Árulkodó rend

Nagypénteken nem lett vége a világnak… A kollektív bűntudat jegyében igenis ki kell mondanunk: Meggyilkoltuk az Isten Fiát! Az evangélisták beszámolója szerint Krisztus kereszthalálakor világvége-hangulat uralkodott, az emberek megrémültek a sötétségtől és a földrengéstől. Ami az Isten oldaláról jogos és igazságos lett volna, nem történt meg: az emberiség kapott még egy esélyt a megváltott létben való újrakezdéshez.

A kereszt tövében megtérő katona, aki „félni” kezdte az Istent, az elsők közé tartozik, akin a megváltás műve elkezdődött úgy, hogy még nem történt meg a feltámadás.

A megtérések sorozata kétségkívül a feltámadás után indul meg, igaz, kezdetben meglehetősen döcögősen. Az idei egyházi év húsvétvasárnapi evangéliuma, amely János tollából származik, még nem számol be a Feltámadottal való személyes találkozásról. Csupán a körülmények sejtetik, hogy rendkívüli dolog történt. A legárulkodóbb jel mindenekelőtt a sírban maradt leplek és kendő rendezettsége, tudniillik, hogy itt minden a legnagyobb nyugalomban, méltóságban és rendben történt. Nem volt kapkodás, nem volt helye a fejetlenségnek és az iparkodásnak, nem volt szükség a nyomok eltüntetésére, mert Isten visszaállította az elbukott ember eredeti méltóságát és rendjét, s ennek nyomát meg kívánta őrizni a sírkamrában, ahová még senkit sem temettek.

A feltámadás első bizonyítéka János apostol számára a látottak összessége, de legfőképpen a rend, ami az összevissza napok, az álmatlan éjszakák után végre valami megnyugvást áraszt felé.

És ez is kegyelem, ami a szeretett tanítvány lelkében elindult azon a hajnalon. Nem volt szükség arra, hogy közvetlenül találkozzon a Mesterrel, elég volt a rendezettséget látnia ahhoz, hogy higgyen.

Amikor pedig lelki béke költözik valaki szívébe, az elkezd sugározni és valami megnyugvást árasztani mások felé.

Mint említettem, döcögősen indul el a megtérések sorozata. Nemcsak a sír felé vezető ösvényen, hanem a megtérés útján is botorkálva jár a világtörténelem első pápája. Még mindig nem érti, hogy ennek így kellett történnie: meg kellett tapasztalnia a mélységeket ahhoz, hogy a feltámadás örömébe jusson. Még nem érti, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból ahhoz, hogy ő és sorstársai, tehát valamennyien, eleséseinkből újból és újból új életre tudjunk támadni. Igazi elöljáró ő, akit az evangélium tanúsága szerint még segíteni kell az elöl járásban. De ez kellett ahhoz, hogy példaképpé tudjon válni sokak, és különösen azok számára, akik hitükben meggyengültek, netalán meginogtak, sőt el is fordultak Krisztus Egyházától. 

Szükségünk van mai Jánosokra és Péterekre, akik velünk együtt futják az élet rögös útját, de nem adják fel, sőt a közelünkben ragyognak.

Hiszem, hogy az apostolok hagytak ránk valami fényt az el nem múlóból, az örökkévalóból… Ma minden eddiginél nagyobb szükség van erre a húsvéti lángra, amely a reménytelenségben élők lelkéből képes kiűzni a kétségbeesés sötétségét. Vegyük észre őket, lássunk és higgyünk!

Szerző: Fekete Szabolcs Benedek

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír