Átfúj rajtunk – A befejezésen gondolkozom című filmről

Legújabb alkotása, a Netflixen már elérhető A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things) egyszerre töri meg és folytatja a szerzői életművet: ahogyan eddig, saját elménk pincéjébe vezet, ám ezt most Iain Reid regényének adaptálásával teszi.

Autóban ülünk. Kinn tomboló hóvihar. Az út alig dereng, a táj komor, a csendet az ablaktörlő surrogása és a szemből elsuhanó kocsik tompa moraja formálja ritmussá. A fiú (Jesse Plemons) és barátnője (Jessie Buckley) együtt utaznak, hogy meglátogassák a srác szüleit. A kapcsolat viszonylag friss, a lány mégis elgondolkodik a befejezésen. Szétszórtnak tűnő beszélgetésük valamilyen közös, önmaguk előtt is rejtegetett titkot leplez. A figyelmes (esetleg Kaufman-edzett) néző már itt gyanút fog: lehet, hogy hőseinket végül nem várja forró tea, puha takaró és kandallótűz a megérkezéskor? A könnyed romkom lehetősége tehát kilőve: minél tovább tart az utazás, annál inkább.

Márpedig az autóút hosszú: birokra kel a türelmünkkel. Mire végül átlépünk a szülői ház küszöbén, már sejtjük, elég meredek vendégségnek nézünk elébe. A szülők (Toni Collette és David Thewlis) túláradóan kedvesek, mégis különös furcsaság telepszik a társalgásra: az anyuka úgy nevet, mintha zokogna, az apuka folyton félreért mindent, és zavarbaejtően tekergeti a nyakát. A lánnyal együtt mi is alaposan elbizonytalanodunk, miközben Kaufman lassú tempóban, kíméletlen pontossággal szereli szét szemünk előtt a film cselekményét.

A gondolatgazdag, egyszerre több értelmezési szintet működtető filmet itt-ott pszicho-thrillernek nevezték, s utal is erre néhány jelenet, ám ez összességében téves megközelítés: Kaufman nem pusztán a filmes műfajokat, hanem magát a filmbéli valóságot bontja fel. Széles kardcsapások helyett apró, majd mind nagyobb nyugtalanságot okozó gesztusokkal dolgozik. Ahogy haladunk előre a filmidőben, a realitás lassan elmaszatolódik: érezzük, valami nem stimmel, ám hogy pontosan mi, azt aligha tudnánk megmondani. Álomba csöppentünk? Esetleg rémálomba? Elromlott időgép cikáztat minket idegesen múlt és jövő között? Hamis isten űz kegyetlen tréfát velünk? Ismerős és idegen, megnyugtató és felkavaró örvénylik egymásba, megkérdőjelezve valóságtudatunkat, feloldva önazonosságunkat. A bőségesen szórt kulturális utalások, ideges vigyorok és baljós sebtapaszok között már épp a semmibe zuhannánk, amikor egy megrendítő gyerekszobás jelenet feltárja az addigi történések értelmét. Nincs szerencsénk: a film ekkor sem emel, hanem újabb mélységekbe taszít – egy kétségbeesett elme vaksötét gödreibe.

Bámulatos, ahogyan Kaufman az idő szubjektív természetét érzékelteti: számtalan jelenet kínosan hosszúra nyúlik, a forgatókönyv mégis bőségesen tárja elénk a nyomokat, jeleket, melyeken elindulhatunk, és amelyek többnyire vakvágányra vezetnek. De szabadulni ekkor már nem tudunk: a szereplők kételyei, félelmei, elharapott és túlbeszélt mondatai ránk mutatnak, lelkünk mélyén tenyésztgetett bűneinkre, kárhozatos mulasztásainkra, néma megalkuvásainkra. A játékidő derekán önkéntelenül metaforákban kezdünk gondolkodni, szimbólumokat vélünk felfedezni, és a kirakós lassan összeáll: csendes-szomorkás költőiség születik. Az útmenti fagyizó, a régi középiskola, a giccsességében is metszően őszinte musicalbetét, az éjjeli folyosón előadott szívszorító balett mind-mind egy irányba mutat: közeledik a vég. Valóság és képzelet virtuóz táncot jár egymással, ám ez itt nem intellektuális izgalmat (krimi) vagy félelmet (thriller) okoz, hanem mély szomorúságot kelt bennünk. Menekülnénk, de Kaufman nem kímél bennünket: könyörtelenül szembesít egy hiábavalóságban eltelt életút reménytelenségével.

Az élet magyarázhatatlan: tegyük a tudomány mikroszkópja alá vagy utaljuk a művészet nagyvásznára, mindig van valami, ami kitüremkedik bizonyosnak hitt elméleteink, szilárdnak tűnő meggyőződéseink alól. Charlie Kaufman ezt a mást, ezt a többet faggatja legújabb filmjében, mégpedig annak végpontja felől. Borzongató a megszűnés tudata, vacogtató a halálon túl lakozó jéghideg ismeretlen. Valódi értelmet – Heideggerrel szólva – mégis ez ad az emberi életnek. Annak az életnek, amely a befejezés közeledtével még egyszer, utoljára lázasan felizzik, hogy végül elfújja az idő hóvihara.

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Netflix

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 15-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.