Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Nyomtatásban csak 1583-ban, egy évvel Teréz halála után jelent meg a mű. A Sarutlan Kármelita Nővérek és a Jel Kiadó gondozásában a közelmúltban kiadott könyv fordítói, Sajó Tamás és Templom Kata az első kéziratos változatot vették figyelembe. Ők írták a bevezetőt és lábjegyzeteket, emellett értelmezték A tökéletesség útjának legfontosabb útmutatásait, a 20. századi misztikus teológia egyik legnagyobb alakja, Reginald Garrigou-Lagrange imáról szóló keresztény elmélkedésének alapján, amely Teréz tanítására épít.

Avilai Szent Teréz szerint a tökéletesség abban áll, hogy akaratunkat Isten akarata alá rendeljük.

Amikor rátér az összeszedettség imájának részletes leírására, elsősorban akaratunk átadását hangsúlyozza: „Minden azon múlik, hogy ezt teljes határozottsággal Neki adjuk, és kiürítsük, hogy tetszése szerint tegyen hozzá vagy vegyen el belőle, mint ami sajátja. Ez az ő feltétele, és igaza van ő Felségének, ne tagadjuk meg tőle. Itt a földön is terhes a vendég a házban, ha nem mondhatjuk, hogy menjen már. Minthogy pedig ő nem akar erőszakot tenni akaratunkon, megelégszik azzal, amit adunk neki, de nem adja oda magát teljesen mindaddig, amíg azt nem látja, hogy teljesen neki adjuk magunkat…, sem nem működik úgy a lélekben, mint amikor teljesen zavartalanul teheti, és nem is tudom, hogy tehetné: a beleegyezés nagy barátja ő. Ha tehát ezt a palotát mindenféle csőcselék és limlom tölti meg, hogyan férhetne bele ő és egész udvara? Már azzal is sokat tesz ilyenkor, ha egy kicsit elidőzik ekkora rendetlenségben.”

Garrigou-Lagrange meghatározása szerint a belső ima a lélek felemelése Istenhez. Amikor a keresztény hagyomány itt lélekről beszél, kétségkívül az ember szellemi részét érti rajta, s ez – míg csak a szemlélődő ima legmagasabb fokaira el nem jutunk – értelmünket és akaratunkat jelenti. Ebben az értelemben

a lelket felemelni Istenhez annyit jelent, mint átadni akaratunkat és értelmünket az Úrnak, hogy egyfelől rendelkezzen vele és alakítsa át az ő tetszése szerint,

másfelől pedig az ő akaratát minden körülmények között a magunkévá tesszük, akkor is, ha az számunkra pillanatnyilag érthetetlen vagy fájdalmas.

A természetfölötti szemlélődés első fokáról, a nyugalmi imáról így ír Teréz: „De vannak pillanatok, amikor az Úr a vándorlásban elfáradtakat behelyezi egy olyan állapotba, amikor elcsendesednek a képességek és megnyugszik a lélek, mert mintegy jelekkel világosan megérteti velük, mit ízlelhetnek azok, akiket az Úr bevisz az ő országába. Azoknak, akiknek már itt megadja ezt, ahogy kérjük, mintegy zálogot nyújt, hogy ennek révén nagy reményük legyen, hogy majd örökké élvezhetik azt, amit itt csak kortyonként ad nekik.”

A belső ima célja nem az, hogy az ember valamilyen részleges jót érjen el, különféle érzéseket, élményeket vagy tudatállapotokat éljen át, s még csak nem is az, hogy jobb ember legyen, hanem hogy „együtt legyen Vele.

A belső ima egyetlen célja Isten maga: hogy a keresztény ember éljen azzal az egyedülálló lehetőséggel, amelyet a keresztséggel megkap, hogy beléphet a Szentháromság szeretetközösségébe, amely az örök élet.”

Könyvében Teréz kiemelten foglalkozik az Úr imádságával. A Miatyánk első szavait magyarázva a kegyelem teljes működését egy képben összefoglalva a következőket mondja, Jézushoz beszélve: „Kötelességévé teszed, hogy beteljesítse, ami nem kis teher: mert ha Atyánk, úgy el kell viselnie minket, akármilyen súlyosan megsértjük is őt. Ha visszatérünk hozzá, mint a tékozló fiú, meg kell bocsátania, és meg kell vigasztalnia minket megpróbáltatásainkban, ahogy egy olyan atya teszi, aki szükségszerűen jobb, mint bármely atya e világon, hiszen benne nem lehet más, csak minden jó teljessége. Kényeztetnie kell minket, táplálnia kell minket – megvan neki, amivel tegye –, és aztán vele együtt részessé kell, hogy tegyen minket örökségében.”

Imánknak és egész életünknek is az a célja, hogy eljussunk a Szentháromság szeretetközösségébe, hogy úgy ismerjük és szeressük Istent, mint ő önmagát. Erre egyetlen teremtmény sem képes saját erejéből, ehhez isteni segítségre van szükség. Ez a segítség a megszentelő kegyelem, amelyet a megkeresztelkedéssel kapunk, és ha bűnünk folytán elveszítjük, a gyónáskor kapott feloldozás állítja helyre bennünk.

Garrigou-Lagrange így ír erről: „A megszentelő kegyelem, a dicsőség magva vezet be minket az igazságnak és az életnek ebbe a magasabb rendjébe. Ez lényegileg természetfeletti élet, részvétel Isten belső életében, az isteni természetben, amivel már felkészít minket arra, hogy egy nap úgy lássuk Istent, ahogy ő látja magát, és úgy szeressük őt, ahogy ő szereti Önmagát.”

Mivel imánk hatékonysága alapvetően azon múlik, hogyan tudjuk befogadni Isten kegyelmét, az imára való felkészülés nem más, mint hogy felkészítjük magunkat a kegyelem befogadására.

Garrigou-Lagrange, Avilai Szent Terézzel összhangban három dolgot említ, amellyel az ember felkészül erre: az alázatosságot, az elszakadást és a csendet.

Teréz kiemelten foglalkozik az imában való kitartással: „Ezt a kevés időt, amelyet elhatároztunk, hogy neki adunk – és amennyit elpazarolunk magunkra és másokra is, akik nem köszönik meg nekünk –, ha már teljesen szabadon és minden más dologtól elfordulva neki akarjuk adni gondolatainkat, teljes elszántsággal kell odaadnunk, hogy soha többé nem akarjuk visszavenni, sem bármilyen szenvedés, nehézség vagy szárazság miatt, hanem

ettől fogva tartozom ezzel az idővel, mint ami nem az enyém, és azt kell gondolnom, hogy számon fogják kérni rajtam, ha nem akarom teljesen odaadni.”

Az imáról szóló gondolatmenet végén Garrigou-Lagrange szintén külön kitér a kitartás fontosságára. „Az imában való kitartással nagy dolgok nyerhetők meg, míg kitartás nélkül minden elveszhet.” A kitartáshoz két dolog kell: bizalom Krisztusban és a Szentlélekben, akit ő küld, és hogy engedjük magunkat Isten által vezetni az úton… Végül, ha a hit sötétjében is szilárdan kitartunk az ő végtelen jóságának a gondolata mellett, amelyet minden áldásban, amelyet befogadunk, közöl velünk, akkor egy nap őt magát fogjuk szemlélni… És ahogy az önző ember mindig magára gondol, és mindent magához viszonyít, el fogunk kezdeni mindig a bennünk jelen lévő Istenre gondolni, és mindent hozzá viszonyítani. Akkor, még ha a legváratlanabb és legfájdalmasabb események történnek is, Isten dicsőségére fogunk gondolni, és az ő jóságának megnyilvánulására és meg fogjuk pillantani a távolból Isten mindenekfölött valóságát, ami felé minden dolgok – a megpróbáltatások éppúgy, mint az örömök – mutatnak.”

Teréz számára ugyanez az ima lényege: „fiat voluntas tua, legyen meg, Uram, bennem a Te akaratod minden módon és formában, ahogyan Te, Uram, akarod. Ha megpróbáltatás révén akarod, adj erőt, és jöjjön. Ha üldözés és betegségek és szégyen és ínség révén, itt vagyok, nem fordítom el arcom, Atyám, s nincs is rá okom, hogy hátat fordítsak. Mert a Te Fiad már mindannyiunk nevében odaadta az én akaratomat, s nincs okom rá, hogy visszavegyem, hanem add meg azt a kegyelmet, hogy ideadod a Te országodat, hogy meg tudjam tenni – hiszen ő kérte ezt számomra –, és rendelkezz velem, mint a te tulajdonoddal, a te akaratod szerint.”

Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja
Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Könyvkiadó, 2025

Fotó: Sarutlan Kármelita Nővérek

Bodnár Dániel/Magyar Kurír