Amikor kinyílunk a találkozásra – Fehérváry Jákóval, a római Anselmianum rektorával beszélgettünk

– Nemrég ellátogatott az Anselmianumba XIV. Leó pápa. Milyen érzés volt, hogy nem sokkal római megbízatásának kezdete után máris a Szentatyát várják az intézményükbe?

– Valamikor nyáron jött a hír, hogy Leó pápa igen mondott erre a kérésre, mégpedig nagyon gyorsan, napokon belül. Örültem neki. A személyes életemben történt intézményváltás időben nagyjából egybeesett a pápaváltással. Kíváncsian várom, mit fog hozni Leó pápa pontifikátusa, hová kerülnek a hangsúlyok. Úgy látom, óvatosan fedi fel a lapjait, de szépen.

A pápa fogadásának megszervezésében nem vettem részt, nagyon új vagyok még az egyetemen. A tapasztaltabbak találták ki a részleteket. De mivel a házban én vagyok a harmadik ember, az érkezésekor már én is ott álltam az ajtóban. Ekkor készült a fénykép, amit az előbb néztünk: a fogadóbizottságban a sorban ott van a prímás apát, a perjel, a rektor és Baldisseri bíboros, akinek a címtemploma a Szent Anzelm-templom.

– Sokszínű, soknemzetiségű intézmény az Anselmianum?

– Igen, nyolcvanhárom országból érkezik a diákság. A tanárok között az olaszok aránya kicsit magasabb, mint a hallgatók körében, de az is nagyon nemzetközi a csapat.

– Az Anselmianum nem csak az egyetemi hallgatók intézménye, egy szerzetesi közösség is tartozik ide.  Ebbe a közösségbe csöppent bele, amikor megérkezett?

– Ezt annyiban pontosítanám, hogy én továbbra is a pannonhalmi közösség tagja vagyok és maradok. Az Anselmianumot nevezzük inkább úgy, ahogyan egyébként is hívják: szerzetesi kollégium. Kicsit olyan, mint a budapesti bencés tanulmányi ház, csak ötvenszer akkora.

Százhúszan élünk itt együtt, zömmel bencések, negyven-egynéhány országból. És vannak egyházmegyés papok is, egy trappista szerzetes, meg egy-két más szerzetbeli. Mission impossible-nek tűnhet, de nagyon békés a légkör,

kifejezetten jó az intézmény atmoszférája. A kollégium élén a perjel áll, az egyetem élén a rektor. Van némi átfedés, mert a kollégiumból a csapat egy jó része erre az egyetemre jár. Osztozunk az épületen is: a kollégium foglalja el a két felső emeletet, az egyetem a földszintet és az alagsori termeket.

– A rektoron kívül van más magyar is az egyetemen?

– Simon László atya, a szentírásfordító, ő már huszonöt éve kint tanít. Illetve sikerült megnyerni az egyetemnek egy magyar származású bencés nővért is, Zátonyi Maurát, aki Bingeni Szent Hildegárd egyik legremekebb szakértője.

A hallgatók közül, ha jól tudom, hárman magyarok, az egyikük liturgiából doktorál, a másikuk szentségi teológiából licenciázik, és van egy vendéghallgató, aki egyébként a Musica Sacra Pápai Intézetben tanul, de hozzánk is áthallgat.

– Egy olyan intézmény élén áll, amelynek különösen erős oldala a liturgiatudomány. Hogyan látja a liturgia jelenét és jövőjét?

– Szerintem

a liturgia mint olyan, köszöni, jól van, mert Isten ajándéka az Egyház számára.

Most sokan figyelik Leó pápát, hogy mit fog lépni ebből a szempontból, visszavonja-e Ferenc pápa bizonyos rendelkezéseit. XVI. Benedek nagyvonalúan engedélyezte a régi rítust, aminek aztán Ferenc pápa nagyon határozottan és világosan véget vetett. Most vannak, akik azt figyelik, hogy visszalendül-e az inga Leó pápánál.

Ferenc pápa megtapasztalta, hogy a régi rítust követők – természetesen korántsem mind, de hangos média- és gazdasági, politikai befolyással bíró köreik – a XVI. Benedek által tett engedményeket térnyerésre, hatalmi pozíciók elfoglalására használták, gyakran abszolutizálják a maguk igazságát, lenézik a többség által végzett megreformált liturgiát, az azt megalapozó egyházképet, a II. Vatikáni Zsinat által felerősített teológiai hangsúlyokat pedig elutasítják. Én a szívem mélyén egyetértettem Ferenc pápa ezzel kapcsolatos teológiai megfontolásaival: érvelése a vonatkozó dokumentumokban kristálytiszta volt.

Az látszik, hogy Leó pápa számára a béke pápasága kezdetétől fogva nagyon fontos, és valószínű, hogy ebben a kérdésben is békét akar teremteni. Úgy gondolom, hogy tiszteli Ferenc pápa törekvéseit, és az általa elindított folyamatokat fogja továbbvinni, hiszen közeli munkatársa volt, de benne talán valamivel több az érzékenység a megfontoltabb haladásra. Tett bizonyos, ha nem is hivatalos dokumentumban megjelenő gesztusokat azok felé, akik a régi rítus szerint szeretnek imádkozni: Raymond Leo Burke bíboros régi rítusú szentmisét celebrált a Szent Péter-bazilikában, Matteo Maria Zuppi bíboros pedig régi rítusú vesperást vezetett a pápa engedélyével a Szent Lőrinc-bazilikában. Ez talán békeüzenet volt Leó pápa részéről azok felé, akik a régi rítushoz való ragaszkodást nem egyházi békétlenség szítására használják.

A liturgia jövőjével kapcsolatban egyébként nagyon érdekes híreket hallani Nyugat-Európából: egymástól független helyekről, Franciaországból, Angliából és Észak-Németországból is arról értesültem, hogy újra megtelnek a templomok.

– Nem a bevándorlók miatt?

– Nemcsak a bevándorlók miatt, hanem mert van egy új keletű érdeklődés az Egyház iránt. A Communauté Saint-Martin franciaországi papi közösség konzervatív, de nem szélsőséges társaság, régi vágású, elkötelezett papok, diakónusok tartoznak ide. Egymástól függetlenül azt vették észre, hogy hamvazószerdán fiatalokkal teltek meg a templomok, akik később a TikTokon meg az Instagramon képeket tettek közzé magukról, hamuval a homlokukon. A papok nagy elmélyültséget, csendet, odafordulást tapasztaltak a liturgia alatt. Egy hamburgi pap pedig, aki Hamburg és a Szent Anzelm-egyetem között ingázik, azt mondta, ő nem aggódik, mert a városában valami ébredést érezni.

A liturgiával kapcsolatban még nagy kérdés számomra, hogyan működik a továbbadás. Lelkipásztorként megéltem, hogy a fiatalok számára már nem evidencia, ami a nagyszüleiknek még az volt, hiszen már a szüleiknek is csak félig evidencia. Nem magától értetődő például, hogy a nagyhéten elmegyünk szertartásra. Nem rosszallás van bennem emiatt, hanem inkább egy kérdés, hogy vajon mi veszett el, és hogyan lehet újra megtalálni.

A jövővel kapcsolatban az a meggyőződésem, hogy gyülekezetspecifikus liturgiákra van szükség. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell találni liturgiákat.

A jelenleg létező liturgiák atmoszférája jó, ha leképezi, hogy kik vannak ott együtt. Azt is gondolom, hogy emberléptékű terekre, emberséges gyülekezetekre és liturgikus stílusra van szükség. Ami nem zárja ki sem az áhítatot, sem a tiszteletet, sem a csendet.

Újra kellene olvasni Guardinit, és megtalálni az utat a közös istentiszteletet felépítő emberi alapkövekhez. Beavatásra van szükség.

A liturgia jövője az, amit Ferenc pápa a Desiderio desideraviban leírt. Ehhez írtam is egy kommentárt, mert három évvel ezelőtt rendeztünk egy Sapientia-napot e témában. Szerintem a Szentatya ebben az apostoli levelében rátapintott arra, hogy mi a követendő irány.

– A beszélgetésünk nem sokkal karácsony előtt jelenik meg (az Új Ember ünnepi dupla száma december 17-től kapható –  a szerk.). Megosztaná az olvasókkal, hogy mit jelent Önnek a karácsony?  Kötődik hozzá valamilyen meghatározó emléke, akár a gyerekkorából?

– Az utóbbi években tudatosult bennem, hogy az advent sokkal fontosabb nekem, mint a karácsony. Az adventben van valami letisztult, derűs csöndesség, kialvatlansággal párosulva. S ez utóbbiból fakad egy sajátos állapot: az ember éber, mégis valami köd ül rajta… Mindig nagyon szerettem ezt: a gyertyafényes rorátékat, utánuk a közös reggelit; ez összehozott bennünket.

Szívesen időzöm az adventi szövegeknél, öröm számomra a remény, az eljövetelre várakozás ideje, amikor kinyílunk a találkozásra.

A karácsony a felfokozott várakozás után nagyon gyorsan elmúlik. Pannonhalmán gyönyörű az ünnepi liturgia, nagyon szeretem a karácsony meghirdetését, a vesperást, a hosszú vigíliát, amikor Izajás „karácsonyi” jövendöléseit énekeljük, meg Nagy Szent Leó pápa gyönyörű beszédeit – a karácsonyi vigílián tulajdonképpen mindent énekelünk, ez óriási élmény.

– Egy hosszú prózai beszédet énekelnek?

– Igen, de Nagy Szent Leó, aki nagy szónok volt, olyan prózát írt, aminek ritmusa, lüktetése, felépítése van, abszolút énekelhető. Egyébként a gyerekkori karácsonyokkal kapcsolatban a legszebb emlékeim az ajándékok kileséséhez kötődnek, azt hiszem.

– Kutakodtak a lakásban?

– Hogyne, és terveket szőttünk a nővéreimmel; volt egy naptár, amibe felírtuk a stratégiát, még jelszót is kitaláltunk. Pici lakásban éltünk akkoriban, de gyerekszemmel nézve az is óriásivá tud tágulni, így emlékszem vissza. És maradandó emlékem a karácsonyi asztal is. Édesanyám és édesapám nagyon hagyományos családból jöttek, ezért a menü minden évben ugyanaz volt: mákos guba, rántott hal, francia saláta, szentelmények, dió, méz, fokhagyma, alma. December 24-én ebédre halászlevet ettünk, természetesen bajai módon elkészítve, mert Szekszárd halászlé szempontjából a bajai kultúrkörhöz tartozik, és édesapám is bajai. Ez volt az egyetlen étel, amit ő főzött, a karácsonyi halászlé. A hal bontásában, tisztításában segítettem is neki.

– Vannak különösen kedves szövegrészletei is a karácsonyi ünnepkörből, az adventből?  

– Az adventi idő utolsó napjaiban elhangzó Ó-antifónákat nagyon szeretem. És a zsolozsma-himnuszokat, különösen a reggeli dicséret himnuszát, az adventi vasárnapok gregorián tételeit, főleg az áldozási énekeket. Nagyon szép a Roráte, akár az egyszerű antifónás változata, akár az advent negyedik vasárnapján énekelt introitus. Fontosak számomra Izajás messiási jövendölései, amiket a gyertyagyújtásokon éneklünk. Nagyon szeretem a régi magyar adventi népénekeket is, Az Úristen Ádám atyánknak az egyik nagy kedvencem. De főleg az Ó-antifónák.

– Ez utóbbiakról szóló elmélkedését minden adventben kitesszük a Magyar Kurírra, a legolvasottabb írások egyike. De térjünk vissza kicsit az Anselmianumhoz, amelynek az egyik legfontosabb képzési területe a liturgika.

– Igen, a liturgikus intézet tulajdonképpen a húzóágazat, ebben szinte „monopolhelyzetünk” van.

Az Anselmianum az egyetlen olyan egyetem a világon, ahol liturgiából doktorátust lehet szerezni.

– Mennyire erős napjainkban a liturgia iránti érdeklődés? Mit tükröz a jelentkezők száma?

– Ez érdekes kérdés, mert sok embert a püspöke küld, hogy akkor te leszel az én egyházmegyei liturgikus referensem, tessék elvégezni ezt a képzést. Vagy: te fogsz a szemináriumban liturgiát tanítani, végezd el ezt a képzést. Ez azt is jelenti, hogy nem mindenkiben egyformán erős az elhivatottság. A képzés maga szerintem nagyon magas színvonalú, erősen történeti szemléletű, tehát nem annyira a praktikus liturgikus kérdésekre összpontosít, hanem inkább a szövegeket, könyveket vizsgálja.

– Ön miről írta a doktori dolgozatát annak idején?

– Az én témám kilógott a sorból, mert Párizsból érkeztem, és Párizsban némileg más volt a hozzáállás: az 5-6. századi latin szerzetesség bűnbánati gyakorlatairól írtam a korabeli Egyház bűnbánati gyakorlatainak és liturgiájának kontextusában. Alapvetően szerzetesi szabályzatokat vizsgáltam, persze a szerzetesi irodalom tágabb horizontjába helyezve. A szerzetesi bűnbánattartásnak vannak olyan liturgikus vonatkozásai, amelyek segítenek mélyebben megérteni a korai Egyház szentségi teológiáját is, ha beszélhetünk ilyenről.

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.