Antonyij metropolita: A világ megváltása

Andrej Boriszovics Bloom 1914-ben született Lausanne-ban. Gyermekkorát Franciaországban töltötte; majd az orosz emigráció tagjaként Londonban lett lelkész és püspök. Évtizedeken át vezette kivételes elhivatottsággal az Orosz Ortodox Egyház nyugat-európai egyházmegyéjét.

A világ megváltása című könyve közérthető, mély lelkiségi mű, amely Jézus Krisztus földi életéről, tanításáról és megváltói művéről szól, prédikációk, elemzések alapján, a hetvenes évektől kezdődően egészen csaknem a haláláig. Az ortodox főpap kiemeli: ha meg kellene határozni valamilyen alapvető tulajdonságot a keresztény Istenben, azt lehetne mondani, amit ő maga a prófétákon keresztül mond magáról az Ószövetségben, hogy ő állhatatos (5Móz 7,9; 32,24), hűséges a végsőkig, hű a kereszthalálig.

„Azzal, hogy a nemlétből előszólította a teremtményeket – minket, mindenkit közülünk, mindannyiunkat, milliókat és milliókat előttünk és utánunk –, szabadságot adott nekünk, mert ha nem lenne a szabadság, nem lenne a szeretet sem.” Ha az ember nem tudna a másik emberhez és Istenhez másképp viszonyulni, mint az őhozzá való igyekezettel, akkor ez nem szeretet volna. Ahhoz, hogy létezzen a szeretet, az kell, hogy az embernek lehetősége legyen elfogadni vagy elutasítani, megnyílni vagy bezárkózni.

Ám mi elhagyhatjuk ugyan Istent, ő soha nem hagy el bennünket, hűséges marad.

Isten megteremtette a világmindenséget, „amely tavaszi ártatlanságában csupa harmónia volt, és ez a világmindenség összeomlott az angyal bűnétől, összeomlott az ember bűnétől – és mi történt? Isten nem tartotta meg az ő ítéletét, Isten nem fordult el, csak a szeretete, ami ujjongó öröm volt, a kereszt gyötrelmévé változott. Ugyanez a szeretet most ott van az emberré lett Isten testén: a szögek, a lándzsa, a töviskoszorú, a vállán vitt kereszt nyomai”.

Antonyij metropolita leszögezi: bűnös, elbukott világban élünk. Mindnyájan bűnösek vagyunk, mindegyikünk bűnbe esik, és ezt mind tudjuk. Bár a jóra törekszünk, szeretjük a jót, a szép kívánatos számunkra, ezzel együtt, „ahogy az ember, aki célba lő, elvétheti azt, úgy mi is, miközben a jóra törekszünk, elmegyünk mellette”. A bűn torzulás, korcs cselekedet, a bűnnel diszharmóniát hozunk saját magunkba és elcsúfítjuk a világot. A 20. században láthattuk, mire képes az emberi gyűlölet, a kapzsiság és a félelem. „És emlékeznünk kell arra, hogyha gonoszságot művelünk, ha megadjuk magunkat a gonosznak, ezt a gonoszt soha nem tudjuk magunkba rejteni. A gonosz fertőző, és a gonosz rajtunk keresztül elcsúfítja annak az emberiségnek az orcáját, amely magának Krisztusnak a teste, a megtestesült jelenléte.”

A könyv írója emlékszik rá, hogyan mesélt neki egy ember az elszörnyedéséről és az undoráról,

amikor egy dühroham közben hirtelen megpillantotta saját magát a tükörben; meglátta „eltorzult, förtelmes arcát, és akkor megértette, mit tesz az emberrel a bűn”.

Nagyon ritka, hogy úgy kövessünk el bűnt, hogy nem vonunk be más embereket a saját bűnösségünkbe. „Amikor valaki pletykálkodik, egy másik lelket méltatlan gondolatokkal, méltatlan érzésekkel fertőz meg, amikor az ember irigy, amikor bosszúálló gondolatai támadnak, akármit is éljen át ez az ember, szinte mindig bevon a bűnbe egy másik embert, más embereket is.” Ezért aztán a bűn szinte olyanná válik, mint egy fertőző betegség. Pedig mi valamennyien az emberiség egységes, egyre növekedő titokzatos testének részei vagyunk, amely arra hivatott, hogy úgy egyesüljön Istennel, hogy Krisztus testévé váljon. Így világossá válik,

ha egy tag beteg, az egész test is az (1Kor 12,26).

„Amikor az ember látása elhomályosodik, megvakul a test, amikor egyetlen ember szívében harag, bánat támad, az egész test megfertőződik.”

Antonyij metropolita megvilágítja: aminek alapvető jelentősége van a mi kapcsolatunk szempontjából a teremtett világgal, az az, hogy maga Isten emberré lett, testet öltött, „Isten teljessége testben lakozott, és Isten semennyivel sem lett kevesebb. Önmaga maradt”. „Én vagyok” – mondja Krisztus az evangéliumban (Jn 8,58), megismételve azt a szót, amit Isten mondott saját magáról az Ószövetségben (Kiv 3,14). Ez pedig azt jelenti, hogy

Krisztus az ember voltában „rokona minden atomnak, minden galaxisnak, a világ minden anyagiságának, de úgy, olyan módon, ahogy számunkra felfoghatatlan, vagy ahogy legfeljebb részben látjuk a szentekben;

Isten teljessége testben lakozott, és minden, ami anyagi, teljességben, tökéletességben ismerhet magára Krisztus testében. Krisztus a maga emberi voltában minden teremtett lény megnyilatkozása nemcsak a mi számunkra, a mi vakságunkban, hanem az egész teremtett világ számára is, amely képes érzékelni, érezni: íme, itt van az, ami által minden életre lett híva, a hely, ahová Isten teljessége beköltözött – és részese lett az isteni természetnek, ahogyan olvashatjuk Péter második levelében (1,4).”

Az ortodox főpap leszögezi: Krisztus az élet útjára tanít, nem arra, hogyan éljünk, hogyan hozzunk létre olyan társadalmat, amely otthonos, amelyben mindenki békében élhet, „hanem arra az útra tanít, amely az örök élethez vezet, az élet teljességéhez, ami nem más, mint Isten élete, ami hatalmasan ömlik szét és bennünk tevékenykedik”.

Antonyij metropolita idézi Aranyszájú Szent Jánost:

bárki tud kormányozni, uralkodni, de csak egy király tudja életét adni az egész népért.

Hozzáteszi: „Krisztus is a mi királyunk volt, aki önmagát a végsőkig, feltétel nélkül, teljesen odaadta a halálnak azért, hogy mi élhessünk. Amikor a keresztre pillantunk, emlékeznünk kell arra, hogy a kereszt Krisztus számára a halált jelenti, számunkra az életet.” A keresztény hívőknek pedig el kell gondolkozniuk azon, vajon tényleg a szeretet közösségét testesítik-e meg, olyan közösséget alkotnak-e, „amelyben melegség van; élet, vér járja át; van szíve, amely dobog; van benne érzékenység; van szeretet, alkotó erő?”

A könyvet Laczházi Aranka fordította.

Antonyij metropolita: A világ megváltása
Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék

Bodnár Dániel/Magyar Kurír