Avilai Szent Teréz: A belső várkastély

Az idei esztendőben emlékezünk meg a keresztény misztika legismertebb női alakja, Avilai Nagy Szent Teréz születésének ötszázadik évfordulójáról. Ebből az alkalomból a Jel Kiadó ismét kiadta A belső várkastély című könyvét, amely a történelem során először és azóta is egyedülálló módon foglalja össze a keresztény misztika teljességét. Teréz 1577 júniusa és novembere között, fél esztendő alatt alkotta meg alapművét.

Teréz a lelket úgy képzeli el, mint egy gyémántból vagy különleges tisztaságú kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás. Az igaz ember lelke ugyanis „nem más, mint egy paradicsom, amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja.” Mivel Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ez „elég ahhoz, hogy szinte fel se tudjuk fogni a lélek nagy méltóságát és szépségét.” A várkastélyban középen van a legfőbb lakás, „ahol nagyon titokzatos dolgok történnek Isten és a lélek között.”

Teréz hangsúlyozza: Isten úgy alkotta meg az ember természetét, hogy mindenki képes befogadni azokat a természetfölötti kegyelmeket, amelyek lehetővé teszik a Vele való személyes kapcsolatot. Senki nincs ebből eleve kizárva. Akik azonban elutasítják Isten szeretetét – a Teremtő tudatos megtagadásával, vagy súlyos bűnök elkövetésével –, éppen azt nem akarják befogadni, amit e képességük lehetővé tesz. Ha viszont igent mondanak Istenre, ez az adottságuk működésbe léphet.

Teréz azt vizsgálja, minként léphetünk be „a mi szép és gyönyörűséges” várkastélyunkba. Sok lélek van ugyanis, aki a vár körítő falán tartózkodik, s egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy beljebb jusson. Az a kapu, amelyen át beléphetünk ebbe a várkastélyba, az imádság és az elmélkedés. Teréz hét lakást különböztet meg a lélek várkastélyában, amelyek különböző távolságra vannak Istentől.

Az első lakásba még szinte semmi nem jut el annak a palotának a fényéből, „ahol a Király van.” A lélekkel együtt léptek be a sátán követői is, és „a kígyók…, mérges lények nagy gonoszsága… nem engedik neki észrevenni a fényt.”

A sátán sokáig ott van a lélek mellett, igyekszik eltávolítani Istentől. Ez a második lakásban is megmutatkozik. „Rettenetes az a harc, amelyet a gonosz szellemek ezer módon folytatnak itt ellenünk, s ez még nagyobb fájdalmat okoz a léleknek, mint az előző lakásban.” A lélek győzelméhez szükség van Krisztus kegyelmére, „mert a nélkül semmit sem tehetünk. Irgalmasságoddal ne engedd, hogy ezt a lelket rászedjék, és abbahagyja, amit elkezdett.”

A harmadik lakásba Krisztus irgalmából eljutók közül sokan vannak a világban. „Nagyon kívánják, hogy ne bántsák meg Ő Felségét, és még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek… gyakorolják magukat a felebarát iránti szeretet cselekedeteiben…” Az ebben a lakásban tartózkodók számára különösen nagy szükség van az alázatra, nehogy a gőg és a hiúság bűnébe essenek.

A negyedik lakásba már ritkán jutnak be a „mérges” lények, és ha be is jutnak, az imádságnak ebben az állapotában inkább hasznot hoznak, mintsem kárt okoznak. Kísértéseik által ugyanis lelepleződnek. Akit az Úr bevisz ebbe a lakásba, annak legfontosabb teendője, hogy igyekezzék útját állni az értelem eluralkodásának, „de se ezt, se a gondolatokat ne nyomja el. Hanem az a jó, ha tudatosítja magában, hogy Isten előtt áll, és ki ez az Isten.” A lélek tekintse magát méltatlannak a rengeteg jóra, és mondjon köszönetet az Úrnak. Hagyatkozzon rá teljesen, „tegye velünk azt, amit akar, vigyen oda, ahová jónak látja.” A lélek akaratának egyesülnie kell Isten akaratával. Az elmélkedés és a sanyargatás önmagában kevés az Úr különleges kegyelmeinek elnyeréséhez, „Csak annak adatik meg, akinek Isten akarja, gyakran olyankor, amikor a legkevésbé várja a lélek.”

Az ötödik lakásban az Úr már csak két dolgot kér tőlünk, az iránta és a felebarát iránti szeretetet. „Ez az, amin dolgoznunk kell. Ha ezeket tökéletesen megtartjuk, akkor megtesszük az Ő akaratát, és így egységben leszünk Vele.” Ám Teréz figyelmeztet, nagyon messze vagyunk attól, „amivel tartozunk egy ilyen nagy Istennek ebben a két dologban.”

A hatodik lakásról Teréz saját tapasztalataiból kiindulva – szinte egész életében súlyos betegségek gyötörték – figyelmeztet: amikor az Úr elkezd nagyobb kegyelmeket adni, a szenvedések is nagyobbak lesznek. A misztikus élmények egyszerre fájdalmasak és örömteliek. Ebben a lakásban a lélek egyre többet láthat meg Isten nagyságából, az Úr egyre többet ad értésére. Emellett Isten megmutatja „önmagunk ismeretét és az alázatot, mert a lélek látja, hogy annyi nagyság Teremtőjéhez képest ilyen alacsonyrendű lény merészelte megsérteni Őt, ezért Rá se mer nézni. A harmadik, hogy nagyon kevésre becsüljük a föld minden dolgát, kivéve azokat, amelyeket egy ilyen nagy Isten szolgálatára lehet használni.”

A hetedik lakásba bejutó lelkek rendkívüli kegyelmekben részesülnek Istentől. Az Úr behelyezi a lelket „ebbe az Ő saját lakásába, amely a lélek központja: ahogy a legfelsőbb ég – ahol a mi Urunk van – a többivel ellentében nem mozog, úgy ide belépve is úgy tűnik, nincsenek olyan mozgások ebben a lélekben, amelyek a képességekben és a képzeletben szoktak lenni, s amelyek kárt tesznek benne és elveszik békéjét.” Ez a tökéletességhez hasonló állapot, amit Szent Pál is érzett, amikor leírta: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

Ezek a lelkek hatalmas belső örömet éreznek, amikor üldözik őket, nem átkozzák azokat, akik rosszat tesznek ellenük. Sőt, különös szeretettel fordulnak feléjük, és azért imádkoznak, hogy érintse meg rosszakaróik lelkét Isten kegyelme. Senki nincs kizárva abból, hogy eljusson erre a szintre, de ehhez teljes önátadásra, Istenre hagyatkozásra van szükség (Jel Kiadó, 2015).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír