Az álmok puha paplanja – Építészeti kiállítás a Vigadó Galériában

Szívesen mentem volna valamelyikre én is, csakhogy nem voltam jó matekos, márpedig a statika az egyik legfontosabb, amit az építésznek tudnia kell. A rajztudás, a fantázia is fontos az építészetben, és volna is elképzelésem hozzá, de hát az épületnek stabilnak kell lennie, nem dőlhet össze, ehhez pedig pontos számításokra van szükség. Így aztán másfelé vezetett az utam.

Az építészet iránti rajongásom azonban máig megmaradt, éppen ezért igazi élményt jelentett számomra a Vigadó Galéria alsó és földszinti termeiben nyílt kiállítás, a Sosemvolt Budapest – Tervek, álmok, víziók a főváros építészetének 150 évéből. Fővárosunk jelentős évfordulójára több tárlatot is rendeztek, a Nemzeti Galériában például Budapest. Az első aranykor címmel, amelyről írtunk már a Mértékadó egyik korábbi számában. A Pesti Vigadóban a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ szervezett kiállítást. Itt azokat a fővárosi épületterveket láthatjuk, amelyek nem valósultak meg, csak vázlat, tervrajz vagy makett formájában maradtak ránk.

Újságot szerkeszteni, tervezni, cikket írni, a laphoz fényképeket készíteni felelősségteljes munka, nem vitás, de az épület hosszú távra készül, nemritkán ötven, száz vagy még több évig is állhat, és rengeteg ember látja, használja nap mint nap. Ha egy lapszámban esetleg nem sikerül valami elég jól, csak egy napig vagy legfeljebb egy hétig kell szégyenkezni miatta. Nem úgy egy épület esetében! Ezért is olyan nagy a beruházók, a várostervezők, az építészek felelőssége. Ezen a kiállításon is kiderül, mennyire így van ez.

A bejárattól nem messze, a földszinten építettek egy sokszögletű pavilont, amelyben négy hatalmas monitort helyeztek el – itt mozgásban láthatjuk Budapest körpanorámáját. A legérdekesebb az, hogy a város több pontjára elképzelt épületterveket, amelyek nem valósultak meg, bemontírozták a megfelelő helyre. Bravúros megoldás, ami szellemesen és vizuálisan jól érzékelhetően mutatja be, hogyan nézne ki a város szövetében egy-egy terv, ha megépült volna a valóságban.

„Budapest elmúlt százötven éve az újrakezdésekről szól. Az Óbudából, Budából és Pestből 1873-ban egyesített főváros lázas építkezésekbe kezdett: sugárutak, terek, közintézmények, szobrok, lakóházak ezrei tették valódi metropolisszá. Fejlődésére az 1896-os millenniumi ünnepségek helyezték fel a koronát. A Monarchia társfővárosát azután a 20. század sorscsapásai rántották le a földre a fellegekből. Az elveszített első világháborút követő traumák, a húszas-harmincas évek gazdasági csapásai, a második világháború mérhetetlen pusztítása, a fasiszta és a kommunista diktatúrák, az 1956-os forradalom leverése, végül pedig az 1989-es rendszerváltás újra és újra szembesítették a várost saját jövőjének kérdésével” – olvashatjuk a kiállításon az elmúlt másfél száz év budapesti történéseiről.

A tárlaton hamar kiderül, hogy az építészeket már a 20. század első évtizedei óta foglalkoztatja a magasház, a felhőkarcoló építésének lehetősége. (Gondoljunk csak a nemrég a Kopaszi-gátnál átadott Mol-székház sokat vitatott tornyára. Rengetegen tiltakoztak ellene, de végül is győzött az építészlobbi, és nyilván meghatározó volt az állami döntés ebben a kérdésben.) Visszatérve a kiállításon bemutatott tervekre, a 20. század elején feltehetően a magyar építészekre is hatottak a gombamód szaporodó amerikai felhőkarcolók. New York-i mintára sok amerikai nagyváros létrehozta a maga „Manhattanjét”, egekbe nyúló épületekből álló üzleti negyedét.

A Vigadó Galériában is láthatunk példát ilyen magas épületre. Gregersen Hugó (1889–1975) 1927-ben készítette felhőkarcolótervét, az úgynevezett Gregersen-tornyot, amelyet Budapest szívébe, a Deák téri Anker-palota szomszédságába képzelt el. Korábban a 19. századi Orczy-ház állt itt, ennek helyére került volna Budapest első felhőkarcolója. Az épület visszalépcsőző, monumentális tömege arról árulkodik, hogy tervezője amerikai előképeket vett figyelembe. A terven látható toronyház az utcaszint felett harminckét emeletes, az ötvenhárom méter magas Anker-palotához képest magassága annak csaknem háromszorosa. A felhőkarcoló tetejére panorámakilátót is tervezett az építész.

„Hova lettek a múlt tervei, a régi ötletsziporkák, forradalmi gondolatnehezékkel megterhelt haladó kavalkádhalmazok? Hová tűntek a Vágó József által a Tabánba álmodott épületmonstrumok, a tudományos-fantasztikus filmek ház-dinoszauruszai, ez a ninivei sűrűségű kőrengeteg, csúzos skandináv fürdővendégek álomparadicsoma? Ennél még a Tabán is jobb volt. Hol van szegény Gregersen Hugó tengerentúlról a Rókus Kórház helyére gondolt felhőkarcolója, az Anker-ház mellé városnehezékként elképzelt építménye? A telekspekulációtól felhizlalt gigantikus OTI-paloták még jó, hogy rá nem dőltek a mit sem sejtő erzsébetvárosi szatócsokra” – írja Bodor Ferenc 1993-ban, A megépíthetetlen város című cikkében.

A kiállítás szervezői felteszik a kérdést: Hogyan lesz egy terv „sosemvolt”? Számos oka lehet annak, ha egy építészeti terv nem valósul meg. Elfogyhat az építkezésre szánt pénz, meggondolhatja magát a megbízó, megváltozhatnak az előírások. Egy tervet sokféle okból lehet papírra vetni, és ezek közül csak az egyik az, hogy majdan megépüljön. Az építészeti vázlatok, az ötlettervek vagy éppen a hallgatói tervek sosem kerülnek a megvalósulás közelébe. Pályázaton indulva az építész mindig a győzelemben reménykedik, de a résztvevők többségének papíron maradnak a gondolatai.  

A gazdag tárlaton tanulmányozhatjuk azt is, miként lesz a vázlatból kiviteli terv. A kiállítás tehát nemcsak történeti jellegű, s nem pusztán a múlt megidézése; mélyebben is beleláthatunk az építészeti tervezés és kivitelezés folyamatába, persze a múzeum lehetőségeihez képest. Megtudhatjuk, mi az a hallgatói terv, a diplomaterv, az ötletpályázat, a pályázati terv, az engedélyezési terv és a kiviteli terv.

Most nézzük meg közelebbről a kiállított tervrajzokat! Láthatjuk, hogy az építészek ceruzával, tollal, szénnel készítették fekete-fehér vagy színes, általában akvarellel festett rajzaikat, akár pályázatra szánták munkáikat, akár csak kedvtelésből dolgozták ki elképzeléseiket. Csodálatos gondossággal, bámulatos arányérzékkel, szabad kézzel megrajzolt tervekkel találkozhatunk a tárlaton. Napjainkban persze – az első vázlatokon kívül, amelyek ma is kézzel készülnek – az építészek már a számítógépet is igénybe veszik a tervezői munka során.

Az egyik legismertebb építésztől, Ybl Miklóstól, akitől rengeteg tervrajz és makett maradt fenn, meglepő módon egyetlen terv sincs kiállítva, pedig a budavári királyi palota bővítése az ő tervei alapján kezdődött el. Ybl az egyesült főváros első fénykorának csúcsépítésze volt, olyan meghatározó épületek alkotója, mint az Operaház, a Fővámház vagy a Várkert Bazár. Pályájára a királyi palota 1880-ban megkezdett bővítése tette volna fel a koronát, ám 1891-ben bekövetkezett váratlan halála előtt ennek csak egy része valósulhatott meg. A munkát folytató Hauszmann Alajos átvette az új krisztinavárosi szárny koncepcióját, de észak felé átdolgozta és jóval nagyobb léptékben bővítette a palotát. Az Ybl irodájában dolgozó Györgyi Géza festményén megfigyelhető könnyed kolonnád helyén ma a kupola és a Nemzeti Galéria által használt épületszárnyak állnak. A budavári királyi palota látványterve, perspektivikus képe és Györgyi Géza 1886-ban készült akvarellje is látható a kiállításon.

1882-ben írtak ki tervpályázatot az Országházra. Steindl Imre nyertes és átdolgozva megvalósított pályaterve után Hauszmann Alajos munkája kapta a második legtöbb szavazatot. Ő neobarokk-neoklasszicista jegyekkel tervezte meg a monumentális épületegyüttest. A Vigadó kiállításán Hauszmann pályázati tervének fotóját láthatjuk.

Olvasóinknak nem kell bemutatni az egykor a Blaha Lujza téren állt Nemzeti Színház 1964-es lebontásának körülményeit. Magyarországon a Nemzeti Színház szimbolikus intézmény. A 19. században úttörő szerepet játszott abban, hogy állam- és irodalmi nyelvvé vált a magyar. A 20. században kortól és társadalomtól független innovatív műhely volt. Az elmúlt százötven év azonban nem sok nyugalmat kínált az intézmény számára. A 20. században többször is évtizedeken át működött ideiglenesnek szánt épületben, és nem kevesebb mint három nagyszabású pályázatot írtak ki végleges elhelyezésére: 1912–1913-ban, 1965-ben, majd 1996–1997-ben. Végül egyik pályázat eredménye sem valósult meg, így a Nemzeti Színház az a közintézményünk, amelyhez a legtöbb meg nem valósult terv kötődik. A kiállításon több pályamű makettjét is megnézhetjük.

1996 decemberében nyilvános, névaláírásos pályázatot írt ki az illetékes minisztérium. Az Erzsébet téri helyszín sokakat megihletett: a kiírást százharminchatan vették ki, és összesen hetvenhárom pályázat érkezett be. Az 1997 áprilisi bizottsági döntést követően hamarosan meg is kezdődött az építkezés, ám 1998-ban leállították: a színház végül más tervek alapján épült meg, a mai helyszínén. Az 1996–1997-es pályázatra beérkezett makettek közül több mint ötven található meg a múzeum gyűjteményében, köztük Bán Ferenc győztes munkájának modellje is.

A Vigadó Galéria kiállításának sok érdekessége közül végül nézzünk meg egy másik felhőkarcolótervet, a magas épületek iránt rajongó olvasóink kedvéért. Kismarty-Lechner Kamill (1914–2003) nem is egy, hanem mindjárt két magasházat tervezett az Astoriához 1970-ben, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) székházának tervpályázatára. (Ezen a telken ma a Zalaváry Lajos tervezte East-West Business Center áll.) A terv utópisztikus volt, a hengeres, fölfelé keskenyedő tornyok formája aligha alkalmazkodott volna a belvárosi beépítéshez. Nem is ért el helyezést a tervpályázaton.

„Mindig akadtak olyan vizionáriusok, akik saját koruktól elszakadva felhőkarcolókat, szalagházakat, mozgó pályaudvarokat fantáziáltak Budapestre. A városba, amely módszeresen lerázza magáról az álmok puha paplanját, a »mi lett volna, ha« meddő kérdését, és a valósággal próbál szembenézni – ha félve is, de elszántan” – olvashatjuk a kiállítást bevezető szövegek között.

A Sosemvolt Budapest című kiállítás a Pesti Vigadó alsó és földszinti termeiben látható február 11-ig.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.