Az AI-korszak közös építkezése – XIV. Leó pápa buzdítására Bábel helyett Nehemiás útját válasszuk

Az első részben azt kérdeztük: mit jelent embernek maradni a mesterséges intelligencia korában? XIV. Leó pápa Magnifica humanitas kezdetű enciklikája alapján arra jutottunk, hogy nem pusztán új eszközökkel, hanem új életkörnyezettel állunk szemben. Az AI alakítja figyelmünket, nyelvünket, tanulásunkat, intézményeinket és közös valóságérzékelésünket.

A második rész kérdése ezért már gyakorlati:

mit tehetünk? Hogyan adhatunk olyan emberi, kulturális, közösségi és ökológiai medret a technológiai fejlődésnek, amely nemcsak fékezi a veszélyes sodrást, hanem jó irányba is vezeti ezt az erőt?

Az AI-ról szóló álláspontok többnyire az alábbi spektrumon helyezkednek el. Az egyik véglet a technológiai lelkesedés: mintha az új rendszerek önmagukban megoldást hoznának az emberiség problémáira. A másik a technológától való félelem, esetleg pánik és elzárkózás: mintha már csak arra várhatnánk, mikor válik az AI ellenőrizhetetlen és pusztító erővé, amitől menekülni kell. Mindkettő leegyszerűsítés.

XIV. Leó pápa nem választja egyik végletet sem. Nem hirdet technológiai pánikot és teljes elzárkózást, és nem is bízza magát a fejlődés automatikus ígéretére.

Az enciklika ennél nehezebb feladatra hív: értsük meg, milyen világot építhetünk a technológiával, és vegyünk részt ennek a világnak a kialakításában.

Az enciklika bevezetőjében két bibliai képet állít egymás mellé: Bábel tornyát és Jeruzsálem falainak Nehemiás általi újjáépítését. Bábelben egyetlen nyelv, egyetlen technológia és egyetlen irány uralkodik. A nagy közös vállalkozás a hatalom és az önhittség szolgálatába áll, miközben a maga képére akarja formálni a világot és eltörli a különbségeket. A cél nem a közösség, hanem a mindenáron való felfelé törekvés.

Nehemiás története ezzel szemben imádsággal és figyelemmel kezdődik. Nehemiás előbb meghallja a város romjairól szóló hírt, majd szemügyre veszi a pusztulást. Nem kívülről és nem felülről akar kész megoldást ráhelyezni a romokra. Összehívja a családokat, meghallgatja őket, mindenkinek kijelöli a maga falszakaszát, és közös munkát szervez.

Jeruzsálem nem egyetlen ember teljesítményeként épül újjá, hanem sok ember összehangolt felelősségvállalásából.

Ha a technológiai hatalmat képi formában akarjuk megragadni, a vihar lecsendesítésének evangéliumi jelenete is fontos párhuzamot kínál. A szél és a hullámok valóságos, félelmetes erőt képviselnek, de nem válhatnak önálló erkölcsi hatalommá. Krisztus nyugalma nem a vihar tagadása, hanem annak jele, hogy a félelem nem veheti át a kormányt. Az AI-val kapcsolatban is ez a feladat:

a technológiai erőt nem kell sem démonizálni, sem imádni, de az emberi ítéletnek, a közösségi felelősségnek és az erkölcsi iránynak kell a kormányrúdnál maradnia.

Ez a jelenet a hatalom és az erő különbségére is figyelmeztet. A technológia képes nagy sebességgel és sok irányban hatni: szöveget, képet, zenét vagy döntési javaslatot állít elő, összegez, fordít, szimulál és előre jelez. De attól, hogy sok mindenre képes, még nem tudja önmagától eldönteni, mi szolgálja az életet, mi igazságos, mekkora kockázat fogadható el, és ki viseli a következményeket. A modellnek lehet számtalan képessége, de koronát nem viselhet. A gép hordozhat bennünket, de nem döntheti el, merre menjünk.

Ez nem pusztán bibliai illusztráció, hanem gyakorlati módszertan. Az AI jövőjét sem néhány vállalat, állam, egy-egy szakmai közösség vagy egyetlen központi modell határozhatja meg. Szükség van technológiai fejlesztőkre és mérnökökre, de ugyanígy szükség van tanárokra, tudósokra, művészekre, jogászokra, vallási közösségekre, helyi intézményekre és az érintett emberek tapasztalatára is. A részvétel azonban nem merülhet ki abban, hogy a kész rendszer bevezetése után megkérdezik a felhasználókat, elégedettek-e vele. Már a kérdés megfogalmazásánál, az adatok kiválasztásánál, a rendszer határainak kijelölésénél és a hibák kezelésénél el kell kezdődnie.

XIV. Leó az enciklika végén egyértelműen cselekvésre szólít. Nem maradhatunk passzív szemlélők vagy puszta kommentátorok. Be kell lépnünk korunk építkezési tereire: a kutatólaboratóriumokba, a technológiai vállalatokba, az iskolákba, a médiába, az intézményekbe és a helyi közösségekbe.

Az imádságot és a felelősséget, a megkülönböztetés képességét és a mindezzel járó munkát össze kell kapcsolnunk.

Ezért az emberi méltóság, a közjó, a részvétel, a szubszidiaritás és a kulturális sokféleség nem csupán szép elvekként jelennek meg dokumentumokban. Ezeket le kell fordítani a technológiai rendszerek működésére és azoknak a társadalommal való viszonyaira. Meg kell jelenniük abban, hogy milyen adatokat, kiktől, milyen szinten és milyen jóváhagyással gyűjtünk, milyen kérdéseket teszünk fel, milyen célokra használunk egy rendszert, ki ellenőrzi a válaszait, ki javíthatja ki a hibáit, és mi az, amit nem szabad automatizálni és gépre bízni.

A megvalósítás ezért nem a kész modell utólagos „humanizálása”, hanem már a tervezés elején meghozott közös döntések sora. Ki mondja ki, hogy egy helyen mi számít problémának? Melyik tudás kapjon látható szerepet, és melyik maradjon kívül az automatizáláson? Hogyan lehet egy rendszer válaszát megkérdőjelezni, és hogyan bizonyítható, hogy egy javítás valóban bekerült a működésébe? Ezek nem technikai részletkérdések, hanem annak meghatározásai, hogy kié a tudás (és a vele járó hatalom), kié a döntés és ki viseli a felelősséget.

Az UNESCO szeptember 25-ét, a pápa franciaországi látogatásának első napját, az AI-ról, az oktatásról és a békéről szóló reflexiós napként hirdette meg.

Ez fontos alkalma lehet a közös gondolkodásnak, de egy találkozó vagy egy beszéd önmagában még nem oldja meg a megvalósítás problémáját. A normatív irányelvek akkor válnak élővé, ha helyi gyakorlatokban, intézményekben és közösségi döntésekben is kipróbálhatók.

Itt kapcsolódik össze a mesterséges intelligencia kérdése a teremtett világról való gondolkodással. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája óta egyre világosabban látjuk, hogy a természeti, társadalmi, gazdasági, kulturális és spirituális kérdéseket nem lehet egymástól elszigetelni, ezért integrális ökológiára van szükség. Az integrális ökológia tágabb normatív és spirituális horizontjához a nemzetközi szakpolitikai nyelvben rokon módon kapcsolódik az „Egy egészség” megközelítése. A két fogalom nem azonos: míg előbbi az ember, a társadalom, a természet, a kultúra, a gazdaság és a Teremtőhöz fűződő kapcsolat egészét próbálja egyben látni, addig a One Health elsősorban az emberek, az állatok, a növények és az ökoszisztémák egészségének összefüggéseire, valamint az ezekhez szükséges ágazatközi együttműködésre összpontosít. Közös bennük azonban az a felismerés, hogy az összetett válságokra nem széttagolt, hanem kapcsolati, több tudást és több felelősségi szintet összehangoló válaszokat kell adnunk. XIV. Leó ezt a gondolatot a technológiai környezetre is kiterjeszti: az AI nem pusztán egy új eszköz, hanem közös otthonunk új digitális és algoritmikus rétege.

A teremtett világ ebben az összefüggésben nem puszta háttér, nem egyszerűen kitermelhető nyersanyag és nem korlátlanul felhasználható adatbázis.

A világ visszajelez: a folyók vízállása, a talaj állapota, az élővilág változása, az emberi test sérülékenysége, a közösségi kapcsolatok minősége és a történelmi emlékezet mind olyan valóságok, amelyeknek alakítaniuk kell azt, amiből és ahogyan a technológia működik.

A teremtett világ azonban nem idealizált és harmonikus díszlet. Benne van a törékenység, a veszteség, a konfliktus, a korlát, az ellenállás és a bizonytalanság is. Ezért nem arról van szó, hogy az AI-t csupán „jó” példákkal kellene feltölteni. A valóság egészével kell kapcsolatban maradnia: azzal is, ami nem illeszkedik könnyen a modelljeinkbe, ami megállít, korrekcióra kényszerít, vagy megmutatja egy döntés előre nem látott következményeit.

Ezért van szükség a folyamatok kiegyensúlyozására: ne csak az AI formálja a világot, hanem a világ is formálja az AI-t. Utóbbi ne csupán modellezze a világot, hanem képes legyen arra is, hogy a világ válaszoljon neki, mégpedig sokszínű, helyi valóságaival. A helyi közösségek, a tudományos megfigyelések, a kulturális emlékezet, az ökológiai folyamatok és az emberi tapasztalat ne puszta – és többnyire töredékes – adatforrásként kerüljenek be az AI-rendszerekbe, hanem a rendszer céljait, határait és korrekciós mechanizmusait is alakítsák.

Ezt nevezhetjük világformálta mesterséges intelligenciának (World-Shaped AI). Nem egy újabb termékről vagy márkáról van szó, hanem egy másfajta technológiai irányról. Olyan rendszerekről, amelyek nem készen érkeznek a világ különböző helyeire, hogy a maguk tudásrendjét utólag „lokalizálják”, hanem már kategóriáik és tudásrendjeik kialakulása során kapcsolatban vannak azokkal a helyekkel, közösségekkel és tudásformákkal, amelyekben működni fognak.

A világformálta mesterséges intelligencia egyik lehetséges megvalósítási formája a helyformálta mesterséges intelligencia (Place-Shaped AI): egy adott hely korlátozott hatókörű, átlátható és ember által korrigálható intelligenciája. Egy ilyen rendszer nemcsak globális adatokat és modelleket használna, hanem figyelembe venné a helyi közösségek tapasztalatát, a tudományos méréseket, az intézményi felelősséget, a kulturális és spirituális jelentéseket és az ökológiai határokat is.

Egy folyó mentén például a vízállás vagy a vízminőség adatait mellett ismerni kell a folyó történetét, a körülötte élő közösségek tapasztalatait, a gazdálkodás és az ipar következményeit, az élővilág változásait és azokat a döntési pontokat is, ahol az emberi felelősség már nem ruházható át egy algoritmusra.

A rendszer segíthetne összekapcsolni a tudásokat, forgatókönyveket készíthetne és jelezhetné a bizonytalanságokat. De a döntést nem vehetné át azoktól, akiknek életét a döntés érinti.

Gondoljunk a Duna és Paks példájára. 2026 augusztusának elején a tartós hőhullám és a rendkívül alacsony dunai vízállás miatt fokozatosan csökkenteni kellett a Paksi Atomerőmű teljesítményét. A négy blokk a hazai villamosenergia-termelés mintegy 40 százalékát, a bruttó villamosenergia-fogyasztásnak pedig nagyjából egyharmadát biztosítja. Előbb a 3., majd az 1. és a 4. blokk került leállított állapotba; augusztus 2-án már csak a 2. blokk működött 50 százalékon. A teljes leállás lehetősége az erőmű történetében először vált reálissá. Nemcsak arról kellett tehát dönteni, mikor és milyen mértékben csökkentik Paks teljesítményét, hanem arról is, hogyan tartható működésben a lehető legtöbb blokk, és miként pótolható a kieső áram.

Ehhez össze kellett kapcsolni a vízszint, a vízhozam és a vízhőmérséklet adatait a hidrológiai és meteorológiai előrejelzésekkel, a Duna ökológiai állapotával, az ország villamosenergia-igényével, a várható csúcsterheléssel, valamint a termelő- és importkapacitásokkal. A visszaengedett hűtővízre vonatkozó környezetvédelmi szabályok is korlátot jelentettek: a kibocsátási ponttól 500 méterre a befogadó víz hőmérséklete főszabály szerint nem haladhatja meg a 30 Celsius-fokot.

Egy helyformálta AI-kísérő mindezt egyetlen, átlátható döntéstámogató környezetben rendezhetné össze. Összevethetné a forgatókönyveket, megmutathatná, melyik adat és modell milyen forrásra épül, jelezhetné a bizonytalanságokat, és láthatóvá tehetné az energetikai, környezeti és társadalmi következményeket. Nem döntene a kormány vagy a térség lakói helyett. A döntés felelősségét az emberek és az intézmények őriznék meg.

És a döntési ciklus ezzel nem érne véget. A helyformálta rendszernek a beavatkozás után is vissza kellene térnie a helyszínhez: összevetni az előrejelzést azzal, ami ténylegesen történt, megmutatni, esetleg hol tévedett, és lehetővé tenni, hogy a szakemberek és az érintett közösségek korrigálják. Így nem egy lezárt, kívülről érkező válasz állna előttünk, hanem tanuló kapcsolat alakulna ki a modell, a mérési adatok, a helyi tapasztalat és a felelős döntés között. A technológia akkor válna a közjó eszközévé, ha nemcsak választ adna, hanem saját bizonytalanságát és javíthatóságát is láthatóvá tenné.

Egy ilyen megközelítéshez kapcsolódhat a formálódó Világformálta Mesterséges Intelligencia Koalíció (World Shaped AI Coalition), a WOSAIC is. De fontos tisztán látni a szerepét. A WOSAIC nem a Vatikán programja, nem az UNESCO kezdeményezése, és nem a pápalátogatás mögé épített szervezeti márka. Egy független, nyitott és kialakulóban lévő együttműködés, amely azt próbálja megvizsgálni, hogyan kapcsolhatók össze különböző helyi kísérletek és tudásközösségek.

Ennek a jelentősége túlmutat egy technikai hálózat létrehozásán: épp hogy megcseréli a sorrendet és a helyek és közösségek ökológiai és társadalmi kihívásainak sokféleségéből kiinduló megközelítés a kulturális és episztemikus sokféleség megőrzéséhez is hozzájárulhat. A Bábel-szerű modell a helyi valóságokat kívülről adott, egységes kategóriákba próbálja illeszteni, s közben erodálhatja a helyi nyelveket, fogalmakat, tudásformákat és döntési jogokat.

Nehemiás útja ezzel szemben úgy kapcsolja össze a különböző helyeket és közösségeket, hogy nem követeli meg sajátosságaik felszámolását.

Ez visszautal az első részben tárgyalt katolicitásra: az egyetemesség nem egyformaság, hanem olyan egész, amelyben a különbségek közösségbe rendeződnek. A WOSAIC ennek szellemében egy módszertani és tanulóhálózat lehetne: a helyi adatok és döntések helyben maradnának, miközben a tapasztalatok, a validációs eljárások és a korrekció módszerei megoszthatók lennének egymással.

A sokféleség megőrzése nem azt jelenti, hogy minden helynek külön igazsága vagy külön mércéje lenne, és hogy ne lennének közös normák. Éppen ellenkezőleg: a közös alapelvek – az emberi méltóság, a béke, az igazságosság, a felelősség és a teremtett világ tisztelete – akkor válnak hitelessé, ha nem törlik el a valóság különbségeit, hanem képesek eligazítani közöttük. A katolicitás ebben az értelemben nem mindent egyetlen formára hoz, hanem az egymástól különböző tapasztalatokat egy nagyobb egészben teszi egymással beszélgetőképessé. Ez lehet a globális AI-együttműködés egyik feltétele is.

A gondolat különböző helyeken, különböző kérdésekből kiindulva kezd formát ölteni: Tihany után Trinidad és Tobagóban, Kenyában, Beninben, Indiában és hasonló irányú egyeztetések zajlanak más régiókban is. Ezek nem egyetlen központból irányított projektek, hanem eltérő helyi valóságokból kinövő kezdeményezések. Éppen sokféleségük mutatja meg, hogy a világformálta AI nem egyetlen modell globális exportját jelenti.

Ezért érdemes a Teremtésvédelmi imanap jelentését is továbbgondolni az AI korában. A teremtés védelme ma már nem korlátozódhat a természeti környezet közvetlen megóvására: ide tartozik az a digitális és algoritmikus környezet is, amelyben gondolkodunk, tanulunk, dolgozunk és döntünk. Ez nem a teremtett világ imádását jelentené: keresztény értelemben a Teremtő felé forduló imádság és a teremtett világért vállalt felelősség összetartozik, ezért logikusnak tűnik, hogy a Teremtésvédelmi imanap tartalma erre a kérdésre is kiterjedjen.

Az aktualizálás nem azt jelentené, hogy az imanapból informatikai konferenciát kellene csinálni. Inkább arról van szó, hogy ugyanazt a felelősségi horizontot kell kiterjesztenünk arra a láthatatlan infrastruktúrára is, amely egyre inkább meghatározza a figyelmünket, a kapcsolatainkat és a döntéseinket. Ahogy a teremtésvédelemben a folyó, az erdő vagy a termőföld nem csupán erőforrás, úgy a közösség, a nyelv, az emlékezet és az emberi figyelem sem lehet pusztán az algoritmus nyersanyaga.

Ennek a napnak az AI korában egyszerre kellene ima-, reflexiós és cselekvési nappá válnia.

Nemcsak azt kérdezné, mire képes a mesterséges intelligencia, hanem azt is, milyen világ formálja őt, milyen világot építünk általa, és hogyan maradhat a technológia kapcsolatban a teremtett valóság egészével. Az imádság és az elcsendesedés itt nem a cselekvés ellentéte, hanem annak feltétele: időt ad a megkülönböztetésre, a határok felismerésére és a felelős döntésre.

Egy ilyen nap nem technológiaellenes tiltakozás és nem globális marketingesemény lenne. Lehetne benne helyi szemlélődés és közösségi beszélgetés, iskolai program, tudományos műhely, művészeti kezdeményezés és konkrét cselekvési terv. Egy folyóparti közösség a víz állapotáról gondolkodhatna, egy iskola arról, mit nem szabad a tanulásból kiiktatni, egy örökségi hely arról, hogyan őrizhető meg a közösségi emlékezet, egy város pedig arról, hogyan tehető igazságosabbá az algoritmikus döntéshozatal. A Teremtésvédelmi imanap így az AI korában a felelős és gondoskodó technológiai jelenlét napjává is válhatna.

A pápa UNESCO-látogatásának jelentősége abban állhat, hogy nyilvánosan összekapcsol két fontos irányt. Egyrészt szükség van világos elvekre, amelyek az emberi méltóságot, a közjót, a békét, a részvételt és a szubszidiaritást helyezik középpontba. Másrészt szükség van olyan helyi gyakorlatokra, amelyek ezeket az elveket kipróbálják, mérhetővé, láthatóvá és korrigálhatóvá teszik.

A pápai látogatás lehetőséget adhat arra, hogy vatikáni iránymutatás és az UNESCO normatív kerete valóban megnyissa az utat a felelős, közös cselekvés előtt.

Bábel helyett Nehemiás útja ezt jelenti: nem egyetlen központi rendszerrel akarjuk uniformizálni a világot, hanem sok helyről indulva, egymást hallgatva és egymástól tanulva építjük újjá a közös jövő feltételeit. A technológiai erőt nem kell sem imádni, sem démonizálni. Irányítani, korlátozni, megérteni és felelőssé tenni kell – úgy, hogy közben a világ visszajelezhessen és korrigálhassa.

Ezt az együttjárást a szinodalitás – a görög szün-hodosz, az „együtt az úton” képe – felől is érthetjük: a világ különböző helyei és közösségei egymást hallgatva és egymástól tanulva formálhatják az AI jövőjét. Sőt, ha szinodalitás itt a felelős együttjárás metaforájais, akkor az AI-korszakban nemcsak a különböző helyek és közösségek járhatnak együtt ezen az úton, hanem az ember és a gép is: a gép nem válik erkölcsi szubjektummá, de felelősen együttműködő társunkká lehet. Ehhez olyan episztemikus infrastruktúrát kell építünk köré, amely láthatóvá teszi tudásának forrásait és bizonytalanságait, kijelöli a delegálás határait, és biztosítja az emberi és közösségi korrekciót.

A teremtett világ nem válhat csak az AI által formált világgá. A teremtett világnak vissza kell formálnia az AI-t.

Ha ezt egyszerre tudjuk imádságban, gondolkodásban és cselekvésben komolyan venni, akkor a technológiai fejlődés nem elszakad az emberi és teremtett világtól, hanem újra megtanulhat benne élni.

Fotó: AFP (nyitókép); Vatican Media

Magyar Kurír