Antonia Salzano Acutis és Paolo Rodari: A fiam titka – Carlo Acutis életszentsége és lelkisége

Paolo Rodari író, újságíró filozófiát és teológiát tanult, a Repubblica olasz napilap Vatikán-szakértője.

Carlo szüleinek egyetlen gyermeke volt. Édesanyja visszaemlékezései szerint csaknem ugyanolyan volt, mint a többi tinédzser, egyetlen dologban különbözött tőlük: rendkívüli módon vonzódott az eucharisztikus Jézushoz. Hétéves korától kezdve járt szentmisére, naponta áldozott, rendszeresen imádkozta a rózsafüzért. Különleges informatikai tehetségét arra használta fel, hogy létrehozott egy honlapot az eucharisztikus csodák bemutatására. Koránál sokkal érettebb volt, ezt bizonyítják a tőle származó idézetek is, többek között a következő mondása:

Mindenki eredetinek születik, de sokan fénymásolatként halnak meg.”

Kedvenc szentje Assisi Szent Ferenc volt, kivételes empátiával közeledett a szegényekhez, az élet kitaszítottjaihoz. Derűs, közvetlen személyiségével mindenkivel szót értett. Nem sértődött meg azon sem, amikor néhány osztálytársa gúnyolta, amiért mindennap misére járt és magához vette az Oltáriszentséget.

Édesanyja elismeri: Carlo születése előtt nem volt hite. Róma belvárosában született, sok évig ott élt. A szülei egyházi iskolába küldték. „Tanultam egy kis hittant, néhány imát. Semmi több. Úgy nőttem fel, mint sok kamasz, nem volt igazi lelki életem, nem ápoltam a kapcsolatot Istennel, ami, ma ezt kijelenthetem, mindenki számára döntő fontosságú, mert a személyes kiteljesedése függ tőle… Az életemben ezek a dolgok csak Carlo érkezésével változtak meg. Ő már kicsi korától kötődött Jézushoz. Ez engem is megváltoztatott. Mivel ő ott volt a családunkban, az ő hitének köszönhetően én is elkezdtem kérdéseket feltenni magamnak, magamba néztem, egyre mélyebbre hatoltam, és felfedeztem, hogy miben kell megváltoznom.”

Antonia Salzano Acutis vallja: egyetlen gyermeke megmutatta neki, hogy idejét az örökkévalóság függvényében élje.

Megtanított, hogy mindig az égre tekintsek, az abszolútum felé, ne hajoljak mindig a változékony, a viszonylagos felé.

Nap nap után segített, hogy rátaláljak a viszonylagosból kivezető útra, és az abszolútum zarándoka legyek, ami a természetfeletti és a kegyelem szinonimája.”

Carlo édesanyja egyetlen gyermekének a halálakor megtanulta, hogy hiába mond minden látszólag ellent neki, „nem szabad feladnunk álmainkat és optimistának kell maradnunk. A jövő nem a mi kezünkben van, de nem is a szeszélyes sorséban, mely dönt létezésünk végkifejletéről. Csak ha úgy képzeljük, hogy Isten kezében van az életünk, születik meg bennünk a remény, hogy a halál végleg legyőzhető, mert az tulajdonképpen az öröklét kapuja.”

Amikor levitték fia koporsóját az emeletről, az édesanyja szeme előtt Jézus keresztútjának képei futottak, ennek a felfoghatatlan szeretetnek a képei, amiből megértjük Jézus irántunk való határtalan szeretetét, és amiről Carlo azt írta: „…ha nem is érthetjük meg teljesen, csak szeretettel és hálával fogadhatjuk. Ha pedig befogadtuk,

ez a misztérium megváltoztatja a szívünket és az életünket, és segít megértenünk, mi az igazi, Isten iránti szeretet. Ne hagyjuk, hogy elcsábítsanak azok a szeretetpótlékok, amiket a világ kínál és egyáltalán nem használnak az embernek. Isten Igéje megtestesült,

és leszállt a mennyből, hogy visszaszerezze az eredeti bűn miatt elvesztett kegyelmet… Nem szűkölködött sem eszközökben, sem módszerekben, hogy anélkül megválthasson minket, hogy a szenvedéshez kellett volna nyúlnia. De nem így tett. Ő a kálváriát választotta. A keresztet, a megaláztatást választotta, a kínszenvedést.”

Carlo édesanyja felidézi, hogy az ápolók és az orvosok döbbenten és hitetlenkedéssel figyelték Carlo hozzáállását a betegségéhez és az intenzív, borzalmas szenvedésekkel járó kezelésekhez. Megkérdezték, hogy érzi magát, és ő mosolyogva válaszolta: „Jól vagyok, mások sokkal jobban szenvednek, mint én.” Az édesanyja tudta, hogy Carlo ereje nem a sajátja. „…csak az Úrral való szoros és erős kapcsolata teszi lehetővé, hogy így nézzen szembe ezzel a helyzettel. Nem pillanatnyi hősiesség volt. Egy nap nap után, óráról órára épített kapcsolat gyümölcse volt. Carlo öntudatlanul is megteremtette annak a lehetőségét, hogy így élje meg ezt a pillanatot.”

Halála előtt Carlo így vigasztalta édesanyját: „Ne aggódj, sok jelet adok majd neked.” Antonia Salzano Acutis nem sokkal később álmodott a fiáról, aki álmában közölte vele: újra édesanya lesz. Négy évvel Carlo elhunyta után, 2010-ben ikrei születtek. Szüleikkel együtt ők is mindennap járnak szentmisére, imádkozzák a rózsafüzért, szeretik a szenteket. Az édesanya sokat mesél Carlóról, és mindig hangoztatja: mindannyian az életszentségre kaptunk meghívást.

A kötetet Paksy Eszter fordította.

Antonia Salzano Acutis és Paolo Rodari:
A fiam titka – Carlo Acutis életszentsége és lelkisége
Új Város Alapítvány, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Aleteia, Avvenire

Magyar Kurír