András Attila SJ: Áldozatok és elnyomók

Az állambiztonsági nyilvántartások fennmaradt szeletének megnyitása a szűkebb és tágabb magyar jezsuita közösséget is érinti. Nevek, kartonok és korábban kevéssé ismert adatok kerülhetnek széles nyilvánosság elé, amelyek kérdéseket, fájdalmat vagy bizonytalanságot kelthetnek. Fontosnak tartom ezért, hogy közösen, történelmi összefüggésekben tekintsünk rá a témára, reflektáljunk a múltra.

Ha saját közösségünkre gondolok, először is azt kell kimondani, hogy a magyar jezsuitákat 1948-től 1989-ig változó intenzitással és módszerekkel, de folyamatosan üldözték és működésüket korlátozták.

Az elnyomó rendszer félt a jezsuiták hatásától, ellenségnek tekintette őket, igyekezett bomlasztani, mert a célja a rendtartomány teljes felszámolása volt. Azok pedig, akik ez a diktatúrát kiépítették és működtették, akik a haszonélvezői voltak, nem szerepelnek a most nyilvánosságra hozott listákon.

A rendtartományban eddig is ismert volt, hogy néhány jezsuita kényszerből hivatalosan együttműködött az állambiztonsággal, erre ők maguk figyelmeztették az illegalitásban rendtársaikat. Emellett rendtörténeti vizsgálatok számos esetben már korábban felgöngyölítették (részben vagy egészben), kiket és hogyan figyeltek meg, valamint kiket próbált sikerrel vagy sikertelenül beszervezni az állambiztonság, így számunkra jelentős újdonság nem került elő. Ugyanakkor a most felpezsdülő nyilvános párbeszéd lehetőség arra, hogy eddig csak szűkebb körben ismert tényeket, történeteket kimondjunk, találkozzunk a múltunknak ezzel a szeletével, és segítsük a nyilvánosságban, különösen a hozzánk közel álló közösségekben a témában kezdődő megfelelő párbeszédet.

A múltat nem lehet névsorokra és egyszerű erkölcsi minősítésekre szűkíteni. Egy nyilvántartási bejegyzésből nem következik egy teljes életút megítélése, és a történelmi körülmények ismerete nélkül nem alkotható felelős vélemény az érintettek döntéseiről. Ez ugyanakkor nem jelentheti a tények elhallgatását, az önvizsgálat elutasítását vagy az együttműködők automatikus felmentését sem.

A szembenézés célja számunkra nem a megbélyegzés, de nem is a múlt megszépítése: szeretnénk kimondani, ami megismerhető, vállalni, amiért közösségként felelősséggel tartozunk, és megérteni, mit tett a diktatúra, a diktatúrát működtető vezetők, a politikai rendőrség irányítói és tisztjei az emberekkel és a közösségekkel.

Olyan párbeszéd kialakítását támogatjuk, amely ebben a mederben folyik, nem válik leegyszerűsítővé és ítélkezővé.

A provincia most élő tagjainak többsége nem élt a diktatúra kemény időszakában, és a puha diktatúra idején is legfeljebb diák volt. Ráadásul többen Erdélyből származunk, ahol hasonló, de nem teljesen azonos a megélésünk. Többségünk tehát legfeljebb elképzelni tudja, milyen lehetett a magyarországi diktatúrában élni. Adja Isten, hogy később se legyen lehetőségünk személyes tapasztalatot szerezni erről!

Ugyanakkor él közöttünk több olyan rendtársunk, aki jobban vagy kevésbé, de személyesen átélte az üldözést, akinek nehezítették vagy ellehetetlenítették a munkáját, akit akár életveszélyes fenyegetésekkel próbáltak rábírni arra, hogy hagyjon fel küldetésével.

A jezsuiták egy üldözött egyház üldözött közössége voltak

A kommunista diktatúra nem tűrte a tőle függetlenül működő, saját értékrenddel, közösségi kapcsolatokkal és társadalmi befolyással rendelkező szervezeteket. A katolikus egyházat ezért kezdettől ellenségként kezelte, jezsuita elődeinkre pedig különösen veszélyes, a vallási és társadalmi ellenállást összefogó közösségként tekintett. A politikai rendőrség a rendünket vatikáni irányítású kémszervezetként is leírta, és az egyházi szolgálatot gyakran államellenes tevékenységgé minősítette át.

Még a rend római központját is megfigyelték.

Az üldözés az intézmények felszámolásától a személyes megfélemlítésen át a bebörtönzésig terjedt. A rendtartomány szegedi tanulmányi házának 1948-as elfoglalása ellehetetlenítette a rendi képzést, majd 1950-ben megvonták a működési engedélyünket is. A rendtagok jelentős része nem gyakorolhatta nyilvánosan papi hivatását; többen segédmunkásként vagy más világi foglalkozást vállalva keresték kenyerüket.

A provincia kettészakadt. A fiatalok egy részét külföldre menekítették, hogy folytathassák tanulmányaikat és megőrizhető legyen a rend utánpótlása. Az 1948–49-es menekítési akcióban 68 rendtag jutott ki az országból, néhányan vasúti kocsik aljára szerelt deszkalapokon. Az elfogottak közül mintegy tucatnyian börtönbe vagy internálótáborba kerültek. Az 1946 és 1957 közötti időszakban összesen 135 jezsuita hagyta el Magyarországot.

Az itthon maradók illegalitásban próbálták fenntartani a közösséget és szolgálatukat. Ezt keményen megtorolta a kommunista diktatúra:

67 rendtársunk összesen csaknem 280 évnyi börtönbüntetést vagy internálást szenvedett el politikai elítéltként, a kiszabott büntetések együttes tartama pedig meghaladta az 1000 évet.

Az üldöztetés egyik különös következménye volt, hogy az ötvenes évek elején a kistarcsai internálótáborban volt Magyarországon a legnagyobb jezsuita közösség.

A nyílt terror és a látszólagos engedmények váltakozása kiszámíthatatlanná tette az életet. A szabadulás nem feltétlenül jelentett szabadságot: Tüll Alajos tartományfőnököt például büntetésének letöltése után internálták, majd újabb koncepciós eljárásban ítélték el. Az egymást követő provinciálisok letartóztatása újra és újra veszélybe sodorta a közösség vezetését és belső kapcsolatait. Az üldözés ellenére megőrzött belső szervezettség önmagában is olyan tevékenységnek számított, amelyet az állambiztonság fel akart számolni.

Ezek nem távoli, személytelen tények. Jezsuiták életének, elvett szabadságának és megszakított szolgálatának éveiről, megfélemlített, megnyomorított életéről beszélünk. Olyan rendtársakról, akik túlnyomó részben már nem élnek, de akik közül sokak még éltek a rendszerváltás idején, és akiket többen személyesen ismertünk.

Nemcsak betiltani, hanem belülről gyengíteni is akarták a közösséget

A politikai rendőrség nemcsak információt gyűjtött, hanem megfélemlített, zsarolt, elszigetelt, kapcsolatokat rombolt, és igyekezett befolyásolni, kit tartanak hitelesnek vagy gyanúsnak az emberek.

A beszervezés ebben a rendszerben egyszerre lehetett információszerzési módszer, megfélemlítés és bomlasztás. Már annak gyanúja is rombolta a bizalmat, hogy valaki jelenthet a másikról. Az állambiztonság számára az is eredmény lehetett, ha a rendtagok elbizonytalanodtak egymásban, visszahúzódtak vagy megszakították kapcsolataikat.

Az állambiztonság a külföldön működő jezsuitákat és magyar közösségeiket is ellenőrizni próbálta. Muzslay István és a leuveni kollégium elleni megfigyelés és bomlasztás is jól szemlélteti, hogy mi mindent tartott veszélyesnek a rendszer.

Mit mutatnak meg a most hozzáférhetővé váló adatok?

A hálózati nyilvántartások az együttműködésbe bevont emberekre irányítják a figyelmet, miközben nem mutatják meg a teljes elnyomó apparátust.

A politikai döntéshozók, a politikai rendőrség vezetői, a tartótisztek és a megfélemlítést végrehajtók, az elnyomó rendszer nyerteseinek felelőssége nem olvasható ki a névsorból. Pedig ők az igazi felelősök!

A most nyilvánosságra került anyag nem egyetlen, teljes „ügynöklista”. Különböző nyilvántartások adatairól van szó, amelyek eltérő mennyiségű információt tartalmaznak, és amelyekből sokszor nem állapítható meg egy kapcsolat tényleges tartalma. A fennmaradt iratanyag ráadásul súlyosan hiányos. Jelentős mennyiségű dokumentumot semmisítettek meg, és a megmaradt iratok részletessége is rendkívül egyenetlen. Van, akitől hosszú jelentéssorozat fennmaradását sejthetjük, másokról csak egy nyilvántartási adat tesz említést. Ráadásul az is gyakori volt, hogy különböző okokból eleve valótlan adatokat vittek fel a kartotékokba.

Tehát ahogy a hiány nem bizonyít ártatlanságot, úgy a név puszta jelenléte sem bizonyít bűnösséget.

Néhány fontos kérdésünkre választ adhatnak majd a 2027. február 25-én nyilvánosságra hozandó dossziék (már ami megmaradt belőlük, és nem semmisítették meg): megvalósult-e a beszervezés, és milyen körülmények között? Milyen fenyegetéssel, zsarolással vagy ígérettel vették rá az érintettet az együttműködésre? Adott-e jelentéseket, és azok mit tartalmaztak? Megpróbált-e kibújni a feladatok alól, vagy feltárta-e helyzetét mások előtt? Okozott-e kárt, és ha igen, kinek, milyen következményekkel?

Az együttműködés tényét nem hallgatjuk el

Mivel a jezsuiták kiemelt állambiztonsági célpontot jelentettek, az is teljesen természetes, hogy a hatalom mindent elkövetett olyan rendtagok beszervezése érdekében, akik belső információkkal szolgálhattak. Ezekről történeti kutatások és rendi visszaemlékezések is szólnak.

Kollár Ferenc esetében például ismert, hogy a kapcsolatot a rend illegális működésének elősegítésére vállalta, számára kijelölt feladatokat nem teljesített, és beszervezéséről a rend római központját is tájékoztatta. Emellett a rendtársai előtt is felfedte helyzetét, figyelmeztette őket, és igyekezett elkerülni, hogy jelentéseivel bárkinek ártson. Nem ő volt az egyetlen, aki így járt el.

Ezek fontos körülmények, de nem helyettesítik az egyes esetek vizsgálatát. A jó szándékra vagy a kényszerre hivatkozás önmagában nem dönti el, mi történt, és milyen következményei voltak.

A most nyilvánosságra került lista hiányosságát jól jelzi, hogy Kollár Ferenc nem szerepel benne, sem a széles körben ismert, a rendből különben kilépett Nagy Töhötöm, akiről nemrégiben történeti monográfia is született, benne a hálózati munkájával.

A listán három jezsuita nevét találtuk meg, köztük azét a Kovács Jenőét, aki a 6-os kartonja szerint politikai presszió hatására írt alá. Tudomásunk szerint egyébként ártatlan jelentéseket adott – és közben titokban novíciusokat nevelt az illegálisan működni próbáló provinciában. Lukács László testvért (aki csak névrokona az egykor Rómában dolgozó jezsuita rendtörténésznek) „terhelő adatok” alapján szervezték be 1954-ben, és 1969-ben idős kora miatt kizárták a hálózatból. Gyulai Sándor pedig, bár kartonja szerint „hazafias” okból lett „informátor”, azaz az ügynököknél (a rendszer ellenségei közül beszervezetteknél) eggyel magasabban rangsorolt hálózati személy, szinte pontosan három év után a „munkát megtagadta”. Talán épp helyette pécézték ki Kovács Jenőt, mivel szinte váltották egymást a fennmaradt dátumadatok alapján 1965-ben.

A rendtörténeti kutatások szerint ugyanakkor még voltak többen a rendtagok között, akik kényszer hatására együttműködtek. Ráadásul időközben kilépett jezsuitákat is „ráállítottak” egykori rendi családjukra.

Nem tudjuk a beszervezett jezsuiták ügynöki munkájának részleteit sem. Ismerve életük történetét, sokkal inkább áldozatnak tartjuk őket. Ugyanakkor nem lehet kizárni annak lehetőségét sem, hogy valamely együttműködés, egyes ügynöki jelentések másoknak sérelmet okoztak, vagy vannak, akik most csalódást éreznek, miután egy általuk ismert és szeretett jezsuitáról kiderült, hogy együttműködött az állambiztonsággal.

Ha egy rendtársunk együttműködése miatt bárkit kár vagy sérelem ért, azért közösségként most, utólag bocsánatot kérünk. Bár így tennének vagy tettek volna azok is, akik a rendszert működtették, akik emberek százezreit nyomorították meg!

Ezen túl feladatunknak tartom annak elősegítését, hogy a témáról felelősséggel beszéljünk, mert a túlzott leegyszerűsítés, a minősítgetés csak újabb, felesleges sebeket ejthet.

Ezért javaslom, hogy közösségeinkben ne minősítsünk senkit egyetlen keresési találat vagy karton alapján, a felmerülő adatokat történészi segítséggel, összefüggéseikben értelmezzük, az érintetteknek és hozzátartozóiknak adjunk lehetőséget történetük elmondására, a megértést ne keverjük össze a felmentéssel, a tények kimondását pedig a megbélyegzéssel.

A mostani nyilvánosság, és az elinduló párbeszéd lehetőség arra, hogy rendtársainkkal, munkatársainkkal, barátainkkal és a hozzánk kapcsolódó közösségekkel egy kicsit jobban megismerjük közös történetünket – hogy a fiatalabb nemzedékek ne csak neveket és számokat lássanak, hanem megértsék az elnyomás működését, a helytállás erejét és az emberi döntések felelősségét; és hogy

a megszerzett tudás ne újabb megosztást, hanem kiengesztelődést, nagyobb szabadságot és az ilyen rendszerek megismétlődésével szembeni közös éberséget szüljön.

A Jóisten legyen hozzánk irgalmas!

Forrás: jezsuita.hu

Fotó: Siptár Dániel

Magyar Kurír