Az afrikai világ türelemre tanít – Egy magyar szalézi missziós önkéntes tapasztalatai Ghánában

Nagyon felemelő volt azt megtapasztalni, hogy a Jóisten ott is ugyanúgy ott van, mint bárhol máshol. Más a kultúra, a környezet, minden, de Isten állandó és ugyanaz. Don Bosco képe is mindenhol ott volt, akárcsak itthon; rámutatott, hogy nem a különbségeket kell keresni, hanem a hasonlóságokat. Máris más szemmel tudsz ott lenni, sokkal jobban a része tudsz lenni a közösségnek, az afrikai életnek, ha nyitott vagy, és befogadó.

Személy szerint én élveztem az afrikai létet, bár nem mindig könnyű, és sok lemondással jár, de valahogy

könnyebb és természetesebb az a lét, mint amit mi élünk itthon. Az ember egy jól alkalmazkodó lény, csak erről gyakran megfeledkezünk.

Az afrikai kultúra nagyon sokszínű, még országokon belül is sokfajta nyelvjárás, ruhaviselet, tánc létezik. A kultúra fontos része az ének, a tánc, a tapsolás – ez megnyilvánul a hétköznapi életben, de az ünnepeken és a szentmiséken egyaránt.

Engem nagyon megfogott az a vidámság, szeretet, amit tapasztaltam a CPC-ben. Ők ott egy család, és szerencsére könnyen azonosultam velük, jó érzés volt ennek a nagy családnak a tagja lenni.

A CPC-ben van egy iskola és kollégium, az iskolában azonban most oktatási átalakítás van, így a gyerekek nem oda járnak, de a kollégiumban továbbra is laktak nagyobb gyerekek. Mint önkéntes segítettem az ottani munkát, részt vettem az átalakítás elméleti és gyakorlati részében egyaránt, valamint közösségfejlesztő, játékos alkalmakat is tartottam nekik. Nagyon izgalmas és érdekes volt hallani, majd megtapasztalni, hogyan is működik egy iskola Ghánában, és milyen kulturális különbségek vannak, miben más egy afrikai gyermek élete.

Sokkal jobban egymásra vannak utalva a gyerekek, és mindig gondoskodnak egymásról. Ott nem a gyerek köré épül az élet, a gyerek épül be a szülők életébe. Ugyanakkor a gyereknevelés nemcsak a szülők dolga, hanem a közösségé is. De gyakran a nőkre hagyják ezt a feladatot. Sok gyermekes nő marad egyedül, nagyon nehéz a helyzetük.

Nemcsak Ghánára jellemző, hanem az egész afrikai kontinensre, hogy a pénzt nem a közbe fektetik, ezért is van például, hogy borzasztó az infrastruktúra, ahol egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Nincsen szociális háló, a kormány nem segíti a rászorulókat, az emberek magukra vannak hagyva.

Amit magam is megtapasztaltam, hogy

az afrikai élet nehéz, mindenkinek magáról kell gondoskodnia. Ugyanakkor a Jóisten jobban az életük része, és ha nehezebb is a sorsuk, nem panaszkodnak, megelégszenek azzal, ami van.

Összességében azt éreztem, mintha boldogabbak lennének az afrikai emberek, mint mi itt Európában. Pedig más az életszínvonal, több pénzünk, több tárgyunk van, mégsem vagyunk elégedettek. Ott jobban megélik a napjaikat, hisz ki tudja, mi lesz másnap, de közben más az időérzékük, nem sietnek sehova. Lassabban működik az afrikai világ, türelemre tanít és visszavesz a nyugati rohanásból.

Volt lehetőségem többfelé is elmenni az országban: így voltam Sunyaniban, ahol szintén van egy Don Bosco-iskola és egy fiúotthon, ahol nagyon nehéz sorsú, az utcáról összeszedett fiúk vannak; itt élnek és tanulnak. Azt gondolom, hogy elég sok tapasztalatom van a gyerekekkel, de bevallom, velük nem volt egyszerű. Az angolt sem feltétlenül beszélte még mindenki, vagy csak nem értették azt, ahogy én beszéltem, de valahogy aztán a játék nyelvén megértettük egymást, és csatlakoztam hozzájuk a kedvenc elfoglaltságukban, ami a kupakpöckölős játék. Örültem, hogy eltölthettem itt néhány napot, és megtapasztalhattam, hogy milyen az élet Ghána másik végén.

Jártam egy igazán szegény iskolában is. A gyerekek először nagyon csodálkozva néztek, hisz ők nem nagyon látnak fehér embert. De hamar összebarátkoztunk, és elkezdtünk játszani. Megmutatták a népi játékaikat, amelyek meglepően hasonlítanak a mieinkre, csak a saját környezetükhöz igazítva. Például játszottak „elvesztettem zsebkendőm-et”, természetesen a saját nyelvükön, és nem zsebkendővel, hanem kaviccsal, de maga a játék ugyanaz. Nagyon jó volt ezt látni, ugyanakkor meg is lepett, hogy a világ másik részén is ugyanúgy és ugyanazokat játsszák a gyerekek, ugyanarra van szükségük, és azt gondoltam, nem is különbözünk annyira, nem is különbözik annyira a világ. Aztán én is tanítottam nekik néhány cserkészjátékot. Elsőre nagyon figyelve és kicsit félve utánoztak, de hamar belejöttek, és élvezték.

Itt a gyerekek már egészen kis koruktól kezdve, hároméves kortól bekerülnek az iskolai rendszerbe, az első években még óvodaszerű foglalkozás zajlik. Azonban az iskolák fizetősek, ebben a szegény iskolában például egy nap forintra átszámolva 90 forint, ottani mértékben is nagyon kevés, mégsem mindenki engedheti meg magának. A tanárok is gyakran az írni-olvasni tudó emberek közül kerülnek ki, nem feltétlenül diplomás tanárok. Itt három anyuka tanítja a gyerekeket.

Az ország északi részén rengeteg olyan falu van, ahol nincs iskola, és csak egy-két ember tud írni-olvasni. A főváros környékén sokkal jobb a helyzet, de így sem jár minden gyerek iskolába. Sokan dolgoznak, segítenek otthon, vagy csak lézengenek az utcákon.

Ez az út még inkább megerősített abban, hogy felelősségünk van a világban, és cselekedni kell. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi a különbség egy missziós út és egy sima út között, aztán a képzések alkalmával értettem meg, hogy a misszió része a Jóisten is, így sokkal több az egész út, nemcsak odamegyünk, és segítünk, hanem együtt éljük meg a hitünket és a pillanatokat. Egy misszió elhivatottságot és hitet kíván.

Nagyon magaménak éreztem, érzem még mindig az afrikai missziót, és azt gondolom, hogy mindenkinek van egy missziója, csak meg kell találnia, hisz nem kell feltétlenül Afrikáig elmenni azért, hogy jót tegyünk. Remélem, mindenki megtalálja a saját misszióját a világban.

Szerző: Csúcs Eszter

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír