Amikor egy súlyos betegség mindent megváltoztat

„Amikor megkaptam a diagnózist, hogy rákos vagyok, és ezt elmondtam a férjemnek, ő szó nélkül felment a szobájába, és le sem jött három órán keresztül.” (36 éves nő kliens)

„Olyan szívesen beszélnék velük arról, hogy mi lesz, ha meghalok, de ha szóba hozom, azt mondják, jaj, dehogy halsz még meg, anyukám, ne is beszélj ilyen butaságot, szépen meggyógyulsz, és hazaviszünk ebből a kórházból.” (idős beteg a kórházban)

A betegség egy krízis, fájdalmas veszteség, melyben összetörik a biztonságosnak hitt, megszokott élet, és valami ismeretlen, bizonytalan dolog veszi át a helyét. A változás gyakran nagyon sok mindent érint: a fizikai állapotot, a napi rutint, a gyakorlati tennivalókat, az anyagiakat, a kapcsolatokat és sok minden mást is. Az érzelmeink felkavarodnak, felborul az egyensúly a családban, amire mind máshogyan reagálunk.

Egy betegség mindig legalább két irányból megterhelő: a beteg szempontjából, illetve a családtagok, segítők szempontjából is.

(...) betegként végig kell járnom az ismeretlen és nagy kiszolgáltatottsággal terhelt utat: megváltozik – akár csak ideiglenesen – az életem, beszűkül az életterem, esetleg komoly testi vagy lelki fájdalmakat élek át. Ki vagyok szolgáltatva az orvosoknak, a gondozóknak, a családtagoknak, akik pedig a legjobb szándékkal igyekeznek segíteni. Mégis megjelenik a magány érzése, mert nagyon nehéz megosztani, mi is az, amin átmegyek; hogy kevés az erőm, gyengébb és sokkal érzékenyebb lehetek. Hogyan lehet elfogadni a segítséget, a támogatást bűntudat nélkül, mi az, amit én meg tudok csinálni, mi az, amit kérnem kell? Egyáltalán: mire van szükségem?

(...) az embernek saját magával is meg kell küzdenie. Át kell mennie a tagadáson. (...) Túl kell jutni a dühön és a haragon, amikor keressük a felelőst, vagy akár magunkat hibáztatjuk. Miért pont én? Hol van az Isten ilyenkor? (...) Majd bezuhanni a gödör mélyére, elveszíteni a reményt, hogy vége, innen nincs kiút. (…) Aztán lassan eljutni a megbékélésig, és elfogadni az életet teljesnek így, ahogy van. Elfogadni a kinyújtott kezeket, és visszatalálni Istenhez. Esetleg újra remélni, tenni a gyógyulásért, vagy egyszerűen kidolgozni a családtagokkal együtt egy új egyensúlyt, amelyben tudunk újra kapcsolódni. Ez nem rövid folyamat, (...) minden eset egészen egyedi és különleges. (...)

Mit kell tennem hozzátartozóként, hogy jól tudjak segíteni? Mi a dolgom, és mi nem? Az első fontos lépés megtalálni a saját, belső egyensúlyomat. A férj, aki a felesége diagnózisát meghallva felment a szobájába, csak sok évvel később mesélte el, hogy maga is annyira megrémült a felesége elvesztésének gondolatától, hogy órákra ledermedt, nem tudta, mit csináljon, ezért vonult vissza a szobájába, miközben a feleségnek nagy szüksége lett volna rá. (...)

Szembenézni az egészségügyi rendszer útvesztőivel, átszervezni a munkát, szabadságot kivenni, gyógyszertárba menni, otthonápolást tanulni, átrendezni a szobát, gyerekfelügyletet szervezni, ápolót hívni, rengeteget telefonálni és mindeközben ott a háztartás, a munka (...) és valamikor még aludni is kéne. Eközben a beteg esetleg rosszul van, igényli a jelenlétet. (...) Mindez nagyon komoly fizikai és lelki erőt kíván a családtagoktól, amire nem lehet elég alaposan és jól felkészülni. A hosszú távú betegápolás talán legnagyobb veszélye a kimerülés, elfáradás, kiégés. (...) Fontos megtalálni az erőforrásokat. (...)

Nagy ajándék lehet a mások által felajánlott segítség, de ha elfogadjuk, sokszor bűntudatunk van, hogy nem mi vagyunk a beteg mellett. (...) Csakhogy fontos magunk mellett is lenni, megtanulni kérni és elfogadni, felismerni a fizikai-lelki határainkat, pontosan érzékelni, hogy mennyit bírunk.

(...) számít, hogy hogyan tudunk a beteg mellett lenni, amikor vele vagyunk. Nagy segítség a betegnek, ha ilyenkor valóban jelen tudunk lenni, őrá figyelünk (...).

Egyszerűen csak ott vagyunk mellette testben és lélekben, elérhetőek vagyunk a számára. (...)

(...) nehéz szembesülni a tehetetlenségünkkel és azzal, amikor azt halljuk, hogy szerettünk nincs jól. Merjünk nemet is mondani, kifejezni a saját határainkat! Ezzel segíthetjük a beteget is abban, hogy elengedje a bűntudatát, merjen kérni, és ne érezze, hogy a terhünkre van.

(...) egy súlyos betegség gyakran együtt járhat a hit válságával. (...) Hol van az Isten ilyenkor? Hogy engedhette ezt meg? Miért nem gyógyítja meg? (...) Az Isten iránti harag és lázadás érzése természetes velejárója a szenvedésnek, amiben gyakran még a hozzátartozó is támogatásra szorul. A hívő barátok, a lelkigondozó, a lelkipásztor irgalmas és bátorító jelenléte átsegítheti a családot a krízisen.

(...) a legnagyobb gyógyulás talán az, ha megtapasztaljuk az Isten jelenlétét életünk fájdalmas valóságában, elfogadjuk, hogy az életünk az ő kezében van. (...)

A teljes írás ITT olvasható.

Szerző: Guba Judit

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Fotó: freepik.com

Magyar Kurír