Apostolkodás a mai világban – Boldog Marie-Eugène karmelitáról és az előadásait tartalmazó kötetről

Az apostolság és a keresztény élet missziós dimenziója alcímet viselő könyv a Gyermek Jézusról nevezett Boldog Marie-Eugène 1950 és 1959 között, a Notre-Dame de Vie karmelita világi intézményben tartott lelkigyakorlatainak néhány előadását tartalmazza. Muraközy Nórával, a kötet fordítójával beszélgettünk.

– Ki volt Boldog Marie-Eugène, mit tudhatunk róla?

– Marie-Eugène atya karmelita szerzetes volt, 1894-ben született egy ötgyermekes, szegény család harmadik gyermekeként, Henri Grialou néven, a franciaországi Aveyron megyében. Tízéves korában elveszti az édesapját.

Már nagyon korán, gyermekként meghallja a papságra szóló hívást. A plébánosa biztatja őt, hogy iratkozzon be a kisszemináriumba, ő azonban nem akar még nagyobb terhet rakni édesanyja vállára. Nem sokkal ezután a „Szentlélek-atyák” meghívására elhatározza, hogy Olaszországba megy, és belép az általuk működtetett kisszemináriumba, ahol ingyenes az oktatás. Tizenegy évesen, elhagyva a családját, három évre külföldre utazik, hogy válaszolhasson a papságra szólító belső hívásra. A három év leteltével azonban megérti, hogy ez a kongregáció nem neki való. Haza akar térni, de nem könnyen engedik el, mivel nagyon értékes diáknak tartják, ő azonban határozottnak mutatkozik, és visszamegy Franciaországba.

Tizenhét évesen belép Rodez szemináriumába. Nem sokkal később kitör az első világháború, őt is behívják katonának, így meg kell szakítania a tanulmányait. Nagyon erős hatások érik, évekig szolgál, részt vesz a nagy csatákban. Katonai pályára is léphetne, de erősebb benne a papság utáni vágy, ezért folytatja szemináriumi tanulmányait. 1920 decemberében szubdiakónussá avatják. Előtte lelkigyakorlaton vesz részt, és itt

kölcsönkap egy könyvet Keresztes Szent Jánosról, amit a december 13-áról 14-ére virradó éjszaka elolvas. Ekkor válik világossá számára, hogy Isten karmelitának hívja. Addig semmit sem tudott a karmelitákról, így arról sincs fogalma, hogy a december 13-áról 14-ére virradó éjszaka Keresztes Szent János halálának évfordulója.

1922. február 4-én egyházmegyés pappá szentelik.

– Ma ez a liturgikus emléknapja, ugye?

– Igen. Még ugyanebben a hónapban, 24-én belép a karmeliták Avonban lévő noviciátusába. 1926. március 11-én örökfogadalmat tesz. Élete vége felé leírja: noviciátusi éveiben a Szentlélek egészen különleges kegyelmeit tapasztalta meg, így például a lelki atyaságot, vagyis, hogy nagyon sok gyermeke lesz. Az örökfogadalma után Lille-be kerül, egy pezsgő, intellektuális környezetbe, ami segíti őt a hitbeli elmélyülésben és a lelki kibontakozásban. Egészen korán, már 1908-ban felfedezi Lisieux-i Szent Terézt, és a világháború évei alatt különös segítségét is megtapasztalja. Mindenfelé háromnapos triduumokat tart Terézről. Sokat tesz Keresztes Szent János megismertetéséért is.

Elöljárói azonban úgy döntenek, hogy elhelyezik Lille-ből a dél-franciaországi Petit Castelet-be. Itt megkeresi őt három hölgy, akik magas filozófiai és irodalmi műveltséggel és végzettséggel rendelkeznek. Az a vágyuk, hogy a karmelita lelkiség alapján élhessenek, teljesen Istennek szentelve magukat, de úgy, hogy ne kelljen kolostorba vonulniuk. Így születik meg a harmincas évek elején a Notre-Dame de Vie karmelita világi intézmény. Az említett három hölgy egyike Marie Pila filozófiatanárnő, aki Marie-Eugène atya mellett a Notre-Dame de Vie a társalapítója és a női ág első elöljárója lesz. A karmelita rend korábban adományként kapta azt a területet, ahol más épületek mellett egy ősi Mária-kegyhely, a Notre-Dame de Vie-kápolna áll. Ma is ez a központunk, ezt a helyet tekintjük a forrásunknak. 

­– Mikor ismerkedett meg Marie-Eugène atya örökségével, és mi volt az, ami annyira mélyen megragadta Önt, hogy lefordította a nálunk most megjelent könyvét?

– Egy Magyarországon nem létező francia szerzetesközösség ideiglenes fogadalmasa voltam, amikor mindkét szülőm megbetegedett. Nem működött tovább az, hogy kint élek, ők meg itthon. Éltem az imaéletemet, de egyházi kereten kívülre kerültem. Ebben az időszakban, gondviselésszerűen, találkoztam a cîteaux-i ciszterci apátságban egy trappista szerzetessel, frère Philippel, a mai napig nagyon jóban vagyunk. Ez 2010 körül történt. Beszélgettünk, és azt mondtam neki: nem tudom, akar-e velem valamit a Jóisten. Ő ezt válaszolta:

az, hogy egyáltalán létezik még a világ, és vannak békés időszakok, annak köszönhető, hogy élnek még a világban olyan emberek, akik imádkoznak.

Ez a szerzetes atya ismerte Marie-Claude doktornőt, a Notre-Dame de Vie tagját, és megadta nekem az elérhetőségét. A trappista szerzetessel a találkozásunk nem tartott tovább tíz percnél, de annyira erős és intenzív volt, hogy követtem a tanácsát, megkerestem Marie-Claude-ot, és rajta keresztül a Notre-Dame de Vie-t. Akkor én már gyógyszerészként dolgoztam itthon. Ma pedig már teljesen elkötelezett vagyok, a Notre-Dame de Vie társult tagja.

– Ez mit jelent?

– A közösségünk sok nemzetből való tagokból áll, évente kétszer egy-egy hetet töltünk a Notre-Dame de Vie anyaházában. Ez közösségi, lelkigyakorlatos hét, és egyúttal képzés is. Ahhoz, hogy megélhessük a világban a lelkiségünket, vissza kell nyúlnunk a forrásokhoz. A Notre-Dame de Vie-nek van egy magyar rendes tagja is, Kovács Emese. A rendes tagok a képzésük alatt folyamatosan kint töltenek két évet. A társult tagnak, mint amilyen én is vagyok, ugyanaz a karizmája. Nekem teljesen megfelel ez a megoldás.

– Marie-Eugène atya könyvének egyik alapvető megállapítása, hogy az Egyházat a Szentlélek építi, és hogy az apostoli tevékenység nem lehet más, mint együttműködés. Ha jól értettem, itt nemcsak egyházi személyekre gondol, hanem minden megkeresztelkedettre.

– Nem sokkal a II. Vatikáni Zsinat előtt hangzottak el azok az előadások, amelyek szerkesztett változatai olvashatók a kötetben. A zsinat dokumentumainak egyik nagyon lényeges iránymutatása a világiak küldetésének hangoztatása. Az, hogy

a keresztségben mindenki megkapja a Szentlélek ajándékát, csírájában azt jelenti, hogy az Egyházat építi, függetlenül attól, hogy milyen területen tevékenykedik.

Ennek fontos része az állapotbeli kötelességek megélése is. Tehát nem feltétlenül csak a látványos, kifejezetten evangelizáló akciók számítanak, hanem például az is, hogy a szülők hogyan, milyen szellemben nevelik a gyermekeiket.

– Marie-Eugène arról is ír a könyvében, hogy mindannyian kapunk valamilyen talentumot, amit kötelességünk kibontakoztatni. Ha nem élünk ezekkel a kegyelmekkel, akkor ugyan nem semmisítjük meg Isten tervét, de megnehezítjük a valóra váltását.

– Marie-Eugéne atya azt írja:

az Egyház ilyen esetben is felépül, mert Isten talál más módot a tervei megvalósítására, de hiányozni fog annak a hozzájárulása, aki nem teljesíti a küldetését.

Emlékeztet rá: „Avilai Szent Teréz meglátta, hogy hol lenne a helye a pokolban, amennyiben nem végzett volna belső imát? Talán! Ha nem vitte volna végbe a Kármel megújítását? Bizonyosan!” Talán méltatlankodunk, és azt mondjuk: ez nem lehetséges. Miért? Amikor látjuk, milyen küldetése volt Teréznek az Egyházban, és amikor számbavesszük mindazt, amit az Egyház nélkülözött volna, ha ő nem lett volna az a szent, aki lett, a Kármel megformálója, meghatározó művek szerzője, kolostorok alapítója, akkor megértjük, hogy a hűtlenség egy ilyen küldetés iránt valóban a pokol legmélyére jutást jelenthette volna számára.

– Marie-Eugène három személyt emel ki a kötetben: Avilai Nagy Szent Terézt, Keresztes Szent Jánost és az évszázadokkal később élt Lisieux-i Kis Szent Terézt. Gondolom, ez egyenesen következik abból, hogy karmelita szerzetes volt.   

– Marie-Eugéne atya fő műve, a Je veux voir Dieu (Látni akarom Istent) még nem jelent meg magyarul. Marseille-ben tartott előadásokat a belső imáról, ezek szerkesztett változatai szerepelnek a kötetben. A három említett nagy szent és a maga belső tapasztalatait hozza egyfajta szintézisbe.

– Azt írja, hogy Krisztus nyomán az Egyház építésének három eszköze az ima, a cselekvés és az áldozat.

– Igen, ezek az apostolkodás eszközei. S egyúttal arra is figyelmeztet: ahol apostolkodás kezdődik a világban, ott megjelenik a gonosz is. Krisztust is megkísértette a pusztában, és ott volt a Getszemáni-kertben is. Ha valaki látványos apostoli munkát végez, ezzel mindig számolni kell.

Az apostolkodás lényeges eszköze az ima; imáinkban hordozzuk az embereket, mert a kegyelmet Isten adja.

Cselekszünk is, mert a Szentlélek nem tesz meg mindent helyettünk. Marie-Eugène atya külön figyelmeztet arra, hogy együtt kell működnünk a kegyelemmel. Az áldozatnak pedig rendkívüli jelentősége van, hiszen a megváltás a Golgotán ment végbe, határtalan szeretetből. Ebből részesedik a keresztény ember. A képzéseink során gyakran elhangzik, hogy

létezik az úgynevezett „Getszemáni-apostolság”, amikor az ember nem is tudja pontosan, hogy miért és honnan származik a belső szenvedése. Ez is lehet az apostolkodás része. Nem látjuk, nem tudjuk, hová jut, kit ment meg; mély rétege ez az apostolkodásnak.

– Marie-Eugène atya nyomatékosítja: elkerülhetetlen, hogy találkozzunk az ördöggel, hiszen ő a világ fejedelme. Ám a megtisztult lélektől a sátán fél. Avilai Szent Teréz írja A belső várkastélyban, hogy a hatodik lakásban a gonosznak már egyáltalán nincs hatalma a lélek felett. Okozhat szenvedést, akadályozhatja a külső munkát, de a lélekkel szemben tehetetlen, többé már nem talál fogást rajta. 

– Teréz itt arról ír, hogy az első lakásokba még bejutnak mindenféle csúszómászók, de a későbbiekbe már nem. Élnünk kell az imaéletet, hűségesen. Marie-Eugène atya is figyelmeztet: ne hanyagoljuk el az elfoglaltságunkra hivatkozva, mert nincs ennél fontosabb. Természetesen itt is nagy szerep jut a kegyelemnek. A lelki életünknek két fontos szintje van, és ez Szent Teréznél is megmutatkozik. Az első három lakásban még nagyobb az emberi erőfeszítés jelentősége. Ám a harmadik-negyedik lakás között van egy fontos lépés: hangsúlyosabbá válik Isten működése. A tökéletességre jutott szentet Isten Lelke mozdítja, de képességei még ebben az esetben is, továbbra is emberi képességek módjára működnek. Teréz a hetedik lakásról azt írja: ez már egyfajta egység Istennel.

– Marie-Eugène atya beszél a szeretet két irányáról is.

– Az egyik a gyermeki irány: a teremtménynek az Atya felé irányuló szeretete. A másik pedig a felebarátunk iránti szeretet. Antinómiákról is beszél, nagyon szereti ezt a kifejezést, újra és újra előkerül az írásaiban. Ha például Kis Szent Terézt vesszük, ő azt írja: megtette a Kármelben a szeretet apró tetteit, összehajtogatta a ruhákat, ápolta a beteg rendtársát. De az ő hatalmas szeretetét gátolta, keretek közé szorította a klauzúra. Lisieux-i Szent Teréz Jeanne d’Archoz hasonlítja magát, aki a börtönben le van láncolva. A szeretete még nem teljesedhetett ki, de a halála után, odaát majd folytatja. Nagy Szent Teréz pedig, amikor távoli országokról hall, ahol oly sok lélek vész el, sír, a szeretet sír benne… Isten eltöltötte őt, és most lelkekkel akar eltelni. Egyfajta spirituális elfojtást él meg, ami lángokban tör elő, és csodálatos tevékenységre indítja. Enélkül talán nem terjesztette volna ki reformját a karmelita atyákra.

Olykor mintha ellentmondásba kerülne az Isten, illetve az emberek iránti szeretet. Misztérium, hogyan hangolódik ez mégis össze. Eugène atya azt írja: a szenteknél ez egyszer csak szintézisre talál.

– Most, hogy lefordította a könyvet, hogyan érzi: Marie-Eugène atya gondolatai mennyire hatottak a hitére, lelkületére?

– Ez már a harmadik könyv, amit lefordítottam tőle. A fordítói munkát azért végzem, mert az értékek átadása a szenvedélyem. Nagyon megragadott ez a könyv. Amikor elkezdtem foglalkozni vele, még nem volt kiadóm. Nagyon hálás vagyok a Magyar Kurírnak és vezetőjének, Kuzmányi Istvánnak, hogy elvállalták a kiadást. Nagyon jó volt együtt dolgozni Baranyai Béla felelős szerkesztővel.

A könyvben egyszerre látom az elmélyült imaéletre szóló iránymutatást és a tüzet. És a figyelmeztetést is: minden rendelkezésünkre álló eszközzel építsük az Isten országát!

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 17-i számában jelent meg.