-ben. 2012-ben aztán újra egyesült a két intézmény, és a Liget Budapest Projekt keretében elindult egy új, korszerű múzeumépület, valamint egy minden igényt kielégítő restaurálási és raktározási központ megvalósításának előkészítése. Az óriási műtárgyanyag átköltöztetése évekig tartó, komoly felkészülést igénylő feladat. A bonyolult muzeológiai munkafolyamat első, alapvető lépése az állapotfelmérés, az épület valamennyi raktárhelyiségének tüzetes átvizsgálása és revíziója volt. De most térjünk vissza a Vaszary-képekhez! 

Amint belépünk a kiállítóterembe, balra azonnal egy poszterméretű falragasz ötlik a szemünkbe. Ilyesmit ritkán láthatunk. Egy képekkel, festményekkel telezsúfolt, kopott műterem képe rajzolódik ki előttünk. Befejezetlen mű a festőállványon, a háttérben hatalmas vásznon a szenvedő Krisztus a keresztfán – ez a festmény egyébként most is látható a galéria állandó kiállításán. Körben, a falak mentén mindenfelé keretezett festmények, néhol egymásra borulva. Elöl, az állványnál, megszáradt festékek maradványait sejthetjük. Szomorú látvány az elhagyott műterem, valahogyan érződik, hogy az alkotó nincs már közöttünk. A fényképet Escher Károly készítette Vaszary János műterméről a mester halála után, a Pesti Napló Képes Mellékletében jelent meg 1939. április 23-án.

Ha megfordulunk, a hátunk mögött szintén fényképeket láthatunk összetekercselt vásznakról, spárgával rögzített, megszáradt vagy éppen átnedvesedett képfoszlányokról. Na, de miről is van szó tulajdonképpen?

Amikor 2012-ben újraegyesült a két intézmény, megkezdődött a hatalmas műtárgyanyag átvizsgálása, felmérése. „A munkálatok során, 2016-ban az egyik raktár rendezésekor egy festményekkel megrakott Dexion-polcsor mögött egy falnak fordított, alacsony szekrényre bukkantunk. Lebontottuk a polcrészt, és kiemeltük a befelé fordított szekrényt. Meglepetésünkre két szennyezett vászontekercset találtunk, amelyeket pecséttel lezárt spárgával kötöttek át. Kézzel írott, halvány VASZARY felirat volt olvasható a vásznakon. A tekercsekből húsz-húsz Vaszary-olajfestmény került elő: volt köztük néhány rossz állapotú, sérült darab, de a többségük jó minőségű, kiváló művészi kvalitású alkotás. Vaszary János hagyatéka a művész halála után, az 1940-es évek elején került a Szépművészeti Múzeumba, ezért sejthető volt, hogy ez az anyag a hagyaték részeként jutott ide. Tüzetesen átvizsgáltuk az átvételi dokumentumot, s végül egy kézírásos, számozott, összesített listában megtaláltuk a keresett két tételt. A 2516-os és 2517-es sorszám mellett azonos szöveg olvasható: „Vaszary: 20 db különb. méretű olajf. összekötve.” A két, egyenként 20-20 művet tartalmazó tekercset átvették, de valamilyen okból a többi hagyatéki képtől külön kezelték. Valószínűleg nem is bontották szét a tekercseket, hanem a más művészektől származó tekercselt vásznakkal együtt máshol raktározták el őket. Amikor a Nemzeti Galéria 1975-ben a Budavári Palotába költözött, új épületbe szállították a több tízezres műtárgyanyagot. Ekkor történhetett, hogy a két vászontekercs egy polcrendszerrel eltakart szekrénybe került, és ott bújt meg évtizedekig” – tudhattuk meg a kiállításon a most restaurált, újonnan kiállított Vaszary-képekről. 

A teremben továbbhaladva egy mesésen szép fiatal lány képe néz szembe velünk. Címe: Virágáruslány,1888. Vaszary müncheni tanulmányai idején készült, amikor a szigorúan vett stúdiumok mellett a Hollósy Simon vezette művészkört is látogatta a művész. Akkoriban nagyon népszerű festő volt a francia Jules Bastien-Lepage, finoman részletező naturalizmusa, érzékeny festői szemlélete nagy hatással volt Vaszaryra. Az ezekből az évekből származó festményeiről ez szépen leolvasható. A képen jól látszik, mennyire kifogástalan volt a rajztudása, a technikai felkészültsége.

Az újonnan felfedezett alkotások közül az első, amit a kiállításon láthatunk, egy fiatal nőalakot ábrázol, aki letérdel Szent Péter apostol előtt Rómában, a pogányok között. A kép egy bibliai jelenet, az esztergomi Szent Péter és Szent Pál-templom főoltárához készített tanulmány 1896-ból. Vázlatos ábrázolás ugyan, mégis nagyon érzékeny, életszerű a kidolgozása, a mester naturalizmusa itt sem bántó, részletezése csak a jó ízlés határáig terjed.

De lépjünk tovább! Miután a fiatal Vaszary hazatért a külföldi tanulmányairól, atyai nagybátyja, Vaszary Kolos hercegprímás támogatásával megbízásokhoz juthatott, és egyházi megrendeléseket is kapott. Egyik ekkor festett remeke a Krisztus a keresztfán című oltárkép, amely a balatonfüredi Kerektemplom számára készült. Szintén egyházi témájú, érdekes alkotás a kiállításon a Kereszténység, 1924 című olajkép. A kissé teátrális mű nem nagy, mégis monumentális benyomást kelt. Krisztust siratják tanítványai, mögöttük díszes ornátusban hódolnak az egyházatyák. Ezt a képet még 2007-ben is lappangóként tartották nyilván, az időközben külföldi magántulajdonból előkerült festményt a Magyar Nemzeti Bank megvásárolta, és a Nemzeti Galériában letétbe helyezte.

Vaszary 1925-ben újra Párizsba utazott, és láthatóan felszabadítóan hatott rá a nagyvilági élet, ami a jólétről, a fogyasztásról, a szórakozásról, a divatról szólt. Korábban vastagon hordta fel a festékrétegeket vásznaira, ekkor azonban sajátjává vált az oldottabb, lazúrosabb festési mód. Ez idő tájt készült festményei fiatal, többségében párizsi nőket ábrázolnak, akik gátlásaikat levetkőzve belevetik magukat a nagyvárosi éjszakába. Hol van már az 1880-as évek kedves virágáruslánya? Az egyik legdrámaibb festmény a Női akt tarka tollfejdísszel (Salome), amely 1930 körül készült. A szikrázóan kék éjszakai égbolt, a nagyváros fényei csak látszólag kápráztatják el a nézőt, a fejdíszes lány fölött az éjszaka réme sejlik föl vészjósló ábrázattal, démon képében. Vaszaryt nagyon foglalkoztatta Salome figurája, alakját és a hozzá fűződő drámai cselekményt többször is megfestette újkori környezetbe helyezve. 

Ami igazán meglepő, az a Krisztus a nagyvárosban című sorozata; ezt a témát is többször megfestette. Ebből a Budapest kálváriája II. (1936 körül) című festmény a legtalányosabb. A komor, sötét, kékesszürke színű budai fellegvár alatt, a Duna pesti oldalán hatalmas tömeg hömpölyög, korzózik; egy rendőr próbálja távol tartani a tömegtől az autókat, kevés sikerrel. A nagy tumultusban senki sem veszi észre a kereszthordozó, fájdalmas Krisztust. Micsoda üzenet ez! Olyan, mint valami látomás, figyelmeztetés: Vigyázz, ember, ne feledkezz meg a lényegről, ne feledd, mi végre vagy a világon! Ebből is látszik, milyen összetett személyiség Vaszary, hiszen életigenlő, gazdag koloritú virágcsendéletei, a tatai házuk kertjében festett, polgári nyugalmat árasztó képei mellett más alkotásain ott az itáliai tengerpart, a riviéra sokszínűsége, a nyár szétáradó boldogsága, s ez mind-mind megfér egymás mellett gazdag festői életművében. 

S akkor még egy szót sem szóltunk művésztanári munkásságáról, ami legalább olyan fontos volt működése során, mint maga a festészet. Csak jómagam négy volt tanítványát ismerhettem, akik hozzá jártak a Képzőművészeti Főiskolán. Vaszary az elmúlt évszázad legnépszerűbb tanárai közé tartozott. Már a húszas évek végén kiállt a főiskola modernizációja mellett, nem is nézték jó szemmel a hivatalos körök, s a harmincas évek elején, méltatlan módon, felmondták az állását. 1939. április 19-én, 72 éves korában halt meg Budapesten. Tatán helyezték örök nyugalomra.

A Vaszary – Az ismeretlen ismerős című kiállítás a Nemzeti Galéria C épületében tekinthető meg 2023. január 15-éig.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.