Apátlanul – Az Árva című filmről

1957-ben találkozunk ismét a fiúval (Barabás Bojtorján) és anyjával (Waskovics Andrea). A kiskamasz Hirsch Andor láthatólag nem nagyon találja a helyét a világban, egyedül Sárival (Szabó Elíz) barátkozik, akinek a bátyja harcolt a forradalom idején, és most egy omladozó ház pincéjében bujkál. Andornak nagyon hiányzik az apja, aki a háború előtt egy jegyirodát működtetett, a fiú sokszor játszik a megmaradt belépőkkel. Van egy furcsa szokása: időnként lemegy az alagsorba, ahol a kazánhoz beszél: „Tisztelt uram, kedves apám” – kezdi, majd elmeséli, mi bántja. Egy nap beállít hozzájuk Berend, a hentes (Grégory Gadebois), aki azt állítja magáról, hogy valójában ő az apja. Klárát a vészkorszak idején a jászberényi férfi bújtatta, és most elhatározta, összefűzi az életét vele és a fiával. Akár akarják, akár nem.

Nemes (Jeles) László nevét egyszer s mindenkorra megjegyeztük, amikor a Saul fia 2016-ban Oscar-díjat kapott. Alkotása formailag különleges volt – csakúgy, mint a 2018-as Napszállta –, ám ez az egyediség egyáltalán nem segítette a befogadhatóságot. Ezúttal nem találkozunk hasonló megoldásokkal, ez pedig kifejezetten előnyére vált legújabb, Árva című filmjének. A díszletekért felelős Ágh Márton aprólékosan kidolgozott környezetet hozott létre – a vízcsaptól a bútorokon át egészen az elhanyagolt utcákig –, s ez magasan a többi magyar mozi fölé emeli az Árvát. Olyan miliőt sikerült teremtenie, amely azonnal magával ragadja a nézőt. A fakóbarna, sárgás színvilág – az operatőr Erdély Mátyás volt – is jól illeszkedik a történet hangulatához.

A cselekmény színterét és idejét meghatározzák a mindenütt felbukkanó fegyveres munkásőrök és a szovjet katonák, valamint a jelszavakkal teli plakátok: közeledik 1957 nevezetes május elsejéje, amikor „megroppant a magyar társadalom gerince”. A hitelességet nem csak a romos épületek erősítik – a háború nyomát még jócskán magán hordozó város az 1956-os forradalom leverése során újabb sebeket szerzett –, az alkotók még arra is ügyeltek, hogy rámutassanak, az országos ünnepre Lenin április 22-i születésnapjáról megemlékezve próbálta ráhangolni az embereket a kádári rezsim.

A nem véletlenül visszataszító külsejű Berend azonnal teljes joggal lép be a család életébe. Kiderül, hogy bár valóban ő rejtegette Klárát a háború alatt, ezt nem önzetlenségből tette. Andor ragaszkodik a saját elképzeléséhez – „az én nevem Hirsch, nem Berend!” –, és elhatározza, megszabadítja anyját a brutális férfitól. A fiú kétségei a nézőre is átragadnak, magunk sem tudjuk eldönteni, melyik verzió az igaz. Ebben az anyja sincs a segítségünkre, aki ugyanakkor megjegyzi, Andor dühöngő tombolása sokkal inkább Berend jellemére hajaz.

Elsőre bizarrnak tűnnek azok a jelenetek, melyekben a fiú a kazánhoz beszél, később ezt már megindítóan szomorúnak látjuk. Az európai filmek szívesebben foglalkoznak az anyasággal, az Árva felütése viszont arra mutat rá, hogy a teljes emberhez szükség van az apára is. Az anya az élet forrása, az apa viszont a jövő felé irányít. Ám nem mindegy, miként viselkedik, mit hordoz magában, és mit ad át a gyermekének. S az sem mellékes, hogy mit rejt ez a jövő.

Mert nem csak a fiú árva, az ország is. Andor életére úgy telepedik rá az agresszív férfi, mint ahogyan a magyar nép fejére ültek a szovjetek által támogatott kommunisták. A film – amely a rendező édesapjának, Jeles Andrásnak a történetét dolgozza fel – azt sugallja, nincs remény: a hús-vér apa elviselhetetlen, a képzeletbeli viszont nem létezik. A Megáll az idő egyik jelenete jut az eszembe, melyben a levert forradalom után az anya azt mondja a fiainak: „Akkor most itt fogunk élni.” 1957. május elsejéjét még sok másik követte, és Andor is kénytelen volt belenyugodni az elfogadhatatlanba. Sok mindent kellett még elmondania a kazánnak.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.