Amerikából jöttek – John Ashbery, Anne Sexton és Billy Collins

Aránylag szűkös időn belül a (poszt)modern amerikai költészet három jelentős alakja is önálló kötetben mutatkozhatott be a magyar közönség előtt. A sivár körülmények között működő hazai műfordítás-kultúra legszebb teljesítményei közé tartozik mindegyik kiadvány.

A Nagyvilág folyóirat sajnálatos megszűntével az olyan online világirodalmi fórumokra is nagyobb felelősség hárul, mint a VersumOnline és az 1749.hu. Előbbi – a 21. Század Kiadóval együttműködésben – jeles kortárs (vagy majdnem kortárs) költők megismertetését tűzte ki célul. A norvég Tor Ulvennel egy időben adták ki John Ashbery (1927–2017) verseit. Az avantgárd eszközeivel is élő, posztmodern nyugati líra nagy opusaként tartják számon ezt az eredetileg 1975-ben megjelent kötetet. Nyelvkritikus metafizika és komplexen enigmatikus kísérletezőkedv talál egymásra az Önarckép konvex tükörben (ford. Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Mohácsi Balázs, 2020.) lapjain. Mutatványképpen néhány kivágat: „Mindent próbáltam már, és csak némelyik volt halhatatlan és szabad.” (Ahogy valakit részegen a postahajóra raknak) – „Azért írok neked hogy megszellőztessem ezt a néhány gondolatot érzést […] és mindenféle egyszerű finomság / Amitől felmelegszik a szív és kialakul a kedvesség konkurens érzése / A szabályszerűhöz képest amit a szívünkben őrzünk ugyanúgy” (Litván tánczenekar) – „Nem tudva, hogy az univerzum hatalmas inkubátor.” (Mind és még)

Anne Sexton (1928–1974) hasonló – szemet gyönyörködtető – sorozatformátumban megjelentetett könyve (Élj vagy halj meg, ford. Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin, 2021.) hatvanas évekbeli verseket tartalmaz, s nyelvi-poétikai vonatkozásokban több köze van a vallomásos beatpoétikához, mint a posztmodern intellektualizmushoz. Ezek a pszichoterápiás hátterű, alanyi művek az anyaság, a depresszió, a művészlét nagy kérdéseit családtörténeti emlékezet és bibliai parafrázisok metszetében rajzolják ki. Női vershang intonál egyetemes emberi szólamot mindahány költeményben – sebzett szenvedéllyel, fáradt érzékenységgel: „Elfelejtettem az irodalomkritikusok nevét. / Tudom, amit tudok. / Vagyok a gyerek, aki voltam, / élem egykori életemet. / Fiatal vagyok, félálomban. / Ez itt a víz ideje és a fáké.” (Három zöld ablak) – „De belefáradtam, hogy a dolgoknak nemük van. […] Úgy vagyok csak nő, / ahogyan Krisztus férfi volt.” (Lepaktálni az angyalokkal) – „Keresem, de hiába, a szeretetnek nincs / könnyed kis himnusza.” (Egyszerű kis himnusz)

Hármójuk közül Billy Collins (1941) a legolvasmányosabb szerző. Hol szórakoztató, hol elgondolkodtató vagy merengésre késztető költeményei egy derűs melankólia jegyében építkeznek. Az Az a baj a költészettel (ford. Kőrizs Imre, Jelenkor, 2020.) az életmű egészéből kínál bőséges válogatást. Elégikum és irónia vegyül Collinsnál, aki az írásra reflektáló írásra reflektáló írások mestere. Életről, halálról és alternatív életekről figyelem és fantázia közösen vall verseiben: „Azt kérem, hogy fogjanak egy verset, / és tartsák a fény felé […] / De ők nem akarnak mást, / csak odakötözni a verset egy székhez, / és kínzással vallomásra bírni.” (Bevezetés a költészetbe) – „Mi a semmittevéssel foglalkozunk – / és ehhez csak egy délután kell, / meg egy csónak a kék ég alatt. // És talán egy ember, aki egy kőhídról horgászik, / bár még jobb, ha nincs is senki azon a hídon.” (A költészet) – „Ez a vonzalom az apróságok iránt / részben természetes, és a lassú gyermekkor maradványa, / részben irodalmi modorosság. […] …amikor magával a nemléttel verekszünk, / egyesek homlokkal, mások az értelem kalapácsával, / a költészet magasba emelt állkapcsával.” (Semmiségek)

Az olyan fejlemények, mint Gyukics Gábor küldetéses munkája (például az amerikai őslakos költészet itthoni megismertetésében) vagy az újabb Emily Dickinson-fordítások (Falcsik Mari, G. István László és mások tollából) időről időre a tengerentúli irodalomra irányítják figyelmünket. Ilyesfajta értő alázat ölt alakot a nevezett művekben is, melyek jó szívvel ajánlhatók a távolok költészete iránt érdeklődőknek. Annál is inkább, mivel ugyancsak közös jegyük az avatott kísérő szöveg. Az utószó művészetének is nevezhetnénk, amivel a fordítók értelmezően megtoldják munkájukat. Krusovszky Dénes Ashbery poézisének összetettségét tárja föl irodalomtörténeti esszéjében; Szlukovényi Katalin Sexton traumaközpontú költői világához csiszol kulcsot; Kőrizs Imre a collinsi életmű iránt kelt rokonszenvet filológiai aprólékosságával.

Érdemes végül belegondolnunk, hogy míg Ashbery az Önarcképet írta, nálunk Pilinszky és Nagy László, avagy Tandori és Petri miféle műveket publikált; Sexton fájdalmakkal bélelt, jobbadán szabadverses beszédmódjával egy korszakban Beney Zsuzsa, Gergely Ágnes vagy Székely Magda a kötött forma mely lehetőségeit hívta vigaszul hasonló rettenetek kimondásához; vagy hogy a Collins-féle joviális retorikának van-e egyáltalán – a Wisława Szymborskáénál közelebbi – párja irodalmunkban.

Tanulságos tapasztalattal ajándékoz meg persze az is, ha e nagy amerikai költők után Tor Ulven (1953–1995) európai lírabeszédéhez – és a már említett kötetéhez – fordulunk. Ulven töredékes-kihagyásos szövegvilága, metafizikus-apokaliptikus tónusa egy ember utáni beszéd lehetőségeit méri föl, miközben kövek baljós zenéjére fülel, barlangok eleven ásványtanát tanulmányozza, s a létet mint archeológiai produktumot bírja szóra. Jóval szűkszavúbban, mint a beszédes újvilágiak: „Ha ülünk / és beszélgetünk / a nagy, villám sújtotta tölgy / árnyékában, // 1623 van.” – „Nevetnek // rajtunk, / mikor kiássuk őket.” – „Mint röntgenkép világítasz, // amikor nem gondolok / senkire.” – „Azok, / akikhez nem jutunk / közel, // még egyszer / kimennek; sosem / fejezik be // az elhagyást.” – „(olvashatatlan) szeret (olvashatatlan)” – „A zene hallgat // Talált magának valami / némát” (In: Türelem, ford. és utószó Vajna Ádám, 2020.)

Fotó: 21. Század Kiadó; Jelenkor Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.