Amit Istennel élünk meg, csak jól sülhet el – A szüzek rendje tagjai Krisztus békéjéről

A Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia első januári vendégei a szüzek rendjének (ordo virginum) tagjai voltak. Mindhárman ugyanabban az életformában, ugyanannak a közösségnek tagjaiként élnek, mégis három különböző öltözékben érkeztek a kerekasztal-beszélgetésre, melynek moderátora Frivaldszky János volt.

Puska Erzsébet OCV világoskék, Révay Edit OCV a bencések „munkaruhájához” hasonló sötétkék habitusban, Víz Ágnes OCV pedig egyszerű szürke-fehér-fekete világi öltözékben. Erre a különbözőségre Révay Edit adott magyarázatot, és ezt egy, a közösség tagjairól készült fotóval illusztrálta. „Sokszínűek vagyunk, a világban civilként és közösségben is élhető a karizmánk. Sokféle módon lehetünk jelen külső jegyekben is, élhetünk egyedül, de kisebb közösségekben is. Nem dőlünk hátra, nem mástól várjuk a rólunk való gondoskodást, de él köztünk a szolidaritás is.

Kit mire hív a Szentlélek – ez határozza meg életünket. Lehet rejtettebb életmód, de lehet külső jelekben is megmutatkozó hivatás

– mutatott rá.

Puska Erzsébet pedig elhelyezte a „rendet” az Egyház közösségében: a szüzek rendje a Katolikus Egyház egyik legrégebbi, Istennek szentelt életformája, amelyben nők a világban élve, de teljesen Krisztusnak szentelve szüzességi fogadalmat tesznek, és a saját környezetükben szolgálják az Egyházat. Már I. Kelemen pápa szólt a szüzekről mint a legrégebbi Istennek szentelt életformáról.

Az evangéliumi tanácsoknak – tisztaság, szegénység és engedelmesség –, az imádságnak, bűnbánatnak, az irgalmasság cselekedeteinek és az apostolkodásnak szentelt élet az övék.

Elsőként arról beszéltek, mit jelent számukra az odaadottság Krisztusnak.

Ágnes pályája fogorvosként indult, majd tagja lett a domonkos apácák rendjének (úgynevezett másodrend, szemlélődő ág). A magyarországi közösség megszűnésével magánfogadalmasként élt, gyakorolva hivatását és a domonkosoknál megtapasztalt szemlélődő életet. „A Krisztusnak való odaadottságot hol nagy nekilendülésben, hol a kialakult imarendben élem meg. Életfeladatom az imádsággal megszentelt élet. Fogorvosként az életemben minden rendben volt, de volt egy hiány, egy vonzás az elköteleződésre. Ez a legfontosabb, olyan mély békét ad. Ez adja meg életem alapját, a külső körülmények másodlagosak.

Radikálisan élni mindenkinek életfeladata: ez az Istennek való átadottságot jelenti, csak a formában van különbség.

Edit mélyen hívő családban nőtt fel. Jelenleg a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskola Szociológiai Tanszékének vezetője. Ő is azt gondolja, erre a radikálitásra mindenki meghívást kap. „Számomra ez azt jelenti, Isten jelenlétében végezni mindent. A nevemben – Edit Mária Márta – benne van, hogy számomra a tevékenységben is jelen van a szemlélődés. Vallom, a kettő egysége kialakítható. Amikor arról beszélünk, hogy Isten jelenlétében élünk, nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni,

egyszerűen meg kell hívni Jézust minden tevékenységünkbe,

legyen az elméleti munka, mosogatás vagy épp kávézás, gyógyfürdőzés.”

Erzsébet szerint mindig az adott emberen múlik, mennyi időt ad Istennek. „A szeretet ugyanis időt kér, az ember ebből az együttlétből táplálkozik, innen tudja vinni a békét és az örömet.”

A kérdésre, mennyire élhető, mennyire gyakorlott ez a radikalitás, Ágnes azt válaszolta, a templomlátogatók számát tekintve ma „megtisztulásban” vagyunk. „Látok sok komolyan imádkozó embert, a személyes hit mélyülését tapasztalom, még akkor is, ha mennyiségileg kevesebben is vagyunk.”

Edit szociológusként azt mondta, több évtizede nem készült felmérés a vallásosság mértékéről. „Erősödő jelenlétet érzek járva az országot. Napközben sajnos zárva vannak a templomok, azt gondolom, ki kellene nyitni a kapukat. Jó példákat látok arra, ahol ezt megtették” – utalt a belvárosi ferences templomra. „Az igényt gerjeszteni kell. Nem várni a jelentkezést, hanem oda kell kínálni. Legyen elérhető a templom.”

Erzsébet szerint a „bizalmunk sántít”, nem Istenre hagyatkozunk, sokkal inkább a pénztől remélünk biztonságot. „A tudatos élet, a folyamatos önreflexió szükséges, hogy nap mint nap oda tudjunk adni mindent Istennek. A bennem lévő béke megmutatja, Isten merre szeretné, hogy menjek. Ha pedig békétlenség van bennem, még több időt kell adnom Istennek.”

A kérdésre, félünk-e az életfeladattól, tehertől, amit Istentől kapunk, Erzsébet visszakérdezett:

Félni a tehertől? Attól, amit Isten tesz ránk? Hiszen viszi velünk együtt, és édes ez a teher.”

Ágnes szerint ez az egyetlen maradandó öröm, amire építeni lehet. Visszatekintett életére, melyben voltak nehézségek – a megszűnő rend, a magánfogadalom – az életfeladat, melyre Isten hívta, az „egyetlen öröm” számára.

Edit sem érzi tehernek: „Mivel Jézusnak élek. Ugyanakkor ez egy olyan ajándék, amivel dolgom van. Finoman birizgál, bele-bele kell állni. Nem teher, hiszen Krisztussal együtt hordozzuk, és nem kapunk nehezebb terhet, mint amit hordozni tudunk.”

Kapnak-e „külön kegyelmet” ehhez az élethez – szólt a következő kérdés. Edit szerint akit „megérint Isten, még többet akar adni neki”. Ugyanakkor ők is ismerik a lelki szárazságot, az ő életükben is megjelenik a megszokás rutinja, a belefáradás, az örömtelenség. Edit Szent Ignác nyomán azt vallja, ha nincs bennünk vágy Isten után, jó, ha van vágy az Isten utáni vágyra. „Szent Ignác így fogalmazott: »Ha nem vagy szomjas, nézz a patakból jóízűen kortyolgató szamárra.«” De azt is hangsúlyozta, nekik is szükségük van ilyenkor megállni, megpihenni, hogy feléledjen az „első szerelem”.

Ágnes számára a hétköznapi apró örömök a fontosak. „Az a jó, ha béke van. A nyári szünetekben fel tudom építeni a szemlélődő életemet, és szeretem a szürke hétköznapokat, fel tudok oldódni annak békéjében, ha végzem a dolgom.”

Arra a kérdésre, hogyan van jelen a Szentlélek életükben, Ágnes azt hangsúlyozta, hogy a megmaradásban érzi a Szentlélek segítségét. Edit szerint nincsenek feltétlenül „tűzijátékok” abban, ahogyan a Lélek vezet. „Ha benne akarok élni Istenben, ha van szomjúság bennem, ez a vezetettség fokozódni fog. Ha türelmetlenség, zsörtölődés van bennem, bizonnyal keveset töltök Istennel. Akkor jönnek a bajok, ha nem belőle élem a mindennapokat.” Edit szerint bátran kérjünk egészen hétköznapi dolgokat Istentől. „Amit Istennel élünk meg, az csak jól sülhet el” – fogalmazta meg tapasztalatát.

Hogyan élik meg, ha nagyobb a baj, ha vészhelyzet van? Erzsébet egy olyan ismerőssel „beszéli meg”, akiről bizonnyal feltételezi, hogy a mennyben van. Edit fel-felsóhajt: „Jézus, Mária, Szent József, és megnyugszom.” Elmesélte egy közelmúltbeli élményét: „Elvállaltam egy feladatot, ami, mint kiedrült, nem volt rám szabva. Küzdés volt az egész. Szorongtam. Kértem Istent, elvállaltam, tudtam, hogy meg kell csinálnom. Odatettem magam, megtettem mindent, amit a magam erejéből lehet. Felajánlottam ezt Istennek, rábíztam. Amikor referálni kellett róla egy bizottság előtt, féltem a megszégyenüléstől. Végül dicséretet kaptam. Hála volt bennem, hogy Isten segítségével jól jöttem ki belőle.”

Ágnes azt mondja, ha baj van, irány a kápolna. „Addig imádkozom, amíg egyensúlyhelyzetbe nem kerül bennem.” Erzsébet szerint „mindig Jézus a legnagyobb mentségünk”.

Végül arról beszéltek, hogyan indítja őket Jézus békéje. Erzsébet hangsúlyozta: arra érez hívást, hogy a megélt békét adja oda másoknak. Ágnes belső késztetése arra irányul, hogy a „külső dolgokat vigye be az ima békéjébe”. Edit a tevékenységben is megéli a szemlélődést. Elmondta, hogy sokat van betegek mellett. „Ilyenkor soha nem csak Révay Edit ül a betegágynál. Hívom Jézust magammal, és a megkapott krisztusi békét viszem magammal. Erre mindannyian meg vagyunk hívva.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír