„A LÉLEK ÉL...” – Arany János születésének 200. évfordulójára

„…szülei házánál kései, nagyon kései vendég volt. Arany György földmíves negyvenkilenc, Megyeri Sára, az anya, negyvenöt éves volt, mikor ő született.” Már gyerekként sokat olvasott, főleg 17–18. századi műveket; mélyen hatott rá a régi magyar nyelv. Tizennégy évesen segédtanítói állást vállalt, hogy szüleit támogathassa. 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. A színészmesterséggel is próbálkozott ezekben az években: vándorszínészként Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap gyalog indult haza. Balsejtelmei nem voltak alaptalanok: távolléte alatt apja megvakult, anyja pedig néhány héttel később valóban meghalt. A színészkalandból való hazatérést Vándor cipó című versében örökítette meg.

„Tékozló fiúként” hazatérve Szalontára parasztközössége értelmiségi vezetője lett. Másodjegyzői állásával kétszobás szolgálati lakás is járt, családot alapított: feleségül vette Ercsey Juliannát; Juliska lányuk 1841-ben, László fiuk 1844-ben született. A „hallgati ember” – ahogyan a hivatalnok Aranyt városában nevezték – példásan látta el feladatát. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847. április 17-i nagy tűzvész volt, melyben több mint kétezer ház pusztult el. Végtelenül puritán életet élt, és igazi autodidakta volt. A hatalmas klasszikus műveltség, amit másfél évtized alatt magába szívott, mélyen formálta érzéseit, ítéleteit és egész személyiségét.

1845-ben Az elveszett alkotmány című vígeposzával, majd a következő évben a Toldival megnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát. Ez utóbbi egy csapásra az ország első költői közé emelte Arany Jánost, s a húsz arany mellé elnyert egy még nagyobb jutalmat, mely nem volt „pályadíjul” kitűzve: Petőfi barátságát. 

Ez a barátság, mely mindössze két és fél évig tarthatott, a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Levelezésük kor- és irodalomtörténeti dokumentum. Petőfi munkára serkentette Aranyt, erőt adott neki, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Hisz Arany „melankolikus volt, kezdettől és természettől fogva”. Petőfit haláláig gyászolja majd.

1848–49 eseményeiben Arany maga is részt vett: előbb a szalontai nemzetőrök közé állt, Arad védelmében, majd a belügyminisztériumban vállalt állást. Az orosz csapatok bevonulását követően hónapokig várta letartóztatását. Állását, szolgálati lakását, vagyonát elvesztette.

1851 őszétől tanári állást vállalt a nagykőrösi református gimnáziumban. A vesztett szabadságharcot követő évek vívódásait, belső ellentmondásait jellemzi ebben az időszakban a költészetében egyszerre megnyilvánuló elégikus és ironikus hang (Családi kör, Visszatekintés, A lejtőn). A maró iróniára példa A nagyidai cigányok, melyet Kosztolányi Dezső így jellemzett: „apokaliptikus vallomás, mely még vérző, friss sebet hasít föl, vakmerő leleplezés, mely mindenkit meghökkentett, hisztérikus kacaj egy koporsó mellett, a legdrágább halott koporsója mellett…”

1857-ben Arany János elutasította, hogy verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából. Ehelyett megírta A walesi bárdokat.

Idegenül érezte magát az ezernyolcszázötvenes évek jelenében, az egyre gyorsuló kapitalista fejlődés közepette, amely önzésre késztette az egyént, a személyes emberi kapcsolatok terén pedig a kiüresedés veszélye fenyegetett. Ennek lenyomata Kertben című verse.

Ugyanakkor talán épp e negatív környezet váltotta ki művészetének felívelését. „A szabadságharc utáni bénult időkben Arany sokkal inkább meg tud nyilatkozni, mint a szabadságharc előtt – mutat rá Szerb Antal. – A megtört fájdalom országa, ami akkor Magyarország volt, az ő lelki tája. A történelem találkozik belső diszpozíciójával, és Arany a hivatott énekes, aki siratja nemzetét, mint egykor Osszián.” A nagykőrösi időszakban keletkezett a költő balladáinak első nagy csoportja – ezek is a vívódás és a bűnhődés lélekállapotát fejezik ki, tragikus környezetben (például az V. László, az Ágnes asszony, a Szondi két apródja című balladák, vagy éppen a virtuóz technikájú Bor vitéz).

1858-ban az Akadémia tagjává választotta Arany Jánost, aki ezután 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, és Pestre költözött. Előbb a remény, majd a csalódás és elhallgatás évei következtek számára. Hivatalos felkérésre megírta ünnepi ódáját Széchenyiről; magas színvonalú folyóiratokat szerkesztett; fáradhatatlanul tevékenykedett a Kisfaludy Társaság igazgatójaként; felfedezte Az ember tragédiáját: nyelvileg javította szövegét, és megszervezte a kiadást. 1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a titkári posztra. Azonban mindez már „nyűg” volt számára, s mellette a családi tragédia, lánya halála, felőrölték erejét.

Arany Juliska 1865 decemberében halt meg. A fájdalom több verset ihletett, köztük a Juliska sírkövére címűt, a magyar irodalom talán legszebb sírversét, mely ma is ott áll a nagyszalontai temetőben Arany János leányának sírján.

A költőként elhallgató Arany ezekben az években a fordításban keresett menedéket. „Okos volt a szó polgári értelmében is. Valami kedves paraszti furfangosság keveredett benne egy erős értelemmel. Mindenhez értett, és csodálatosan tanulékony volt. (…) egész élete intellektuális fúrással-faragással telt el. (…) Csodálatos megértő és beleélő képessége volt. Neki köszönhetjük a magyar irodalom legjobb fordításait: három Shakespeare-darabot és a lefordíthatatlan Arisztophanészt” – írta Szerb Antal.

1867-ben, Ferenc József megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetést, a Szent István-rend keresztjét adományozták Arany Jánosnak. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt, hogy az elutasítással a kiegyezést kérdőjelezné meg és a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné. Válaszul Arany megírta A csillag-hulláskor című költeményfüzért.

Végül 1877-ben sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott az Akadémia főtitkári székéből, elnyerte a „független nyugalmat”, amire oly nagyon vágyott. És a hivatalt letéve újra „énekelni” kezdett; immár magának szánta verseit, szigeten, tölgyfák alatt, „kapcsos könyvbe” írva azokat… Így született meg az Őszikék ciklus: életképek és „léleklátó” balladák páratlanul szép gyűjteménye.

Idézzük itt ismét Szerb Antalt: „Arany öregkori lírája valami más, a fiatalság által megközelíthetetlen emberi értéket jelent: a végső bölcsességet, ami végső rezignáció, és amire már egy másik világból hull ezüstös sugár. Örökké nyugtalan, aggályoskodó lelke megbékél. (…) Öreg magát humorteljes rezignációval tekinti. (…) megint előkerül, ami kezdetben volt, de most már minden program nélkül, a maga legegyszerűbb valóságában, a népfi, az öreg paraszt. Ha a parasztság kollektív sorsáról hallgat is, kifejezésre juttatja a föld fiának egyéni lelkét. A város zaja elől a Margitsziget tölgyfái alá menekül kapcsos könyvével, melybe verseit írja, a tölgyek fészekszedő falusi gyermekéveit juttatják eszébe (…). Ebből a nagy öregkori nosztalgiából születik Arany János lírájának quinta essentiája, a legaranyjánosibb vers, a Vásárban. (…) Ez Arany János igazi hazaszeretete: a nemzeten, az eszmén, a fajtán és a faji végzeten túl az igazi szerelem a földnek szól, amely búzát ad, és ami az ős valóság. Ennek a hazaszeretetnek a meleg, életadó ízét érezni Aranynak minden sorából és Arany legfőbb alkotásából, az Arany-féle nyelvből. Mert »barázda helyébe’ szántván sorokat«, úgy megművelte a nyelvet, mint a földművelő a földjét: (…) kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt, türelmesen. Arany János megvalósította mindazokat a költői lehetőségeket, amelyek a magyar nyelvben »a priori« adva voltak.”

Több évtizedes küzdelem után, 1879-ben készült el Arany a Toldi-trilógia középső részével, a Toldi szerelmével. Utolsó versét halála évében, 1882-ben, március 2-i dátummal írta, Sejtelem címmel. És sejtelme valóra vált. „Ilyen a hattyúdala egy szántóvető nép fiának – fogalmaz Kosztolányi. – Alázatos, fájdalmas, mosolygó. Hogy mit jelent ez – és milyen szép –, hiába fejtegetnők idegeneknek. Ezt csak mi érthetjük meg, kik a gabonát »élet«-nek nevezzük. Ebben a csöpp ékszertartóban benn van egyénisége és költészete.”

Arany János 1882. október 22-én halt meg.

* * *

A 20. századi utódok közül sokan kifejezték Arany János iránt érzett tiszteletüket, ki versben, ki prózában, esszében.

Babits Mihály így indítja Arany Jánoshoz című versét: „Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének”.

Kosztolányi Dezső több esszét is írt nagy elődjéről. A Látjátok feleim című végén olvassuk: „Nem ismerek az egész földgolyón nagyobb művészt Arany Jánosnál, sem az élők, sem a halottak között. Az ilyen megállapításokat általában felelőtlennek, gyermekesnek tartom. Mégis le kell most írnom, mert ezt érzem. (…) Gyakran jut eszembe Péterfy Jenő kijelentése. Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.”

Száz évvel ezelőtt, a „százados évfordulón” pedig így hajtott fejet Kosztolányi: „A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. (…) Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: »Toldi írójához elküldöm lelkemet...« Mi az »Őszikék« írójához küldjük el lelkünket. E szenvedő és daloló aggastyán előtt teszem le az új magyar írói nemzedék alázatos és forró hódolatát.”

Ottlik Géza írja a Prózában: „Arany Jánosnak véletlenül nincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat.”

Nemes Nagy Ágnes azon tűnődött az V. László elemzésekor, hogy mi az, ami annyira hat ránk Arany balladáiban. „…mert elemien hat ránk valami, ne tagadjuk, éppúgy hat a diák olvasóra, mint a 20. századdal telített fejű verscsinálóra. Nyilván nem az a romantikus vagy történelmi novella hat, ami ezeknek a balladáknak epikai része, hanem a vers szavai hatnak, mondatfűzése, képei, hangzása, hangulata, mindaz, amiben éppen a mi Arany Jánosunk olyan hatalmas mester.”

Pilinszky János így fogalmazott egy interjúban: „Azt hiszem, négyszer olvastam végig líráját, prózáját, eposzait. (…) Döbbenetes élményem, hogy ez egy óriás volt. A magyar irodalomban Arany annyira centrális jelenség szerintem, mint mondjuk Bach a világzenében. Hihetetlen ízlés, prousti érzékenység, de több sokkal nála.”

Kányádi Sándor többek között az Arany János kalapja című versével rótta le tiszteletét. Utolsó versszaka így szól: „Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök. / Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: / No de sebaj, belenövök.”

1858-ban, emlékkönyvbe íródtak e sorok: „Zeng édesen: remember! / Át téren és időn”. Zengjen téren és időn át... emlékezzünk. Kétszáz évvel ezelőtt született Arany János.

Forrás
Olvastam, költőtárs… – Arany János és Petőfi Sándor levelezése
Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni (esszék)
Nemes Nagy Ágnes: Szőke bikkfák (verselemzések)
Ottlik Géza: Próza
Pilinszky János: Beszélgetések
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet
Arany János, Babits Mihály, Kányádi Sándor versei
Életrajzi adatok: Magyar-irodalom.elte.hu

Magyar Kurír
(bh)