Anselm Grün: Élet és hivatás

A bencés szerző tapasztalatból állítja: sok, szakmájában kiemelkedően teljesítő ember vonul el napjainkban időről időre kolostorba, választ várva arra, hogy miként igazodhat el a magánélet és a munka feszültségében felmerülő számtalan kérdés között. Sokan teszik fel a következő kérdéseket: Mi a fontos igazán? Mi a maradandó? Miben találhatok mindig kapaszkodót? Az emberi kapcsolatok terén mi bizonyul időtállónak? Mely értékek fontosak? Felelős vezetőként hogyan tudom elkerülni a munkába való belerokkanás veszélyét, az életminőség feláldozását a munka oltárán?

Anselm Grün leszögezi: ezekre a kérdésekre nincsenek kész válaszok. Ő maga is csupán lelkipásztori tapasztalatai és harmincéves házgondnoki tevékenysége alapján tud válaszolni: a münsterschwarzachi apátság gazdasági vezetőjeként háromszáz alkalmazott munkaadója. E két területen igyekszik összekapcsolni a szakmai munkavégzést és a magánéletet. Könyvében bemutatja, hogyan kapcsolódhat össze a munkahely és a spiritualitás világa. Vallja: ez a lelkiség nem menekülés a munka kihívásai elől, hanem olyan forrás, amelyből merítve ki-ki jobban helyt tud állni a munkában, és mindeközben nem veszíti el az önazonosságát.

A bencés szerző emlékeztet rá: Szent Benedek Regulájában óva inti az apátot attól, hogy túl bizalmatlan legyen testvérei iránt, mert akkor sosem lesz nyugta. A munkatársait folyamatosan „gyanakvással méregető” vezető kollégái minden mozdulata mögött „önzést vagy szabotázsakciót” sejt, ezért mindent ellenőrizni akar, ami azonban megmérgezi a munkahelyi légkört, és ellenkezést vált ki a kollégákból.

A kötet írója fölteszi a kérdést:

hogyan mélyíthető el a bizalom? Vannak, akik szerint a bizalom az ősbizalmon múlik, ami annak megtapasztalása, hogy „jó itt lennem a földön, bízhatok magamban és az emberekben”.

Ezt az ősbizalmat vagy megkapta az ember gyermekkorában az édesanyjától, vagy nem. Ám ez az ősbizalom nem mindenkiben erős. Anselm Grün szerint azonban ez nem pusztán adottság, tanulható is. Vannak módszerei. Ha például egy vezető bizalmatlanná kezd válni egyik kollégája iránt, megpróbálhat belehelyezkedni az illető személyébe, és így felfedezheti annak jó tulajdonságait is. Önmagát is vizsgálhatja a vezető, hogy honnan ered a bizalmatlansága. „Vajon ez a kolléga olyanokra emlékeztet engem élettörténetem szereplői közül, akikkel rosszak voltak a tapasztalataim? Vagy az én szememben minden és mindenki mindig fekete?”

A bencés író szemében a bizalom elmélyítése végső soron spirituális feladat. Mindannyian hozunk a szüleinktől valamennyi bizalmat és bizalmatlanságot is. Feladatunk a jelenben annyi, hogy „mindezzel odaálljunk Isten színe elé, és arra kérjük őt, védő karját nyújtsa ki személyünk és cégünk fölé”. Ha ezzel a lelkülettel látunk hozzá a munkához, akkor nem abból indulunk ki, hogy mindent magunknak kellene egyedül elvégeznünk. Így elkezdhet növekedni bennünk a bizalom, hiszen immár nem minden mirajtunk múlik: „munkatársainkat és cégünket átadtuk Istennek, az ő védelmére és áldására bíztuk. A nehezen tolerálható munkatársamhoz is másként fogok viszonyulni, ha imádkozom előtte, hiszen az imádság megszabadít engem önmagam manipulálásának sokféle variációjától. Minden egyes emberre igyekszem a hit szemével nézni. Hiszek a mindenkiben ott rejlő Jóban”.

Szent Benedek lelkére köti szerzeteseinek, hogy minden emberben Krisztust lássák. Anselm Grün nem titkolja:

nem olyan egyszerű egy nehéz természetű munkatársban felismerni Krisztust, hinni a lénye mélyén meglévő Jóban.

Ez a törekvés egyáltalán nem azonos egy minden negatívumot megszépítő „rózsaszín szemüveg” felvételével. Hiszen e „rózsaszínben látás” azt jelentené, hogy nem akarok szembesülni a realitással: mivel nem bírom elviselni a negatívum látványát, tudatosan áltatom magamat. Ha viszont hiszem, hogy felebarátomban Krisztussal találkozhatok, akkor ez azt jelenti, hogy olyannak látom a másik embert, amilyen. Látom hibáit, rossz tulajdonságait, de nem véglegesítem e képet: a sötét felszín mögé pillantva őbenne is meglátom a Jó magját.

A könyv szerzője idézi Albert Görres müncheni pszichiátert: rosszat sosem azért tesz valaki, mert örömét leli a rosszban, hanem mert kétségbe van esve. Ha tehát felfedezem a kétségbeesett emberben a vágyat, hogy jó legyen, vagyis összhangba kerüljön önmagával és a többi emberrel, akkor a belé vetett hitemmel előcsalogathatom belőle e jó magot. A hit megváltoztatja az embert. Jézus azt mondja erről a hitről: „Bizony, mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe!«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak meg is adatik” (Mk 11,23). Anselm Grün elismeri: ez sokunk számára irreálisan cseng. Jézus azonban nem „ilyen-olyan trükkökre” gondolt, hanem arra bátorít bennünket, hogy higgyük: az átváltozás csodája egy konkrét emberen belül is megtörténhet.

Mindenki meg tud változni. És mindenki vágyik arra, hogy összhangba kerüljön önmagával, elégedett és jó legyen.

A bencés szerzetes szerint spirituális feladat bizalommal tekinteni a jövőbe. Azoknak, akik nehezen tudnak mit kezdeni a bizalom témájával, a 23. zsoltár első sorát ajánlja imádkozásra: „Az Úr pásztorom nekem: nem vagyok híján semminek.” Anselm Grün hozzáteszi: Isten természetesen nem azt garantálja ezzel, hogy mindig minden ügyem jól fog végződni. Ám ha újra és újra elimádkozom ezt a zsoltárverset, akkor növekedni fog bennem a bizalom, hogy lényem belső magjával nem történhet semmi, hiszen sérthetetlen.

Isten ugyan beleengedhet engem látszólag kiúttalan szituációkba, de azokban sem leszek magamra hagyva, az ő védő karja akkor is ott lesz fölöttem. Ebben sziklaszilárdan bízhatom.”

Ez a bizalom teszi lehetővé azt, hogy kilátástalan helyzetekben se dugjam fejemet a homokba, keressem ilyenkor is a kivezető utakat, „használva eszemet, egyúttal Isten áldását kérve minden igyekezetemre”.

Fordította: Németh Attila

Anselm Grün: Élet és hivatás
Bencés Kiadó, 2024

Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Bodnár Dániel/Magyar Kurír