Áldott az, aki kiállja a próbát – Bemutatták Abel Ferrara Pio atyáról szóló filmjét az Urániában

Az olaszországi San Giovanni Rotondo kapucinus kolostorában élt és meghalt Pietrelcinai Szent Pio atya (1887–1968) története a 20. század misztikájának önálló fejezete. Abel Ferrara filmdrámája az első világháborút követő időszakban játszódik. A fiatal Francesco Forgione (Pio atya eredeti neve) ekkor már San Giovanni Rotondóban szolgálja az Urat.

A település életben maradt férfilakossága visszatér az első világháborúból a gazdag földbirtokosok által uralt faluba. A történet két síkon játszódik. Pio atya méltatlannak érzi magát a papi, szerzetesi hivatásra; kétségei közepette Krisztushoz fohászkodik: „Tudom, hogy minden egyes nap könnyeidet hullatod az emberek háládatlansága miatt. Tudom, hogy te megadod nekem, amire szükségem van. Tudom, hogy nem utasítasz el. Bátorságra van szükségem. Tudom, hogy belőled meríthetek.”

Már ekkor mélyen átérzi az emberek szenvedéseit: „A szenvedés továbbra sem múlt el Olaszország felől. Minden család gyászol, hatalmas a bánat.” Pio atyát folyamatosan megkísérti a sátán, gyengíteni akarja erejét, elszántságát. Rettenetesen szenved ettől, de hitében nem rendül meg: „Nem félek tőled. Krisztus vére oltalmaz engem.” Ugyanakkor az ifjú szerzetes gyakran haragszik Jézusra, amikor nem találja a választ gyötrelmes lelki szenvedéseire. Néha úgy érzi, sötétségben él, hogy valójában csak magához beszél; retteg attól, hogy az Úr elhagyta. Borzasztóan szenved ettől. Rendtársától és lelkivezetőjétől kér lelki támaszt, aki így vigasztalja: „Biztosíthatlak, hogy az Úr nem hagyott el téged. Veled van, a sötétségben is. Az életed legyen tiszta, és vedd magadhoz az Eucharisztiát. Ez az egyetlen út ahhoz, hogy a helyes ösvényen maradj. Az Úr nélkül semmire sem vagy képes.”

A mozi másik rétege a San Giovanni Rotondó-i társadalom helyzetének bemutatása. A falut uraló földbirtokosok és az őket támogató politikai és katonai vezetők teljesen érzéketlenek a mélyszegénységben élő lakosság szenvedései iránt. Közelednek az első szabad választások, ami még a korábbiaknál is jobban megosztja a faluban élőket. Látva a vezetők közönyét, a perifériájára szorulok igyekeznek megszervezni magukat. Vezérük a gazdag földesúri családból származó, forradalmárrá lett Luigi, aki az orosz bolsevik vezetők álláspontját teszi magáévá: a választásokkal nem kell törődni; ha másképp nem megy, erőszakkal kell megszerezniük a hatalmat. Ugyanúgy kell bánniuk a jómódban élőkkel, ahogyan ők bánnak velük: kíméletlenül – vagyis a szemet szemért, fogat fogért elvet vallja. Vele szemben az emigrációból visszatért munkásvezér, Silvestro elveti az erőszakot, abban bízva, hogy a választásokon a nép rájuk szavaz. A film egyik véresen drámai jelenete, amikor a falu vezetői pribékjeikkel összeveretik, a falu plébánosának, Don Anselmónak a szeme láttára, aki némán szemléli az erőszak tombolását, egyetlen szava sincs ellene.

A hófehér hajú és szakállas, prófétai kinézetű orvos, Angelo szerény lehetőségeihez képest mindent megtesz a falusiakért, de amikor egy beteg kislány meghal, tehetetlen kétségbeeséssel állapítja meg: azért kellett meghalnia, mert szegénynek született, szüleinek nem volt pénzük gyógyszerre, élelemre. A szocialista, de az evangéliumot hirdető és élő cipésznek, Antoniónak mondja: „Te itt a mennyei királyságról beszélsz, de mi itt a pokolban élünk. Egyedül járok, és a betegségeik, a nyomorúságuk, a bajaik végeláthatatlanok.” A türelmes és szelíd Antonio vallja: aki nincs velük, nem biztos, hogy az ellenségük. Vagyis egy tágan értelmezett, minden jóakaratú embert magában foglaló összefogásban hisz, és a másokért hozott áldozatban is: „Gondolj a szegény ács szavaira, amikor így szól: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért.” Antonio szerint Marx is azt mondta a maga módján, amit Jézus: könnyebb a tevének átjutnia a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia a mennyek országába.

A történetben személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. A kétgyerekes Giovanna hűségesen és rendíthetetlenül hisz abban, hogy a háborúban eltűnt férje hazatér egyszer. Ellenáll a véres háborúban fél szemét elvesztő, az urakat feltétel nélkül kiszolgáló férfi, Vincenzo folyamatos ostromának.

Salvatore súlyos betegséggel tér haza a háborúból, de ez a családján és Pio atyán kívül senkit sem érdekel. Abban a reményben, hogy előteremti feleségének és gyermekeiknek a mindennapi betevőt, erején felül dolgozik a földeken, igába fogva magát húzza a kővel telerakott talicskát. Áldozatos erőfeszítésébe belehal.

Francescónak és feleségének mindkét fia elesik a háborúban. A magára maradt házaspár úgy érzi, nincs miért élniük, és fölteszik a kérdést: Isten talán örömét leli az ő gyötrelmeikben, azért hagyja életben, hogy kínozza őket? Pio atya nem bagatellizálja fájdalmuk mélységét: „A háború borzalmas, Francesco. És a fájdalmad jogos.” Ám felismeri, hogy az ördög sugallja a rossz gondolatokat a gyermekeiket elvesztő házaspárnak: „Ne hagyd, hogy a sátán kihasználja a szenvedésedet. Áldott az ember, aki kiállja a próbát… Ha felemeled a lelkedet, az Úr megmutatja a tervet, amit neked szánt.”

Egy másik jelenetben Pio atya odaül a koszos, rongyos ruházatú, sebektől véres lábú hajléktalanhoz. Némán ül mellette, majd a fülébe súgja: „Legyen bátorságod azt tenni, amire hivatott vagy.” A hajléktalan nem szól semmit, de feláll, és lassan elindul. Eszünkbe juthat az Apostolok cselekedeteinek az a jelenete, amikor Péter meggyógyítja a templomban a születésétől kezdve béna férfit (3,1–10).

A film végén párhuzamos jelenetek sorát látjuk, egyrészt az erőszak féktelen tombolását: a választási vereségükbe beletörődni képtelen hatalom vezetői a győzelmüket megünnepelni készülő tömegbe lövetnek. Holttestek hevernek a földön, körülöttük vértócsák. Éles kontrasztként mindezzel szemben a szentmisében Pio atya felmutatja az Ostyát, melyben ott van Krisztus valóságos teste. A szertartás után pedig így fohászkodik: „Kértem az Urat, hogy sújtson le rám haragjával a purgatóriumban szenvedő, bűnös lelkek helyett. Sőt azt kérem tőle, hogy százszoros erővel sújtson le rám, mialatt ő a paradicsomba vezeti a purgatóriumból a bűnös lelkeket. Most azonban ünnepélyesen felajánlom az Úrnak engedelmességemet. Ez a szent küldetésem. És úgy tűnik nekem, hogy Jézus is akarja. Uram, könnyedén megadhatod ezt nekem. Kérlek, áldj meg és védelmezz engem. Barátod, testvéred, Pio.”

A film utolsó képsorában a könnyező Pio atyát látjuk. Megjelenik egy kar, amely átöleli Pio atyát. A kézfején Krisztus sebhelye, ami megjelenik Pio atya kézfején is. A határtalan gyűlölettel szemben csak a végtelen, önfeláldozásra is hajlandó, másokért élő, másokkal együtt szenvedő szeretet győzedelmeskedhet.

Abel Ferrara Pio atyáról szóló filmjének történetéhez tartozik, hogy az őt alakító, a forgatás idején 37 éves amerikai színész, a korábban hedonista életvitelt folytató Shia LaBeouf a szerepre készülve felnőtt katekézisre járt a kapucinusokhoz, megtanult rózsafüzért imádkozni, ami – saját bevallása szerint – érezhető megnyugvást hozott az életébe, amit addig hiába keresett „a drogok, az alkohol és a bulizás útján”. A forgatás alatt továbbmélyült istenkeresése és hite, amiben sokat segített neki a kapucinus Alexander testvér, aki Pio atya rendtársát és lelkivezetőjét játssza a filmben. A színész eljutott odáig, hogy kijelentette: „Beleszerettem Krisztusba”; gyónt, áldozott, és bérmálkozott; belépett a Katolikus Egyházba.

Pio atya Isten kivételes kegyelméből csodatevő hatalommal rendelkezett, ami közbenjárása révén földi halála után is folytatódik.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír