Aknay János kiállítása a Párbeszéd Házában

Aknay János, a Szentendrén élő és alkotó festőművész kiállításának a Párbeszéd Háza Capella Congregationisa, azaz régi kápolnaterme ad otthont.  

A tárlat megnyitóját a Gemma Énekegyüttes „vezette be” Parsons Ave Maria című kórusművével, amely a kiállított képek tematikájához is szorosan kapcsolódott. Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Háza igazgatója ezt követően beszéde elején röviden bemutatta a jezsuita rend tevékenységét, kiemelve a Jézus Szíve-templom és a Párbeszéd Háza (az úgynevezett Jezsuita Sziget) küldetését: a világgal való párbeszédet, a társadalom szolgálatát, amelynek lényegét a közösségek Isten közelébe való emelésében találja meg. Sajgó Szabolcs rátérve a kiállítás bemutatására, felelevenítette az Aknay Jánoshoz fűződő régi barátságát és az együtt bóklászást a művész alkotásaival telezsúfolt műteremben. Majd Aknay alkotói pályájának főbb eseményeit megemlítve rátért a kiállított művek elemzésére.

Sajgó Szabolcs felhívta a figyelmet Aknay képeinek ki- és betakaró gesztusaira, a láttatás és láthatóság kérdésére, valamint az apszisban középponti helyen kiállított kép „egyediségére”: a Tábor hegyi színeváltozást megidéző kép valójában a mennyei Jeruzsálem ábrázolása a tizenkét kapuval. A Párbeszéd Háza igazgatója Aknay János művészetét tágabb kontextusba helyezve kiemelte, hogy minden igazi művészet vallásos, hiszen minden képi ábrázolás abból az ősi megjelenítésből fakad, amellyel a Teremtő szépet alkotott, az embert saját képmására formálva.

Ezáltal a képek szemlélésének egy sajátos módjára mutatott rá Sajgó Szabolcs: arra a képeken átsejlő misztériumra, amely éppen ebben az ős-teremtésben rejtezik, és amely valamilyen módon minden befogadót megszólít. Erre a keresésre buzdította a jelenlévőket, amelyhez a Gemma Énekegyüttes a záró darabbal, Maurice Duruflé Ubi caritas című művével szépen kapcsolódott.

A tárlaton Aknay János korábbi művei mellett tizenegy olyan kép is látható, amelyek mind formailag, mind tematikailag új irányát mutatják a művész alkotói tevékenységének. Az apszisban helyet kapó művek ugyanis Krisztus életének egy-egy misztériumát jelenítik meg az angyali üdvözlettől a feltámadásig. A terem két oldalán kiállított ikonikus elrendezésű angyalportrék, illetve a szintén az angyali üdvözlethez kapcsolódó ábrázolások Aknay ’90-es évekig visszavezethető alkotási periódusát elevenítik fel, amivel kapcsolatban Novotny Tihamér művészeti író a következőképpen fogalmaz: „Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben és időben igen mozgékony, tiszavirágszerűen új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat. Világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon (...).” Mindazonáltal a korábbi és az újabb alkotások közötti motívumpárhuzamok összekötik egymással a különféle időszakokban készült alkotásokat. 

A kiállítás arcokat tár a látogatók elé. Olyan, a sötét háttérből előbukkanó, figyelő arcokat, amelyek üzenetet hordoznak. Tekintetüket nem látni; befelé forduló, egyfajta belülről hangzó szó mozdítja meg a képeken elénk táruló angyalfejeket. Arc az arcban: Aknay bizánci ikonokra emlékeztető képein egyszerre látjuk profilból és szemből a megjelenő arcot, mintha a találkozás pillanata rögzülne két ember, vagy Isten és ember között.

A kiállított arcok azonban, amelyek körbeveszik a látogatót, egyetlen arc felé mutatnak: az apszis félköríves terében látható Krisztus-arcra, amely a festmények konstruktív-geometrikus terében, valamint az ezekben a terekben ábrázolt absztrakt angyalfigurák között egyedül kivehetőként jelenik meg.

Fotó: Thaler Tamás

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír