Ötvenéves érettségi találkozó a kecskeméti Piarista Gimnáziumban

Nemcsak lelkünk és jó szándékunk ragyogott, de az elmúlt napok kissé zordabb időjárása után az őszi napfény is beragyogta az ötvenéves „aranytalálkozónkat”.

Osztályfőnökeink – sajnos – testi valóságukban már nem lehettek jelen: odaföntről fújtak nekünk sorakozót. Ámde Urbanek Rudolf tanár úr a maga 84 esztendejével, fiatalos lendületével megtisztelte az A és a B osztály jelen lévő tagjait. Érdekes, hogy annyira összeforrott a két osztály, hogy minden eddigi találkozóját közösen tartotta – ez most is így történt. Többen meg is jegyezték, hogy már azt sem lehet tudni, hogy ki volt A-s, és ki volt B-s. Köszönet illeti a két szervezőt, Rádics Tamást és Halasi Miklóst a karöltve végzett fáradhatatlan szervezői munkáért, hogy egységben ünnepelhettünk most is.

Bizony, korai volt a gyülekezésre kitűzött reggel fél 9-es időpont, hiszen az ország különböző pontjairól jött össze a csapat. Ámde az osztálytársak becsületére legyen mondva, hogy az Urbanek tanár úr által „tiszteletbeli osztályfőnökként” levezényelt osztályfőnöki órán már együtt voltunk. Boldogan vettük át az aranymatura emléklapokat. Köszönjük! Sajnos nem mindenki tudott eljönni; egyesek az utolsó pillanatban mondták le a részvételt, de a kétharmados többség így is megvolt, főleg úgy, ha a jelen lévő házastársakat is beszámítjuk.

Utána a templomba vonultunk át, ahol egy keresztelő miatt várakoznunk kellett. A program átszervezése közben egyszer csak felcsendültek a piarista himnusz akkordjai az éppen gyakorló gitáros zenekartól. Boldogan harsogtuk az ének tudatalattinkból kibúvó sorait: „O, pater parvulorum”.

Utána következett a koszorúzás. Előbb az altemplomban nyugvó tanáraink sírját koszorúztuk meg az egyik pap vezetésével, majd odafönt, a templom falán lévő emléktáblát a másik pap megemlékezésével kísérve. És természetesen mindkét helyen imádsággal. Most is felfigyeltünk rá, hogy csupán három olyan név szerepel az elhunytak között, akik nem tanítottak bennünket, de bizonyára ők is igazgatják életutunkat – jó tanárokként.

Az eddigiektől eltérően most az emeleti kápolnában kaptunk helyet a találkozó fénypontjára, a szentmisére, amit nemcsak elhunyt tanárainkért, diáktársainkért, a találkozón résztvevőkért és szeretteikért ajánlottunk fel, hanem az aznap fogadalmat tevő két új piaristáért is. Urbanek atyával koncelebrált az A osztály két jelen lévő papja. A tanár úr mélyenszántó és szívhez szóló tanításán épülhettünk, amit a magvetőről szóló példabeszéd alapján tárt elénk Sík Sándort is idézve: „Ments meg, Uram, a szürkeségtől”.

Lelkileg megfényesedve folytattuk „aranyos” találkozónkat az aranyló őszi napsugár fényél a szokott helyen, a Werba tanyán. Sok-sok régi fénykép alapján felidéztük a múltat, s jöttek elő az újabb és újabb történetek – már ahogy annak lennie kell ötven év után. Az A osztály tagjainak becsületére legyen mondva, hogy mindenki megírta saját életének elmúlt ötven évét néhány fényképpel illusztrálva, amiből aztán összeállt az Arany(os) Csapat című kötet. Köszönet érte mindenkinek, és bocsánat a szerkesztőtől érkező nyüstölésekért. Örültünk, hogy jó példát adtunk: a B osztály tagjai is elhatározták egy hasonló kötet készítését.

A jó hangulatú emlékezésekben, beszélgetésekben elmerülve nem csoda, hogy este 10 óra körül kezdett igazán megmozdulni a társaság, ám a végső asztalbontás éjfélre került. Bármennyit is beszélgettünk, az még most, ötven (pontosabban ötvennégy) év után sem derült ki, hogy „ki fütyült” egy este hajdanán, amikor még elsősök voltunk.

Nehéz volt a búcsúzás, az elválás, különösen azoknak, akik még a reggelit is jó hangulatban költhették el. De megegyeztünk a folytatásban: „Öt év múlva”. Igaz, csak az arany nem korrodálódik, mi már kopottabbak leszünk akkor. Ámde: adjon Isten mindnyájunknak egészséget és erőt az újabb találkozó eléréséig!

Fotó: Ivancsó István

Magyar Kurír