Átmenthető a szó kultúrája – Valaczka András az új katolikus nyelvtankönyvről

– A tavaly decemberi könyvbemutatón elhangzottak alapján úgy gondolom, nem kizárt, hogy a sokak által alábecsült nyelvtan a jövőben az egyik legnépszerűbb tantárgy lesz a katolikus iskolákban. Miben látja a magyar nyelv tanításának célját? 

– A katolikus magyarnyelv-tankönyv egyik újdonsága, hogy nemcsak a nyelvtant, hanem magát a magyar nyelvet, annak mélyebb és teljesebb birtokbavételét is tanítani akarja. Az új tankönyv sajátossága, hogy rengeteg feladatot ad a tanulóknak, és sokkal több alkalmat kínál a tevékenykedésre, a gondolkodásra, az együttműködésre. A matektanárok is üdvözölni fogják ezt, hiszen naponta elmondják: a problémát nemegyszer az jelenti, hogy már a feladat szövegét sem érti meg a diák, vagy legalábbis nem pontosan. Így a feladvány matematikai részéhez el sem jut. A nem megfelelő szövegértés sok más tantárgy esetében is hátráltatja a tanulókat az előrehaladásban.

– Hogyan került a nyelvtan tantárgy a katolikus tankönyvfejlesztők látókörébe? 

– Amikor megnyílt az egyházi tankönyvfejlesztés lehetősége, az első lépés a tantárgyak kiválasztása volt. A hittan, az erkölcstan természetes módon adódott, de most az volt a kérdés, mely közismereti tárgyaknál értelmezhető egy sajátos katolikus nézőpont. Magától értetődő volt az irodalom és a történelem, én azonban a nyelvtant is forszíroztam, kollégáim csodálkozására. De aztán elfogadták, mert hiszen világos, hogy nem pusztán a nyelvtanról meg a helyesírási szabályokról van itt szó, hanem valami sokkal többről. A tantárgy neve egyébként nem is nyelvtan – csak a köznyelv emlegeti így –, hanem magyar nyelv. A szakmai megnevezés és a hétköznapi említés közötti eltérés tulajdonképpen meg is mutatja, miért olyan fontos foglalkozni a nyelvvel, ha a katolikus nevelésről beszélünk.

– Az irodalom tantárgy esetében könnyen belátható, mitől lehet sajátosan katolikus szemléletű egy tankönyv. A történelem tárgynál az egyháztörténeti vonatkozások szintén világosak. De hogyan tekinthetünk katolikus szemmel a nyelvre?

– A zsidó-keresztény kultúra a szó kultúrája. Az ószövetség népének fontos volt, hogy szavakban fogalmazza meg és a megannyi technikai nehézséggel dacolva írásban rögzítse, amit Isten üzeneteként őriz a szívében.

A Szentírás: írás. A kinyilatkoztatás szavak és mondatok sora a tízparancsolattól kezdve az evangéliumokon át az élő Egyház által őrzött hithagyományig.

Nem szobrok, piramisok vagy Stonehenge-szerű varázsalakzatok üzenete, hanem a nyelv eszközeivel nemzedékről nemzedékre hagyományozódó tanítás. Ez már önmagában szakrálissá teszi a nyelvet, hiszen azt mutatja: nemcsak az ember és ember közti kapcsolatban játszik kulcsszerepet, hanem a Teremtő által is akart és használt eszköz. Amikor a Máté-evangéliumban azt olvassuk: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”, akkor is nyelvi kérdéssel szembesülünk, hiszen a nyelv segítségével vagyunk együtt, beszélünk, beszélgetünk, ez von minket egybe, ez segít eljutni lélektől lélekig. Sőt, már „az én nevemben” kifejezés is a nyelvet hozza elénk. Jézus neve, a Jézus szó már önmagában is a transzcendens megidézése.

Az apostolok Jézus nevével gyógyítanak: egy névvel, egy szóval. Hogyne lenne szakrális a nyelv?

A Szent Imre-tankönyvcsalád gimnáziumi tankönyvsorát (magyar nyelv és irodalom,  történelem) tavaly december 12-én mutatták be a budapesti D50 Kulturális Központban.
(A képen Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, valamint Tóth Tamás, az MKPK titkára a Szent István Társulat kiadásában megjelent tankönyvsorozat eddig megjelent köteteivel.)

– Egy tankönyv esetében azonban gyakorlatiasabb, hétköznapibb szempontokra is gondolnánk: képességfejlesztés, ismeretek, kompetenciák, érettségi. 

– Igen, de valójában megtévesztő a szent és a profán ilyenfajta éles megkülönböztetése. Isten szólt, úgy teremtett. Azután pedig „látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” – olvashatjuk a teremtéstörténetben. A mi életünkben, a leghétköznapibb helyzetekben is sok múlik azon, hogy mit mondunk és hogyan: milyen szót választunk, melyik nyelvi regiszterünket szólaltatjuk meg például egy konfliktusban. Fontos szerepe van a nyelvnek a másik emberhez vezető út bejárása során is, a szerelemben, a barátságban, az együtt munkálkodás közben. Ludwig Wittgensteintől ered a gondolat, amit azután John Langshaw Austin dolgozott ki beszédaktus-elméletében: a megszólalásunk sokszor már magában is tett, cselekvés.

Egy szóval olykor nagyobbat üthetünk, mint egy furkósbottal. Az Egyház is nagyon jól tudja ezt: „gondolattal, szóval, cselekedettel”.

Nincs ebben semmi újdonság, csak valahogy elfelejtettük ezeket az ismereteket, és sok múlhat azon, ha a tanár és a tankönyv újra a fókuszba állítja mindezt.

– Az ilyen alapvető tudás is felejthető?

– Olyan sok mindent elfelejtett már az emberiség! Márquez Száz év magány című regényében ezért írják fel maguknak a macondóiak egy nagy táblára emlékeztetőül: „Van Isten.” A Halotti beszéd és könyörgés is így fogalmaz több mint nyolcszáz évvel ezelőtt: hallotta holtát teremtő Istenétől, de feledé.

A mai ember lassacskán egészen megfeledkezik a szó szakralitásáról; a szó helyébe tolul a kép.

Gondoljunk csak a honlapokra, a filmekre, a hirdetőtáblákra: ma már mindent képpel fejezünk ki, a szó szinte haldoklik. Fuldokol a képözönben.

– Képkultusz és képrombolás hullámzása mindig jelen volt az egyháztörténelemben is.

– Igen, egész történelmünk ilyen hullámzást mutat. Ott van az őskorban a lascaux-i, az altamirai barlangfestmények csodája. Fellini a Róma című filmjében gyönyörűen mutatja meg a metróépítés során egyszerre csak előbukkanó ókori falfestmények tündöklő varázsát, ami egy csapásra elenyészik a beáramló levegő pusztításától. Gondolhatunk az ikonok virágkorára, Tarkovszkij Rubljov-filmjére is. A kora középkorban ugyanakkor teljesen elfelejtettek képen ábrázolni dolgokat. Kenneth Clark művészettörténész rámutat, milyen gyermekien primitív módon jelenítették meg akkoriban az embert. Sokatmondó, hogy oda kellett írni a kép alá: „imago hominis”, máskülönben fel sem ismerték volna, mit is ábrázol. Ma ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Emotikonokkal üzenjük meg érzéseinket, leüti a sakktábláról az eidosz a logoszt, ugyanakkor primitivizálja is az üzenetet.

– Másfelől viszont a fotók, a filmek művészi magasságokba is emelhetnek. 

– A képpel természetesen eredendően nincs semmi baj, erre is mondhatjuk, „nagyon jó mindaz, amit alkotott”. A gond inkább az, hogy a technika dönti el helyettünk, miből mennyit fogyasztunk. A protestáns gondolat, a Sola Scriptura, vagyis az, hogy egyedül a Szentírás vezesse az embert Istenhez, aligha juthatott volna uralomra a maga idejében, ha nincs Gutenberg találmánya, a nyomdagép. A könyvnyomtatás nélkül nem kerülhetett volna a hívek kezébe a Biblia. S miért nem nyomasztott minket a kép uralma ötven évvel ezelőtt? Mert akkor még nem létezett az érintőképernyő, nem volt ismert a digitális képtovábbítás technikája. Ma azonban a technika leuralja az emberi szellemet. Ugyanúgy, ahogy például a táplálkozásunkat is. A túlfinomított élelmiszerek a technika kétes ajándékai számunkra. Bele is betegszünk a fogyasztásukba.

– Az újabb nemzedékek mobilfüggősége, internetfüggősége ma már vitathatatlan tény. De mit tud kezdeni ezzel az iskola, a tankönyv, a tanár?

– Világtrendeket nem nagyon lehet megfordítani, tulajdonképpen erről szól Tolsztoj műve is, a Háború és béke. Az individualizmus dagálya idején a napóleonok mindig győzni fognak, a patriarchális Kutuzov nemigen tehet mást, mint hogy visszavonul. Erről beszél Madách is: „Nem a kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, merthogy virrad –”.  Ugyanakkor Kutuzov azért végül mégiscsak győzni tud. Van mozgásterünk.

Átmenthető a szó kultúrája, de tudatosítanunk kell, hogy ezzel most több a dolgunk, mint korábban.

Manapság nagyobb küzdelem rávenni a diákokat az olvasásra. Tudatosan kell fejlesztenünk a szövegértésüket, ami a korábbi nemzedékeknél, amíg a fiatalok képek híján szövegekkel szórakoztatták magukat, magától is fejlődött. Ma több szövegalkotásra kell rávennünk őket, mint apáink nemzedékének tagjait, akik még rádión hallgatták Szepesi György futballközvetítését a londoni 6:3-ról. Most a saját szemükkel láthatják a meccset, nem kellenek szavak az események leírásához. A tankönyvünk megoldásokat kínál a kép és a szó mai viszonyának problémájára is. Érdemes kihasználni a képek napjainkban tapasztalható felhajtóerejét. Motiváljunk velük! Ezért van telis-tele a tankönyv infografikákkal. Meg kell mutatnunk a fiataloknak, milyen átjáró vezet a képtől a szövegig és a szövegtől a képig. Ha úgy felel a tanuló, hogy a képen látottak alapján önti szavakba a tudnivalót, akkor rutinosabban fog közlekedni ebben az átjáróban. És fordítva is igaz: ha flowchartot kér tőle a feladat, ha gondolattérképen kell összefoglalnia, amit a szövegből megértett, akkor a szövegtől a képhez vezető út bejárását gyakorolja. Így végül mindkét irányban jól mozog majd: a szöveget tudja vizualizálni, a képet pedig textualizálni. Ez ma kulcsfontosságú, ha pedagógiáról beszélünk. 

Valaczka András a tavaly decemberi könyvbemutatón

– Mekkora a tanár szabadsága a magyar nyelv tantárgy tanításában? A jövőben nem lesz elvárás, hogy a diákok meg tudják különböztetni egymástól a tekintet- és a körülményhatározót?

– A tantervek kevés szabadságot hagynak, az érettségin pedig számot kell adni az előírt ismeretekről. De a magyar nyelv esetében nemigen vitatja a szakma, hogy ezek a tartalmak valóban szükségesek. Tekintethatározó, körülményhatározó, kilencféle névmás, megannyi szófaj: ha ezekre mint taxatív kategóriákra tekintünk, valóban értelmetlennek tűnnek. Ám ha az anyanyelvünk világos logikáját keressük bennük, ha az intellektus megkülönböztetőképességét fejlesztjük általuk, ha rácsodálkozunk arra, hogy miként teremti meg a közösség a szleng új, metaforikus képeit az unalmasnak hitt grammatika különféle rejtett összefüggéseinek segítségével, vagy hogyan alkot szimbólumot a filmnyelv egy-egy beállítással, akkor a diákok megértik, hogy mindez a saját szellemi működésük leképezése. 

– Mi maradjon el a tantárgy tanítása során, és mit érdemes megtartani? Milyen grammatikai ismeretek segíthetik például egy-egy idegen nyelv nyelvtani rendszerének megértését? 

– Mindenképpen el kell hagyni a definíciók felmondatását, a nyelvi elemek listázását, öncélú felsoroltatását. A dolgok megértése és átlátása viszont annál fontosabb. Nagyon érdekes például, hogy milyen sokszor veszik át egymástól a feladatot a nyelvi elemek. A névmás mindig egy névszónak a mása, az „ő” egy személynév helyett áll. A metaforikus jelentések pedig megkímélnek minket attól, hogy sok-sok új szót kelljen alkotnunk, mondjuk az optikai egérre, a partjelzőre, a rácsszerkezetre. Ha a diákok megértik ezeket a helyettesítő funkciókat, az az idegennyelv-tanulásban is a hasznukra válik.

– Mi a tanár szerepe a tanítás, a tanulás folyamatában?

– Bármi áll is a tantervben, a pedagógus teszi élővé a tananyagot, ő határozza meg a hangsúlyokat. A tanár a legfontosabb, minden más mellékes hozzá képest. Ő tudja dinamizálni a munkát, elsősorban tőle függ, hogy kedvvel vagy unottan mennek-e be az órára a diákok. Ahogy Jelenits tanár úr mondta a Magyar Kurírnak adott minapi interjújában: „Nagyon fontos és kiemelt helye van a pedagógusnak az életben, minden anyagi, szakmai és társadalmi megbecsülést megérdemel.” A tankönyv csupán eszköz a kezében, olyan, mint az orvosnak a CT- vagy az MR-készülék. Fontos, hogy nagy szabadságot hagyjunk számára: ő látja a helyi viszonyokat, ő ismeri a saját csoportját. És az is fontos, hogy a tankönyv ne nehezítse tovább az amúgy is túlterhelt és kizsigerelt pedagógus életét, hanem inkább könnyítsen azon. Ahol csak lehet, kínáljon gyors és hatékony megoldásokat, helyette is dolgozó, algoritmusszerűen működő folyamatokat. 

– Mikor tölti be jól a szerepét a tanár?

– A folyamatokat neki kell irányítania. És a 21. század egyre inkább ezeket a folyamatszervezési feladatokat várja majd el a tanártól. A hangsúlyok ma szükségképpen eltolódnak, hiszen a puszta ismeretek ezer helyről elérhetők az online térben is. A pedagógus mégis nélkülözhetetlen marad, miközben a tanításról fokról fokra átkerül a hangsúly a tanulásra. Ma drámai gyorsasággal megy végbe ez a változás, ha nem is feltétlenül vesszük észre. Nem tanítani kell, hanem a tanulás folyamatát irányítani, menedzselni – ez napról napra parancsolóbb összefüggéssé válik.

A diák tudása akkor lesz jó, ha maga építi fel. Ez azonban nem teszi mellékszereplővé a tanárt. Sőt, ehhez kell csak igazán jó pedagógusnak lenni.

Olyannak, akinél nemcsak a gregorián definícióját tudják a gyerekek, hanem arra is képesek, hogy gregoriánt énekeljenek. És nemcsak az alárendelő összetett mondat mibenlétét ismerik, hanem maguk is többszörösen összetett mondatokban beszélnek. Ez a cél.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 5-i számában jelent meg.