Átemel egy másik világba – Találkozás Gelencsér Gábor filmkritikussal

Gelencsér Gábor filmesztétával, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet Filmtudományi Tanszékének docensével ezekről a kérdésekről is beszélgettünk.

– Az Oscar-díj-átadó másnapján vagyunk. Milyen benyomásai vannak erről az eseményről?

– Az idei díjátadónak szerintem azért van nagy jelentősége, mert a legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában egy rendkívül magas színvonalú alkotás kapta meg az elismerést. Az Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest) kiemelkedik a tavalyi év filmterméséből. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan filmek, amelyek Oscar-kompatibilisek, ám Jonathan Glazer alkotása szemléleti és formai szempontból is radikálisabb, csak a Saul fiához tudom hasonlítani. Jó hír, hogy ilyen filmeket is díjaznak. Annak külön örülök, hogy ismét van egy magyar Oscar-díjas, Mihalek Zsuzsa, a Szegény párák díszletberendezője személyében.

– A most jelöltek között is több nagyszabású amerikai alkotással találkozhattunk, mint az Oppenheimer, a Barbie, a Megfojtott virágok vagy a Maestro. Az imént említett film és az Egy zuhanás anatómiája viszont egészen más stílust követ. Van különbség az amerikai és az európai filmek között?

– Az egész filmtörténetre igaz, hogy vannak a hollywoodi vagy hollywoodi típusú filmek, valamint az európai, a szerzői vagy a művészfilm hagyományát követő alkotások, amelyek formabontók, sok szempontból új eszközöket alkalmaznak. Ezek persze nehezebben befogadhatók, mert nem teljesítik azokat a konvenciókat, amelyeket a hollywoodi filmeknél megszokhattunk.

– A tévé, úgy tűnik, egyre inkább veszít a jelentőségéből. Manapság viszont a streamingszolgáltatók térhódítása átalakította a moziba járási szokásokat. Hogyan hat ez az alkotókra?

– A streamingcsatornák kínálatában nagy számban találunk sorozatokat. Ezeket moziban értelemszerűen nem láthatjuk, ugyanakkor óriási szellemi és anyagi ráfordítással készülnek, vannak közöttük valóban nagyszerűek is. A sorozatok a moziba járási és filmnézési szokásokat is megváltoztatták: akkor nézzük őket és olyan ritmusban, ahogyan szeretnénk. De vajon mi van azokkal a nagyjátékfilmekkel, amelyek kizárólag a szolgáltatókon keresztül érhetők el? Ezeket persze nézhetjük egy házimozirendszerrel is, így a mozihatás valamelyest megmarad, de sokszor csak számítógépen, sőt, mobiltelefonon szokták megnézni. Amikor a televízió megjelent, a filmkészítőknek figyelembe kellett venniük azt is, hogy alkotásaikat előbb-utóbb bemutatják a tévében. Ám az nagy kérdés, hogy korunk alkotóit befolyásolja-e a streaming jelenléte. Már csak azért is, mert lehet, hogy menet közben döntenek egyik vagy másik platform mellett, ráadásul a legtöbb film idővel valamelyik streaminghálózat kínálatába is bekerül.

A mozi egyébként mindig egyfajta utóvédharcot vívott: korábban a tévével, most az internetes szolgáltatókkal kell versenyeznie. Mindkét esetben azt láthattuk, hogy még inkább a látványosság irányába fordult.

A Dűne például biztos, hogy sokat veszít a hatásából, ha laptopon nézzük meg. Éppen ezért sok rendező, így Denis Villeneuve vagy többek között Christopher Nolan is igyekszik igazán látványossá tenni az alkotásait.

– Bergman, Fellini, Tarkovszkij filmjeit úgy érthetjük igazán, ha ismerjük az általuk használt képnyelvet. Napjainkban nagyon népszerű a film, ám vajon értjük is azt, amit nézünk? Képesek vagyunk értelmezni a szimbólumokat, képi utalásokat?

– Szerintem a nézők folyamatosan tanulják és egyre inkább értik a mozi nyelvét. Paradoxon, hogy a vizuális nyelvet igazán nem kell megtanulni, mert nagymértékben támaszkodik a valóságtapasztalatunkra. Ugyanakkor a film valóban egy sajátos kódrendszert alkalmaz, és van egy csak rá jellemző eljárásmódja. Észrevehető egy folyamatos diskurzus az alkotás és a befogadó között. A szerzői vagy avantgárd filmek valóban élen járnak abban a tekintetben, hogy mindig újabb és újabb formanyelvi megoldásokkal állnak elő, amiket aztán a néző is elfogad és megtanul. A hollywoodi típusú filmek később átveszik ezeket, így a magas kultúra legradikálisabb újításai átkerülnek a populáris filmekbe is. A Tenet elbeszélése egészen elképesztően bonyolult és radikális, ugyanakkor be lett csomagolva egy akciófilmbe, ami e szokatlan szerkesztési módot emészthetővé tette. De az Oppenheimer gyors flashei, emlékképei is ezt bizonyítják, hiszen korábban ezeket csak a művészfilmeknél alkalmazták.

Ma is készülnek filmek művészi igényességgel, gondoljunk csak Aki Kaurismäki Hulló levelek vagy Wim Wenders Tökéletes napok című alkotására. Ezek szinte történet nélküli, kifejezetten minimalista filmek. De létezik olyan művészfilm is, ami valahol a kettő között áll, egyszerre szolgálja ki a színvonalasabb és a szórakoztató filmre vágyó néző igényeit, mint például az Álmaid hőse. Az már egy másik kérdés, hogy mi jut el ezekből a magyar mozikba. Az is megfigyelhető, hogy az évtizedek során készült filmek túlnyomó része populáris, ám ma már csak azokra emlékezünk – például a hatvanas évek filmterméséből –, amelyek kiállták az idők próbáját, ezek pedig a maguk korában is a művészfilmek közé tartoztak. De azt se feledjük, hogy a népszerű filmek tartják bent a nézőt a moziban.

– Beszélhetünk ma klasszikus filmekről? Mitől lesz egy film időtálló?

– A filmek még gyorsabban öregednek, mint például az irodalmi alkotások. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a régebbi filmek ma már lassúnak tűnnek, és a maiak nagyon naturalisták, sok mindent megmutatnak, szemben a korábbi alkotásokkal. Sokat számít az is, hogy egy valamikor nagyon aktuális film gondolatvilága ma mennyire érvényes. Még a legnagyobb művekkel is előfordul, hogy a tárgyalt probléma már egyáltalán nem időszerű. Fellini Az édes élet című filmjében felvetett kérdéseket, a modernizálódó, elidegenedő polgári világ bemutatását ma már kevéssé érezzük a magunkénak. Úgy nézzük ezeket, mint múzeumi tárgyakat: szép, de nincs nagyon közöm hozzá. Azok a filmek, amelyek nem a korszellemmel foglalkoznak, általában időtállóbbak.

– Ha az interneten fellelhető filmes írások között böngészünk, azt vehetjük észre, hogy a képi megvalósításra alig figyelnek, szinte kizárólag a történetet elemzik. A történetmesélés vált a film lényegi elemévé?

– Szerintem ez a legkorábbi filmektől eltekintve mindig így volt. Ha egy film nem történetet mesél, az tényleg minden konvencióval szembehelyezkedik, ezért furcsa is lesz. A nem elbeszélő film tulajdonképpen a film természete ellen dolgozik.

A történet tette a filmet azzá, amivé vált. Éppen ezért jelent az alkotók számára nagy kihívást, hogy miként lehet új történetet a vászonra vinni, vagy egy történetet más módon elmesélni. Állítólag egy hollywoodi producer falára ez volt kiírva: „Ugyanazt, de másképp.”

A hollywoodi filmek tényleg szinte mindig ugyanarról szólnak, csak más történetbe ágyazva: a jó és a rossz küzdelméről. Nehéz ezt úgy újra elmondani, hogy az ne tűnjön fel a nézőnek. Éppen ezért az újítások nem is feltétlenül a képi megvalósításban, hanem a történet elbeszélésében érhetők tetten.

– Martin és John Michael McDonagh darabjai, filmjei mind a populáris, mind a magasabb nézői igényeket ki tudják elégíteni.

– Ezt rendkívül nehéz megvalósítani, de vannak ilyen alkotók, Alfred Hitchcock vagy Stanley Kubrick egyaránt képes volt rá.  A Ragyogást meg lehet nézni úgy is, mint horrorfilmet, de emellett a mélyebb elemzésre is alkalmas. Xantus János filmje, az Eszkimó asszony fázik melodráma, ám az alaposabb vizsgálatnál látszik, hogy minden eleme idézőjelbe került.

– Mostanában felértékelődtek a régi, leginkább a háború utáni magyar filmek, sok csatornán folyamatosan bemutatnak közülük egyet-egyet. Mi ennek az oka? Valóban korszakálló értékekről van szó, vagy csak valamiféle nosztalgia miatt nézzük ezeket?

– A magyar film sajátos utat járt be az államszocialista korszakban. Először a szocialista realizmus jegyében propagandaízű filmek készültek, majd a kádári időben elindult egy változás. A rendezők – sokszor kritikus módon – elkezdtek olyan filmeket készíteni, amelyek társadalmi kérdésekkel is foglalkoztak. Persze tetten érjük ezeknél a hatalom elvárásait is, hiszen a cenzúra miatt nem lehetett mindenről beszélni. Később a magyar film fontos jellemző vonásává vált, hogy indirekt, de a néző által mégis felismerhető eszközökkel közelítsen egy téma felé. Ez egyébként a mai magyar filmeknél is felfedezhető. A hazai kulturális hagyományra amúgy is jellemző a képviseleti karakter, vagyis az a törekvés, hogy a társadalmi ügyekben a művészetnek kell képviselnie valamiképpen a progressziót. Gondoljunk csak a reformkorra. A hatvanas évek filmrendezői egyfajta váteszszerepkört is magukra vállaltak, igyekeztek elmenni addig a végső határig, a „falakig”, ameddig a cenzúra engedte. A mai néző azt láthatja, hogy ezek a filmek szóltak valamiről. Persze sok mindenről nem lehetett úgy beszélni, ahogy később, de az alkotók igyekeztek szembenézni a múlttal, a társadalmi problémákkal. Ezek a filmek analitikus beállítottságúak voltak, de mindezt be tudták építeni egy mély és összetett emberi történetbe. Jelen volt a társadalmi kontextus, amit az emberi történet hitelesített. Például az Ajándék ez a nap a lakáskérdésről szól, de ott látható benne egy hihetetlenül erős kapcsolati rendszer és egy drámai lélektani folyamat is.

– A mai magyar filmek követik ezt az irányt?

– Napjainkban is készülnek értékes magyar filmek, ezek közé tartozik a Testről és lélekről, az Elfogy a levegő vagy a már említett Saul fia. Szerintem ma is felismerhetjük a magyar filmekben ezt a társadalmi érzékenységet: Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjében a kivándorlás kérdése mellett az emberi kapcsolatok is terítékre kerülnek. Stílusbravúrokat valóban nehezebben tudunk felfedezni korunk magyar filmtermésében, de ez talán nem is baj, hiszen a korábbiak, bár esztétikailag kiválóak voltak, talán túlságosan is elvontra sikerültek. A mai magyar filmeknek elsősorban a forgatókönyv hiányosságait és a színészi játék tökéletlenségeit vethetjük a szemükre. Ma sajnos az is probléma, hogy a támogatási rendszer nem kedvez az igazán magas színvonalú alkotások létrejöttének. Az lenne az ideális, ha igazán sokszínű lenne a magyar filmek palettája.

– Mi lehet az oka annak, hogy sok magyar filmnek nem sikerül megteremtenie a megfelelő atmoszférát?

– Ezt a kérdést úgy érdemes megközelíteni, ha azt is megvilágítjuk, hogy egy hollywoodi film miért lehet hatásos. Ezt szolgálja például, ha egy mellékszereplőnek megírják a háttértörténetét. Bár ebből semmi nem hangzik el a filmben, valami módon mégis jelen lesz, ezt pedig a néző is érzékeli. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon nagy munka van ebben. A hiányosságokat nálunk sok esetben a civil szereplővel próbálják orvosolni, de ez nem feltétlenül jelent megoldást. A nemrég bemutatott Lefkovicsék gyászolnak például érdekes és jó film, de érdemes lett volna még szellemesebbé, még pörgősebbé tenni, esetleg kiegészíteni egy-két jelenettel.

– Ön az egyetemen fiataloknak adja át a filmmel kapcsolatos ismereteket. Hogyan viszonyul a Z generáció a filmekhez? Érdekli őket, hogy régen mit tartottak értékesnek?

– Valóban, a mai fiatal nemzedék nem kíváncsi a régi filmekre. Fontosnak tartom, hogy a filmkultúra jelen legyen a közoktatásban, ám meglehetősen nehéz megszerettetni a diákokkal a korábbi évtizedek alkotásait. Ha egy film fekete-fehér, már bele sem kezdenek. A mai egyetemi órán a Szentjános fejevétele című filmet elemeztük. 1965-ben készült, Novák Márk rendezésében. Bár éreztem a fenntartásokat, azért sikerült valamelyest elfogadtatni a diákokkal, hogy ez egy érdekes és értékes alkotás. Az egyetemi közegen kívül azonban nehéz vagy szinte lehetetlen közelebb hozni a fiatalokhoz a filmművészet klasszikusait, egyszerűen nem érzik a sajátjuknak azokat, a felvetett problémák, a megvalósítás formája idegen a világuktól. Ezért fontosak a filmklubok és az egyetemek, hiszen ezeken a fórumokon azért sikerül életben tartani a filmművészet nagy alkotásait.

– Megjeleníthető-e filmen a transzcendencia, a spiritualitás? Van a filmnek egzisztenciális jelentése?

– Fontos megjegyezni, hogy nem attól lesz egy filmnek spirituális vagy egzisztenciális üzenete, hogy vallásos a témája. Sokszor tapasztaljuk, hogy a vallásos filmek néhol már a giccsbe hajlanak. Ugyanakkor profán témájú filmek is képesek arra, hogy nagy hatásfokkal mutassák be a transzcendenciát. Vannak persze olyan esetek is, amikor a vallásos téma önmagában is működik, vagy amikor a kettő egybeesik, ilyen A nagy csend, a Némaság vagy Pasolini filmje, a Máté evangéliuma. Robert Bresson a vallásos témájú filmjeivel – az Egy falusi plébános naplója vagy a Jeanne D'Arc pere – és a látszólag profán tárgyú alkotásaival – mint a Vétlen Balthazár – egyaránt képes volt a transzcendens megjelenítésére. Az utóbbi tulajdonképpen egy passiótörténet. De Tarkovszkij filmjeinél is megtaláljuk ezt a kettősséget. A legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában idén Oscar-díjat nyert, már említett Egy zuhanás anatómiája pedig izgalmas egzisztenciális mondanivalót hordoz.

A filmnek óriásiak a lehetőségei ezen a területen, hiszen olyan lelki, tudati vagy spirituális tartalmakat mutathat be, amelyeknek a megragadására a fogalmi nyelvezet nem alkalmas.

A film a konkrét valóság reprodukciója, de arra is lehetősége van, hogy átemelje a nézőt egy másik világba, a szó átvitt értelmében is. Ugyanakkor egy nem hívő emberhez is el tudja juttatni ezt a mondanivalót. Nagy erővel képes megjeleníteni az emberi szellem komplex világát, ezzel pedig élnek is az alkotók.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.