Árkádiától az absztrakcióig – Cezanne-tól Malevicsig: kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Malevics 1929-ben festette a Fekete négyzet című alkotását, a 20. század kétségkívül legvitatottabb művét. Az alkotás első változatát már 1915-ben kiállította a Q10 című kiállításon, a terem „piros sarkában”, ahová az orosz otthonokban az ikonokat szokták akasztani. A művészettörténészek szerint ez a „zéró forma”, a tárgyiassággal való teljes szakítás. Az alkotás most itt látható, a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításán. De ne fussunk annyira előre.

A Szépművészeti Múzeum munkatársai az ősszel ismét nagyszabású tárlattal örvendeztettek meg bennünket. A Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig című tárlaton több mint százhúsz műalkotást láthatunk az Aix-en-Provence-i mester munkáitól kezdve egészen a modern művészekig. A kiállítótermekben nagyon ügyesen, mindenfelé elszórtan helyezték el a korszakalkotó francia festő képeit, ezzel is fenntartva a látogatók érdeklődését a tárlat iránt. Hiszen az igazi húzónév mégis csak Cezanne, ő az, akiért biztosan eljön a múzeumba a művészetszerető közönség.

Kétségtelen, hogy Cezanne óriási hatással volt a későbbi festőgenerációkra. A mostani kiállítás azonban hangsúlyozottan nem hatástörténeti bemutató, hanem a nagy aixi mester és az orosz, holland, német, magyar konstruktív/konkrét irányzatok sokrétű kapcsolódási pontjait vizsgálja a forma, a kompozíció, a szerkezet és a szín problematikájának tükrében. 

A tárlat Gustave Courbet egyik nagyszerű tájképével indul, az Hauteville-i cédrussal (1868), amely a Szépművészeti Múzeum tulajdona. Hihetetlen, micsoda erő sugárzik ebből a festményből, csakúgy, mint mindegyik Courbet-alkotásból. A hatalmas fa körül tobzódnak a sötétzöldek az egész tájban. Courbet minden képén, így ezen is nagyon erős a kontraszt, a sötét és a világos színek ellentéte; jól látszik, ahogyan az éles fény jobbról megvilágítja a fa törzsét. Courbet realizmusa, komponálási módja és vagány életvitele is nagy hatással volt az új nemzedékre, az impresszionistákra, akik nagyra értékelték a mestert. Monet, Renoir és a többiek a példaképüknek tartották, Courbet pedig biztatta őket, hogy jó felé mennek, bár ő nem fogja ezt az utat járni, idős már ehhez. Nem véletlen tehát, hogy a kiállítás ezzel a képpel veszi kezdetét. 

Cezanne azonban már az 1880-as években túllépett a benyomásokra épített impresszionista látásmódon, és visszatért a tudatos komponáláshoz, a kép szerkezetének szándékolt hangsúlyozásához. Látszik, hogy jól megfigyelte a tájat, ahol élt, a provence-i hegyeket, a Mont Sainte-Victoire-t és minden mást. Erről tanúskodnak almás és narancsos csendéletei is. A Courbet-kép és Monet Virágzó szilvafák című festménye után rögtön a középpontban láthatjuk Cezanne A nagy fenyő (The Great Pine, 1879) című művét. Ez remek antré a kiállításhoz.

Egy hatalmas, szélfútta, méltóságteljes fa áll a középpontban. Itt is uralkodnak a különböző árnyalatú zöldek, amelyek mögül elő-elővillan a kékesfehér égbolt. Courbet hatása vitathatatlan, de már egészen más felfogásban van jelen a képen. A festőnek már teljesen kialakult, senki mással össze nem téveszthető, egyéni stílusa van, ecsetkezelésén ez jól megfigyelhető. Érdemes elolvasni, mit mondott Cezanne a munkamódszeréről barátjának, Joachim Gasquet-nak, aki 1921-ben adta ki visszaemlékezéseit: „Hogy jól tudjak lefesteni egy tájat, először meg kell ismernem geológiai szerkezetét… Fokozatosan kirajzolódnak a geológiai szerkezetek, a rétegek, a síkok megformálódnak a vásznamon… Fejben komponálom meg a sziklás vázat. Lassan eltávolodom a látványtól, hogy meglássam magát a tájat. Az első vázlattal elvonom magamat a geológiai vonalaktól.” 

A kiállítás bevezető szakaszában, a hosszanti falon olyan képek láthatók, amelyek Cezanne-nak a kortársakhoz fűződő kapcsolatát mutatják. Feltűnik Émile Zoláról, legjobb barátjáról készített képe, Pissarro egy festménye, Renoir, Boudin, Gauguin, Signac és Monet néhány alkotása. 

Ha innen továbblépünk, kikerülhetetlenül a szemünkbe ötlik a modernizmus egyik emblematikus alkotójának, Moholy-Nagy Lászlónak egyik képe, amely az E IV (Konstrukció VII) talányos címet viseli. És itt már kőkeményen megjelenik a geometria, egyértelműek a konstruktivizmus elemei. Negyed holdra emlékeztető körszeletek, sárga és narancsszínű csíkok egymásra merőlegesen, fekete keretben és háttérben – ennyi, ezt lehet erről mondani. A modernista képek közé belopva itt is feltűnik egy Cezanne-rajz, Fatanulmány címmel. Paul Signac stilizált, színes folyóparti akvarelljei, a riviérán készített litográfiái igazán különlegesek.

Tovább kell mennünk, hiszen rengeteg a kép. Írásunkban legföljebb csak a lényeget tudjuk bemutatni, a többi legyen meglepetés a kedves látogató számára. 

Cezanne a Mont Sainte-Victoire-t legalább kéttucat képen megörökítette, ezek közül egyet most megnézhetünk a Szépművészeti kiállításán. A festmény 1904 és 1906 között készült A Montagne Sainte-Victoire látképe Les Lauves-ból címmel. Itt már látható az apró négyzetekre, lapocskákra felbontott cézanne-i táj, ami akár a későbbi kubizmus nyitányának is tekinthető. Analitikus mű, mindenképpen izgalmas, a természet egészen másfajta megközelítése, mint ami Courbet festményein megfigyelhető. Itt már nyoma sincs az erőteljes, markáns realizmusnak. A kiállítás rendezői érdekes párhuzamként állították e Cézanne-képpel szembe ugyanennek a témának a modernista feldolgozását, Konsztantyin Rozsgyesztvenszkij szuprematista (minden tárgyi vonatkozást elvető geometrikus absztrakciós) tájképét, amit az aixi mester alkotása ihletett, 1935-ben. A vaskos fekete keretbe foglalt képen valamennyire zöldellő fű, zöld és fekete vízszintes csíkok látszanak a távoli horizonton – ennyi maradt a szépségesen meredező cézanne-i Mont Sainte-Victoire-ból. 

A kiállítás egy másik hasonló érdekessége, amit mindenképpen érdemes megemlíteni, Cezanne A tálaló című képe. A szekrénynek csak a jobb széle szerepel az alkotáson, itt helyezte el a művész egy drapérián a gyümölcsöket, és rákerültek a képre a fölöttük a polcon látható poharak is. A festmény mai szemmel nézve nem túl különleges, de akkoriban, 1877 körül még annak számított. A kissé széteső kompozíció hangulatos, és egyszerű festői megoldásai ellenére megragadja az embert. Ennek a képnek is van egy párhuzama. Cezanne ezúttal Bortnyik Sándort ihlette meg, aki Mértani formák a térben címmel készített parafrázist erre a csendéletre. Ha megfigyeljük, álló és fekvő lapos téglák váltják egymást, igazi geometrikus, absztrakt kompozíciót láthatunk.

Az orosz avantgárd alkotásai külön teremben kaptak helyet. Az orosz avantgárdról és absztrakcióról ezt olvashatjuk a kiállításon: „Oroszországban az eszmék, nézetek, irányzatok, áramlatok, fuvallatok szinte karneválszerű felvonulása és egymásra torlódása már a 20. század első évtizedében elkezdődött. Több évszázados történelmi megkésettségét Oroszország igyekezett »ledolgozni«. Differenciált szellemi élet, a polgári társadalmakra jellemző nyitottság és a nyilvánosság fórumai alakultak ki. A párizsi Őszi Szalonon megrendezett Cezanne-kiállítás óta az európai avantgárd képviselőit Cezanne festészetében a képi szintaxis geometrikus volta érdekelte leginkább. Malevics például benne látta a művészet új korszakának elindítóját, amely szakasz egyszer majd vele ér véget. Malevics ki is jelentette: »Bármely festett felület élettelibb, mint egy emberi arc… a felület él, megszületett. Ez a művészet új arca.” Tegyük hozzá: szerinte. 

(A kiállítás megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban, a földszinti, időszaki kiállítótérben, 2022. február 13-ig.)

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.