A csodálatos emberi test – Anatómia és térábrázolás a művészetben

A legtöbben általában nem igazán szeretünk betekinteni az emberi test belsejébe. A szépséget sokkal inkább a külső jelenti számunkra: az ember arcvonásai, arányos alakja. A szemek tükre, színe, fényessége könnyen magával ragadja a szemlélődőt. Persze létezik belső szépség is, de ez alatt leginkább az emberi lélek kisugárzását értjük.

Igen ám, de az emberben megbújva ott él a kíváncsiság, a kutató szenvedély: többet akar látni a felszínnél, a testfelületnél. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a dolgok mélyére akar ásni. Így voltak ezzel már régen is az orvosok, mint Vesalius. Vagy a művészek. Hogy csak egyet említsünk közülük: Leonardo. Már el is jutottunk választott témánkhoz, az anatómiához. Egyfelől létezik az orvosi anatómia és kórbonctan, ami a betegségek és a gyógyítás szolgálatában áll, másfelől a művészeti anatómia, amely az ember megismerésének egy másik útját választja. A képzőművész számára az emberi test elsősorban látvány, szeme azt vizsgálja, ami ezen a testen felfedezhető. Anatómiai tanulmányainál tehát nem az orvos, hanem a művész szempontjai a döntők. Elsősorban a felületen láthatóvá váló vagy közvetlenül a felület alatt működő csont- és izomrendszert kell megismerni. Csak műveltsége és nem művészete számára értékesítheti például a szívről, tüdőről, májról stb. való ismeretét. Ezért e művészek számára készült munka a belső szervekkel nem is foglalkozik. Az érrendszer egy része látható ugyan a felületen, de egyénenként olyan változatos formajátékú, hogy megfigyelését egyéni ügynek tekintjük – olvashatjuk a bevezető sorokat Barcsay Jenő méltán híres Művészeti anatómia című könyvében.

A Képzőművészeti Egyetemen kötelező tantárgy az anatómia és térábrázolás, ahol a hallgatók élő modellek, csontvázak és színezett viaszból, műanyagból készített testrészek, lábak, karok segítségével ismerkednek meg az emberi test rejtelmeivel. Ha lehetek szubjektív, akkor azt mondanám, hogy talán ez a legizgalmasabb tantárgy az egyetemi képzés során. A növendékeknek négy félév alatt kell elsajátítaniuk a művészeti anatómia tudományát. Minden év végén kiállításon mutatják be alkotásaikat. Az idén, mint tudjuk, bezártak az iskolák, és egyelőre aligha lesznek kiállítások a művészeti intézményekben. Így aztán illusztrációink az elmúlt évek tárlatainak rajzai közül kerültek ki.

Nagyméretű, vörös, húsos, izmos műanyag figura néz szembe egy felé hajló csontvázzal az anatómiai tanszék műtermében. Kellenek a segédeszközök ahhoz, hogy a bőr alatti izomtónusokat is tanulmányozni lehessen. Remek vázlatok láthatók körülöttük. Egy másik rajzcsoporton karok, kezek sorakoznak; az emberi felsőtest volt a téma. Egy hatalmas méretű rajzon, amely csomagolópapírra készített tanulmány, teljes életnagyságú emberi figura tárul elénk: átlátszó, mintha csak üvegből lenne. Az a benyomásunk, hogy röntgenfelvételt látunk. A művésznövendékeknek bele kell rajzolniuk a test belsejébe a csontvázat. Tehát meg kell tanulniuk a csontozatról és az ízületekről mindent, csak így tudják teljesíteni ezt a feladatot. Izgalmas kihívás.

De miért kell tudnia mindezt egy művésznek?

Testábrázolás és anatómia kapcsolata a reneszánsztól kezdődően erősödött meg az európai képzőművészetben, amikortól az emberi test idealizált ábrázolásához tökéletes anatómiai tudás vált szükségessé. Mint ismeretes, Leonardo tudását azoknak a módszeres anatómiai tanulmányoknak köszönhette, amelyeket mestere, Andrea del Verrocchio műhelyében sajátított el. Verrocchio a tanítványai nevelésében nagy hangsúlyt fektetett az emberi test felépítésének közvetlen tanulmányozására, amelyet halott testek boncolásával és aprólékos lerajzolásával ért el. A szintén reneszánsz művész, Leon Battista Alberti a festészetről szóló teoretikus művében már az orvosi és a festői tekintet szétbogozhatatlanságára hívja fel a figyelmet. Úgy véli, ahhoz, hogy a vásznakon, a szobrászati művekben lenyűgöző arányokkal rendelkező, tökéletes testek születhessenek meg, bár a befogadónak ebből már nem kell látnia semmit, de a művésznek akkor is le kell vetkőztetnie az embert a csontokig, majd azokra kell ráilleszteni az izmokat, s végül felöltöztetni a bőrrel – állítja Széplaky Gerda filozófus, esztéta a Közelebb a testhez című cikkében, ami az Új Művészet című folyóiratban jelent meg.

A XIX. század képzőművészeit is foglalkoztatta a tökéletes emberi test ábrázolásának lehetősége. Tudható, hogy Auguste Rodin leggyakrabban úgy alkotta meg figuráit, hogy modelljeiről először aktot mintázott, azután felöltöztette őket. Ezzel a módszerrel biztosította agyagból mintázott alakjainak tökéletes arányait. Kőből faragott szobrainál persze nem használhatta ezt a módszert.

A Képzőművészeti Egyetemen manapság is tankönyvként használják Barcsay Jenő Művészeti anatómia című nagyívű munkáját. A mesternek ebben az albumban látható rajzai igazi műalkotások. Ahogyan Lyka Károly írta: ezek a rajzok nem egyszerű illusztrációk, hanem a nemes grafikai művészet birodalmába tartoznak. Nem véletlen, hogy manapság is Barcsay hatalmas fényképes poszterei díszítik néhány helyen az Andrássy úti rajztermek falait.

A mester számára mindig is a konstrukció volt a legfontosabb. Az emberi test tanulmányozása során a váznak, a szerkezetnek rendkívüli a jelentősége. Önéletrajzában ezt írta: Sokat jártam, látogattam a múzeumokat, de engem elsősorban az élő művészet érdekelt. A kisebb kiállításokat, kiállítótermeket kerestem. Egy idő után sikerült olyan helyeket felfedeznem, ahol végre olyan műveket láthattam, amelyek nagy hatással voltak rám, úgy, hogy lassan megváltozott a művészeti szemléletem is. Lassan-lassan magamra találtam, felfedeztem a természetben a szerkezetet, és a látott jelenségek, a látott dolgok szerkezetéből kiindulva próbáltam kialakítani későbbi képeimet.

A tér- és tárgyábrázolás problémáját Barcsay Jenő kapcsolta össze az anatómiával, és ő alakította ki a ma is oktatott anatómia és térábrázolás tantárgyat. Tanulmányaik során a hallgatók az emberi test anatómiájával, elhelyezkedésével, mozgásával, térbeli torzulásaival foglalkoznak. Az oktatást különböző geometriai testek szabadtéri rajzolása egészíti ki. Fontos szerepe van a perspektívának, az úgynevezett kockológiának is. Kockák és téglatestek segítségével gyakorolhatják a rajzolás során a szögletes tárgyak térben való elhelyezkedésének ábrázolását, ismerhetik meg a rövidülés és az enyészpont problémáját. Forma és tér című, szintén tankönyvként is használatos művében Barcsay mester részletesen foglalkozik a tér és a perspektíva grafikai megoldásaival.

A képzőművészetnek sokáig fontos kifejező eszköze volt a drapéria. Baráték Képíró utcai műtermében és később a Kisképzőben én is rajzoltam beállított agyagkorsó és egy asztali tükör köré elhelyezett kelmét, csendélet részeként. A szépen fodrozódó, szeszélyesen kanyargó, szinte függönyszerűen elomló drapéria azonban az emberi alakábrázolása, például egy női akt készítése esetében érvényesülhet a legjobban. Lehet az akár egy szépséges selyemsál vagy bármilyen, rajzpapírra kívánkozó textília. Persze a modern művészet térhódításával fokozatosan kiveszett a művészetből a szépség érzékeltetésének ez a forrása. A XIX. század folyamán, az impresszionizmus kezdeteitől, háttérbe szorult és mára el is tűnt a drapéria a művészi kifejező eszközök kelléktárából. A XX. században egy időre visszatért a szépen lobogó zászló formájában, a diktatórikus társadalmi rendszerek éltek is ennek vizuális lehetőségeivel a nagy tömegeket megmozgató felvonulásokon. Ma már csupán a műtermek zárt világában találhatjuk meg a drapériát; a művészeti egyetem hallgatói a tanulmányaik során a koponyán, gömbön, élő modellen elhelyezett szépséges kelmék esztétikai hatásaival is megismerkedhetnek. Barcsay az Ember és drapéria című könyvében csodaszép rajzain keresztül ad útmutatást a textíliák művészi felhasználásához a téma iránt érdeklődő fiatal és idősebb alkotóknak.

A művészek közül többen azt mondják: ez mind szép és jó, de az egyetem után nyugodtan felejtsük el az egészet. Csináljunk valami egészen mást, alakítsuk ki a saját világképünket, stílusunkat, a közölni kívánt mondanivalónak megfelelően. Manapság előtérbe került az expresszivitás, a kifejezés lett a fontos mindenek fölött. Elsődleges az egyéni látásmód megvalósítása. Ez nyilvánvalóan fontos, ám ne feledjük: a megszerzett szakmai tudás birtokában könnyebb elszakadni a tradícióktól. Megtalálni a saját stílust úgy lehet, ha tisztában vagyunk azzal, mihez képest akarunk mást csinálni. Tagadni is csak azt lehet, amit már ismerünk. Ezért a művészeti egyetemeken ma is létjogosultsága van az anatómia alapos tanulmányozásának. A tudás nem vész el, legföljebb átalakul. Napjainkban mindenféle stílus megtalálható a művészetben. Mindegy, hogy a műalkotás a hagyományokra építő, realista, vagy éppen a legújabb irányzatokhoz tartozó stílusok egyikének jegyeit mutatja. A posztmodern utáni korban, amelyben élünk, egyedül a minőség számít.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 31-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.