Amikor Isten megtestesül az Isten háta mögött – Egy olasz misszionárius tapasztalatai Csádban

„Mindig is arra vágytam, hogy más életet éljek, osztozzak a szegények és a perifériára szorult emberek egyszerű életében. És arra, hogy másként legyek pap” – mondta el Marco Frattini atya a Kouporban található háza verandáján. Kouporban nincs áram, és sok minden más sincs. A falu a Tikem-tó egyik kanyarulatában fekszik, a kameruni határnál. A hosszú, forró, száraz évszakban nehéz megközelíteni, a fővárosból, N’Djamenából legalább egy napi autóút a kátyúkkal teli, részben aszfaltozott, majd már csak göröngyös úton.

Frattini 1975-ben született a Lago Maggiore partján fekvő Luinóban. A venegonói egyházmegyei szemináriumban tanult. Néhány hetet töltött Yaoundéban a plébánosával, és ott megérezte, hogy nagyon egyszerű környezetben élve szeretne osztozni a szegények életében. 2002-ben szentelték pappá, majd Kamerunban, az ország északi részén fiatal misszionáriusként csatlakozott a Pápai Külmissziós Intézet néhány „nagy öregjéhez”. Az ő nyomdokaikban járva igyekezett odafigyelni a tupuri népcsoporthoz tartozó keresztényekre és a muszlimokkal való párbeszédre.

Visszahívták Olaszországba, hogy a Pápai Gergely Egyetemen biblikus teológiát tanuljon, majd egy évet Jeruzsálemben töltött. Amikor visszatért Afrikába, nem került messze előző szolgálati helyétől, de egy másik országba, Csádba költözött, ahol szintén a tupuri nép lakott, amelyet a gyarmati határok kettészakítottak. Tikemben indította el a Pápai Külmissziós Intézet új központját. Új kezdeményezéseket tett, spontán módon: befogadott néhány diákot, útkereső fiatalt és fogyatékkal élőket. Az egyikük családtagjává vált, Marco atya elnevezte őt Welbának, ami annyit jelent, hogy „Isten fia”, mivel család nélkül, epilepsziája miatt magára hagyatottan élt. Már évek óta a tikemi missziós központ lakója, ahol jelenleg rajta kívül három misszionárius és három szenegáli apáca él.

Marco Frattini időközben a néhány kilométernyire fekvő Kouporba költözött, ahol a tó az esős évszakban kiárad, és elvágja az összes útvonalat. Ez a tó két nagyon hasonló, de teljesen különböző nyelvű népcsoportot is elválaszt: az egyik oldalon a tupurik, a másikon a kérák laknak. „Ők meglehetősen magukba zárkózva élnek, sok idő és türelem kell hozzájuk. De végülis nekik is sok türelmük van hozzánk” – viccelődik.

A misszió központjában ma a Szeplőtelen Fogantatás kongregációjának három szerzetesnővére él, akik egy gyógyszertárról, szabó- és varrótanfolyamról és a lelkipásztori ellátásról gondoskodnak. A ház előterében néhány lány lakik, akik távoli falvakból jönnek a tanfolyamra, mellettük pedig egy fiatal pár kisgyermekkel, néhány nehéz sorsú gyermek, két süketnéma és néhány fiú, akik papnak készülnek, hivatástisztázáson vesznek részt. Kicsit olyan, mint egy afrikai nagycsalád. „Ez is egy módja annak, hogy ne kívülállóként legyek itt, ne az legyen, hogy missziót végzek, és aztán van egy saját helyem, ahol élek” – magyarázza. A központ a maga egyszerűségében valóban olyan hely, amely nyitott a befogadásra, az osztozásra. Körülötte nagyon szegény falvak vannak, ahol körülbelül ötszáz keresztény él kilenc közösségben, ők éltetik a hitet ebben az abszolút bizonytalan helyzetben.

„Ebben a környezetben jelen van a szabadság és a prófécia lelke – mondja Marco atya. – Kereszténynek lenni itt radikális döntést igényel. Szép ezen az úton járni. Észreveszed, hogy Isten Szava nem megy el észrevétlenül az emberek mellett. Megtestesülés ez. Megvan a maga ideje és módja. És ezt tiszteletben kell tartani”.

Marco atya lelkiségének és küldetése megélésének egyik fő jellemzője a radikalitás. A kápolna ajtajára olyan emberekről tett ki fotókat, akik inspirálják: Charles de Foucauld, a tibhirine-i szerzetesek, Annalena Tonelli stb. „Nincs más út az evangélium követésére, csak a radikalitás és az öröm” – mondja.

Különösen az oktatás és az egészségügy területén nagy az elmaradottság a vidéken, valamint a vízhez való hozzáférés is veszélyben van, mert a régióban egyre kevesebb eső esik, rendkívül rendszertelenül. Nagy ünnep volt, amikor kutat fúrtak két falu számára, ahol az asszonyoknak többé nem kell a folyó medrében ásniuk, hogy néhány pohár piszkos vízhez jussanak. A koupori általános iskola is fontos jel nemcsak a mintegy 230 ott tanuló diák, hanem az egész közösség számára. Több, gyakran egyszerű ágakból és szalmából épített, a falvakban szétszórtan található iskolájuk is sok gyermeknek teszi lehetővé, hogy legalább alapfokú oktatásban részesüljön. Ehhez azonban a családoknak nagy áldozatokat kell hozniuk, hogy megfizessék a tanárokat, a misszionáriusoknak pedig motiválniuk kell erre a családokat.

Marco Frattini nagy híve az oktatásnak, létrehozott egy kis könyvtárat is, amelynek több mint hatvan beiratkozója van: találkozóhelyként és képzési helyszínként is szolgál sok fiatal számára, kisebb kulturális rendezvények és előadások . Rendkívül egyszerű minden, és a felelősség megosztásának szellemében működtetik, mert – vallja a misszionárius – még azoknak is van mit adniuk, akiknek semmijük sincs, ha mást nem is, egy kis időt mások számára.

„Ma már nem szegényeket látok, hanem embereket, akikkel baráti kapcsolatom van; akik nem egy kategóriát képviselnek, hanem valakit, akinek neve és története van, és aki az életem része” – mondja Marco atya, aki minden este maga köré gyűjt egy csapatnyi gyereket, akikkel együtt olvasnak fel hangosan szövegeket, hogy fejlessze olvasási és szövegértési készségüket. A kápolnában az imádság pillanataiban, amikor az alkonyat átadja helyét a sötétségnek, amely hirtelen mindent és mindenkit beborít, mindig azt érzi, hogy egyre kevésbé ő itt a főszereplő: „Minden, ami itt történik, nem tőlem, az én erőfeszítéseimtől vagy akár az én hibáimtól függ. Ebben az értelemben az ittlétem valóban osztozássá vált.”

Forrás és fotó: Mondo e Missione

Magyar Kurír