Amikor egy magyar közel került a pápai trónhoz – Bakócz Tamás és az 1513-as konklávé

Az esztergomi Szent Adalbert Központ egyik termét Jeges Ernő festménye, a Bakócz Tamás bevonulása Rómába díszíti. A monumentális alkotás annak a híres események állít emléket, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek igazi reneszánsz főúrként mint az Egyház hercege (bíborosa) az 1513-as konklávét megelőzően bevonult az Örök Városba.

Ki volt Bakócz Tamás? A kivételes tehetségű, nem nemes származású főpap a Szatmár vármegyei Erdőd településen látta meg a napvilágot, valószínűleg 1442-ben. A Bakócz család Tamásnak, illetve a szintén papi pályára lépett bátyjának (más források szerint nagybátyjának) köszönhetően emelkedett fel I. Mátyás magyar király (1458–1490, cseh király 1469-től, Ausztria főhercege 1486-tól) idejében. A származási helyre utaló erdődi előbb előnév, aztán családnév lett – ők ma Magyarország egyik legrégibb grófi családja, akiknek címerében ott szerepel a kerék, ami egyes értelmezések szerint az apa kerekgyártó mesterségére utal. Külön érdekesség, hogy a Pálffy grófok címere és nemesi előneve (erdődi) az Erdődyekkel való rokonságot mutat.

Bakócz Tamás az életrajzok szerint Szatmáron (Szatmárnémeti), a domonkosok ottani kolostori iskolájában kezdte tanulmányait, majd – prépost bátyja támogatásával – külföldön, minden bizonnyal Boroszlóban (Breslau, ma Wroclaw), Krakkóban, Páduában (Padova) és Ferrarában folytathatta azokat.

Kitűnő iskolázottsága, humanista műveltsége révén már ekkor magasan kiemelkedett társai közül.

Hazatérve Rangoni Gábor (Gabriele Rangone) obszerváns ferences szolgálatába állt, aki még Kapisztrán Szent Jánossal érkezett Magyarországra, így részese volt a nándorfehérvári diadalnak. Rangoni erdélyi (1472–1475), majd egri püspök (1475–1486), illetve 1477-től bíboros Mátyás király bizalmasának számított. Leginkább az udvarban tartózkodott, több éven át ő viselte a titkos kancellári tisztet. Az uralkodó Bakócz Tamásra az 1474-es sziléziai háború idején, Boroszló védelménél figyelt fel. Az ifjú a királyi kancelláriára került, és lassan emelkedni kezdett az állami és az egyházi ranglétrán. Mátyás király 1487-ben győri püspökké is megtette.

Amikor Mátyás 1490-ben meghalt, Bakócz Tamás igen gyorsan alkalmazkodott az új körülményekhez: először ugyan Corvin János királlyá választását támogatta, de gyorsan átpártolt a másik aspiránshoz, a Jagelló-házi II. Ulászló cseh királyhoz (1471–1516).

Bakócz Tamás titokban összeadta Ulászlót az özvegy, gyermektelen Aragóniai Beatrix királynéval. Beatrix azt remélte, így királyné maradhat, ezért ő és hívei cserébe immár a cseh uralkodót támogatták a magyar trónért való küzdelemben. A házaságkötési szertartás azonban – ezt Beatrix nem tudta, nem tudhatta – csak színlelt esküvő volt, amelyben ráadásul az őket eskető Bakócz Tamás szándékosan formai hibát is ejtett. Ulászló pedig a továbbiakban kínosan ügyelt arra, hogy nehogy véletlenül kettesben maradjon újdonsült arájával, elkerülve annak látszatát is, hogy a házasságot – amelyet később érvénytelenítettek – elhálták volna. Beatrixet tehát lépre csalták, ellenben Ulászló király lett, Bakócz pedig cserébe megkapta a kancellári méltóságot – ha úgy tetszik, ő lett az ország „miniszterelnöke”. Emellett

1497-ben egri püspök, mely címet még ugyanabban az évben elcserélte Estei Hippolit bíborossal az esztergomi székért. Innentől ővé volt a legfőbb politikai hatalom mellett az ország első egyházi méltósága is.

Bíbort VI. Sándor (Rodrigo Borgia, 1492–1503) pápától nyert 1500-ban. Érseksége mellé a konstantinápolyi pátriárkai címmel már II. Gyula pápa (Giuliano della Rovere, 1503–1513) ruházta fel 1507-ben, amely őt a tiszteleti rangsorban a pápa után következő egyházi méltósággá tette. Bakócz Tamás országos és nemzetközi színtéren is otthonosan mozgott. Jelenőségét és elismertségét jól mutatja, hogy a velencei követ jelentése szerint az érsek „saját hazájában pápa is, király is, egyszóval minden, ami csak lenni akar”.

Dolinay Gyula egy korabeli érmén fennmaradt ábrázolás alapján rajzolta (1897) meg Bakócz Tamást

Bakócz Tamás bíboros nem vett részt az 1503-as konklávékon (abban az évben kettő is volt), és 1512-ben is hivatalosan csak az V. Lateráni Zsinatra (1512–1517) indult az Örök Városba. A pápa azonban ekkor már betegeskedett.

Passuth László az Aranyködben fáznak az istenek című regényében így emlékezik meg arról, amikor a reneszánsz bíboros néhány héttel II. Gyula pápa 1513. február 21-én bekövetkezett halála előtt fejedelmi pompával bevonult Rómába: „Arany és ezüst vegyesen hullt a Ripetta köveire, amikor begördültek a magyar útihintók, idegen köntösű, idegen szavú, idegen arcú vitézek ficánkoltatták csodálatos paripáikat.” Majd így folytatja Passuth: „Amikor a Porta [del Popolo] előtt várták az üdvözlő bíborosokat, a kerékgyártó fia végiglovagolt a szürkülő január végi reggelen kíséretének sorai előtt. Háromszáz magyar lovasa seregnek számított, negyven megrakott öszvér, takaróik a bíboros címerével: fél keréken fél szarvas kék mezőben.”

Maga Bakócz Tamás nem titkolta ambícióit. Arra is ígéretet tett, hogy megválasztása esetén hatalmas vagyona jelentős részét a török elleni védekezés megszervezésére fordítja.

Összesen 17 pápaválasztót kellett meggyőznie a kétharmados többség eléréséhez: a bíborosi kollégium harmincöt főből állott ugyan, de tízen nem tudtak részt venni a konklávén. A pápaválasztáson 25 bíboros volt jelen, közülük tizennyolcan itáliai származásúak, három spanyol, illetve egy–egy angol, francia, (mai fogalmakkal) svájci és a magyar Bakócz. Ha azt néznénk azonban, hogy ki hová volt kinevezve püspöknek, akkor egészen más lenne a kép: ha így számolnánk, akkor például Franciaország három, Anglia kettő kardinálist tudhat magáénak. Fontosabb volt azonban ezúttal egy másik felosztás, a II. Gyula által kreált „fiatalabb” (13) és a korábbi pontifexek által kinevezett „idősebb” (12) bíborosok közti különbségek.

A konklávé 1513. március 4-én vette kezdetét. A nyitó szentmisét maga Bakócz Tamás celebrálta a régi Szent Péter-bazilika Szent András-oltáránál. A vatikáni Apostoli Palotában az előzetes tanácskozások öt napig tartottak, majd március 8-án került sor az első szavazási fordulóra. Bakócz Tamás az első körben nyolc szavazatot szerzett, amely a második helyre volt elegendő, a valenciai származású Jaime Serra i Cau (Jaime Serra Borja) bíboros tizenhárom szavazatot kapott, de például Giovanni de’ Medici csak egyet. Ekkor újabb tárgyalások kezdődtek. Az idősebb bíborosok megértették, hogy a valójában Medici bíborost támogató fiatalabb pápaválasztók nem fogják megváltoztatni döntésüket, így ők maguk is hozzájuk csatlakoztak.

A választás még aznap este eldőlt, bár a formális szavazásra csak másnap került sor: az ekkor 37 éves ifjú humanistát, a művészetek mecénását, a firenzei Giovanni de’ Medicit pápává választották, aki a X. Leó nevet vette fel.

A bíbort 13 éves kora, 1489 óta viselte, és ő volt az utolsó pápa, aki megválasztásakor még pappá sem volt szentelve.

Bakócz Tamás vigaszdíjul pápai legátus lett, és azt kapta feladatul, hogy törökellenes keresztes hadjáratot szervezzen. Bakóczot azonban, úgy tűnik, 1513-ban végleg elhagyta a politikai szerencséje: a balul sikerült szervezésből lett aztán az, amit a magyar történetírás Dózsa György-féle parasztfelkelésnek nevez.

Bakócz Tamás 1521-ben hunyt el. Emlékét egykori esztergomi sírhelye, a róla elnevezett kápolna őrzi, amely a török pusztítások következtében hazánk egyetlen épségben maradt reneszánsz épülete, amelyre méltán lehetünk büszkék.

S mi lett volna akkor, ha Bakócz Tamásból pápa lesz? Ezt nyilván nem tudjuk, de a történészek egyetértenek abban, hogy az Egyházban és a társadalomban akkor meglévő óriási feszültségek miatt a reformáció előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna.

Így legalább az 1517-ben megindult lutheri reformációt és az ezzel járó válságot és szakadást nem egy magyar Bakócz, hanem egy itáliai Medici pápaságához köti a világ emlékezete.

Igaz azonban az is, hogy ugyancsak X. Leó idejében fejezte be Raffaello a Vatikánban a pápai palota stanzáinak a kifestését, amelyeknek ma is csodájára jár a világ…

Fotó: Mudrák Attila (nyitókép); Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír