Az arc nemessége – az „Osztás 10×10” című pannonhalmi fotókiállításról

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A március 18-án, Szent Benedek rendalapító ünnepéhez kapcsolódóan megnyílt Osztás 10×10 című kiállítás bevezetőjében a tárlat kurátora, Virágvölgyi István, a Robert Capa Fotográfiai Nagydíj titkára kiemeli, hogy a fényképek egytől egyig olyan emberek életét mutatják be, akik megjelenítik Szent Márton lelkiségét. Virágvölgyi István a megnyitón is utalt arra, hogy amikor a szent megosztotta köpenyét a koldussal, ez a tette nem gyengítette meg őt, hanem erőt adott nemcsak neki, hanem a körülötte lévő embereknek is.

Amint belépünk a Szent Márton-emlékév alkalmából megrendezett kiállításra, tiszta, egyszerű, lecsupaszított falakkal és rajtuk egyszerűen, jól tagoltan elrendezett portrékkal és életképekkel találkozunk. A tárlat egy egymáson áttetsző, három arcot mutató portréval kezdődik: mintha mindazok tekintete, akik a velük együtt élőkkel megosztják önmagukat, egyetlen arcban olvadna össze.

Pilinszky írja egyik versében: „Elég egy arc látványa, egy jelenlét, / s a tapéták vérezni kezdenek.” (Elég) Pilinszky mondata, amely a másik ember arcának látványában felfedezett (isteni?) jelenlét erejéről szól, az Osztás 10×10 című kiállítás kurátori és alkotói szándékának lényegére mutathat rá. Az egyenként tíz képből álló, három fotós, Pályi Zsófia, Balázs Attila és Hajdú D. András által készített sorozatok egy-egy portré köré rendeződnek. Ezek a képmások modern kori ikonokként is értelmezhetők, amelyeken keresztül a látogató olyan hétköznapi történésekre láthat rá, amelyek mögött „megcsillan az öröklét”; amelyek egyszerre hordozzák a Pilinszky-versből idézett vérzés motívumában ott rejlő mozgást, az élet felfakadását és a fájdalmat is – mintha alvadt vérdarabok mögül felbuggyanó vérként pulzálna az az érintettség, amely a három fotós munkáin érződik.

Az egy-egy portrén keresztül ránk irányuló tekintetek hívnak az arcok körül elhelyezett életképek megtekintésére. A fotók egy emberi életút szálára fűzhetők fel: a kiállítás a születéstől az időskorig és a halálig vezeti végig egy képzeletbeli spirál mentén a látogatókat. Bepillantást nyerhetünk a nyíregyházi kórházban koraszülötteken segítő Merő Gabriella (fotó: Balázs Attila), az Afrikában szemorvosként dolgozó Hardi Richard (fotó: Hajdú D. András) és a fővárosi időseket látogató Hernádi Zsoltné Zsuzsa (fotó: Pályi Zsófia) mindennapjaiba. Az emberi élet három szakasza szerinti elrendezés így a személyes érintettséget hangsúlyozza a kiállításon: aki belép, mintha saját életének gyengeségeivel és törékenységével találkozna. Ily módon a kiállítás elidőzésre hív, jelenlétre az egyes emberi sorsok történéseinél: rácsodálkozásra és elfogadásra.

A fényképek hétköznapi embereket mutatnak be: gyerekeket, akik egy nyíregyházi általános iskolában két Down-szindrómás kisfiút fogadnak be maguk közé (Balázs Attila fotós a kiállításmegnyitóval egybekötött rendhagyó tárlatvezetésen kiemelte ezeket a diákokat, akik az önzésből mutatnak kiutat mindannyiunk számára); cigány fiatalokat, akikből Maka István „Csoki” focicsapatot szervez, hogy kiutat mutasson számukra a mélyszegénységből és megmutassa nekik a közösségi élet szépségét; afrikai asszonyokat, akik szemműtétre várnak Hardi Richard rendelője előtt Zairében (fotó: Hajdú D. András); idős tanyasi embereket (fotó: Balázs Attila), elhagyatott budapesti időseket (fotó: Pályi Zsófia). Olyan arcokkal találkozik a befogadó, amelyeken nincsen semmi különleges: ezek az arcok nem a nagyvárosok plakátjain díszelgő modellek portréi, hanem a hétköznapi életben „elnyűtt”, fáradt arcok. Mégis, az arcokon megcsillanó egy-egy fénysugár és a mosoly az, ami felékesíti őket. A gyengédség formáival találkozunk, amelyek szinte megbújnak a képeken egy-egy szelíd érintésben, ölelésben és tekintetben.

Dante írja egy helyen Vendégség című művében: „Mi más a nevetés, mint a lélek örömének a ragyogása, vagyis kívül felvillanó fény a belső tűzből.” (ford. Szabó Mihály) A kiállítás ezt a belső tüzet teszi láthatóvá, a tekintet egyszerűségével, az emberi arc nemességére való rámutatással, díszek és kellékek nélkül. S ami a halállal véget ér, az a hétköznapokban újjászületik: így a kiállítás talán új perspektívába is helyezhető, amennyiben rámutat a mindennapi élet apró rezdülésein keresztül a mindannyiunk számára nyitott mennyei boldogságra. Éppen ezért előképeket látunk: annak a földi boldogságon túlmutató életnek a töredékeit, amelyek az örökkévalóságban mutatják meg színről színre arcukat. Ott van ez az ígéret a Hardi Richard vállára hulló finom hópelyhekben, a Turóczi László nyíregyházi rendőr arcára vetülő fényben, Szüle Eszter lovasterapeuta óvó kézmozdulatában, Győrfi Mihály evangélikus lelkész jelenlétében, Hegedűs D. Géza szerepre való készülésében és a Bokros házaspár befogadásában.

A kiállítás tehát nem a halállal zárul, bár tematikailag a gyermekkortól az időskorig mutatja be az emberi élet állomásait. Csendesen és alig észrevehetően a láthatatlan reményre nyitja meg tekintetünket.

Osztás 10×10
Pannonhalmi Főapátság, március 18. – november 11.

Fotó: Lambert Attila; Balázs Attila

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír