Ami szétesett – Megmozdulnak a képek

A zsurnalizmus a „szofisztika alsó határa (...), a nyugati nyelvrontás legfőbb oka” – írta Hamvas Béla évtizedekkel ezelőtt. Kritikus megjegyzései azóta sem vesztettek aktualitásukból, sőt, napjaink sajtóját figyelve úgy tűnik, nem is fogalmazott elég erősen. Manapság sokat beszélnek a média becsmérlő hangneméről, silány stílusáról, az elszabadult indulatokról. No meg arról, hogy a legtöbb – leginkább az interneten megjelenő – cikk nem tájékoztatni, hanem befolyásolni akar. A hétköznapi médiafogyasztó ugyanakkor hiszi, hogy vannak még újságírók, akik tudják, mi a jó ízlés, akik szeretnék megőrizni a tárgyilagosságnak legalább a látszatát. Az egyszerű olvasó azt gondolja, hogy akad azért sok olyan írás, amely lényeglátó, pontosan és hűen mutatja meg neki a valóság azon szeletét, ami addig elrejtőzött előle. Ám ha valaki pont egy olyan „tényfeltáró” cikkel találkozik, amelynek a témájára rálát, és ismeri a hátterét is, kiderül, a leleplezésnek szánt opusz hemzseg a ferdítésektől és a csúsztatásoktól. Az elhallgatás és a túlhangsúlyozás célja pedig az, hogy a végére sikerüljön bizonyítani az előre elhatározott következtetést. Egy-egy ilyen írást olvasva sokszor elgondolkodom: vajon mi jellemzi a mai sajtóetikát? Létezik ilyen egyáltalán?

Michael Mann filmje, A bennfentes valós eseményeken alapul. A kilencvenes években majd kétszázötven milliárd dolláros pert indítottak az Egyesült Államokban a nagy dohányipari cégek ellen. Az eljárás egyik kulcsfigurája Dr. Jeffrey Wigand biokémikus (Russell Crowe) volt, aki az egyik nagyvállalatnál állt alkalmazásban, ám akadékoskodásai miatt kirúgták onnan. Lowell Bergman tévés producer (Al Pacino) rávette a szakembert, hogy adjon interjút a CBS-nek, és mondjon el mindent a nagy nyilvánosság előtt. Wigandet egykori munkáltatója minden elképzelhető módon megpróbálta eltéríteni ettől, ám ő ennek ellenére ráállt. Elsősorban azért, mert a rámenős Bergman bizalmat ébresztett benne. Csakhogy a dohánycégek nyomására – a tévétársaság felvásárlásával fenyegettek – letiltották az interjút. Bergman mindig azt tartotta a legfontosabbnak a munkájában, hogyha valakinek megígért valamit, azt be is tartsa. Soha senkit nem hagyott cserben, ám most mégis úgy tűnt, nem tehet mást. Végül némi furfanggal sikerült elérnie, hogy bemutassák az interjút. Csak hát…

A film utolsó jelenetében Bergman a beszélgetést készítő kollégája, Mike Wallace (Christopher Plummer) előtt kesereg: „Abbahagyom. Mit mondok a következő interjúalanynak? Talán megvédem, talán nem. Ami szétesett, azt nem lehet újraépíteni.” Nem tudom, hogy a sajtó milyen morális állapotban volt 1999-ben, amikor a film a mozikba került. Talán hittek még abban, hogy nemcsak a hírnek kell igaznak lennie, hanem az újságírónak is. Az biztos, hogy napjainkra minden végletesen megváltozott, és semmi esély nem látszik arra, hogy a folyamatok elinduljanak egy másik irányba. Ami szétesett, azt nem lehet újraépíteni.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.