Az anyagban ott van a szobor – Látogatóban a Pro Cultura Christiana díjas Markolt házaspárnál

A házban mindenütt szobrok, a nappali egyik falán nyolc fiuk és családjaik fotói láthatók, köztük Sebestyéné, aki szüleit követve szintén szobrász lett. Egyházi megrendelésre készített belső terek, szobrok, köztéri alkotások, emlékművek, domborművek és több díszkút köszönheti létét a Markolt családnak.

– Mi vonzotta Önöket a szobrászat felé?

Markolt György (a továbbiakban: György): Gyermekkorom óta ez volt a vágyam. Tízgyermekes családban nőttem fel. Szerettem rajzolni, de ez nem volt elég nekem; amit lehetett, megfaragtam. Először téglából hoztam létre szobrokat azokkal a maroknyi vésőkkel, amiket édesapám készített nekem. Nagy élmény volt, amikor egy szögletes téglából sikerült kikerekítenem az elképzelt alakot.

Láttam a formát az anyagban.

Később követ is használtam. Mivel az Alföldön nemigen van belőle, így félredobott kilométerköveket vittem haza biciklivel. Egy ilyen volt vagy ötven-hatvan kiló. Így kezdődött. Teljesen bele tudtam merülni a munkába.

Az édesapám művelt ember volt, mindig biztatott; tetszett neki, amit csinálok, mondta, hogy akár szobrász is lehet belőlem. Az általános iskolai rajztanárom, Terescsényi Endre festőművész is támogatott ezen az úton. Budapestre jelentkeztem a Képzőművészeti Szakközépiskolába, a Kisképzőbe. Felvettek. Jól ment a szakmai munka, pályázatokat nyertem, az egyiket egy fából készült, majdnem életnagyságú fiúszoborral. Ezután bekerültem a Képzőművészeti Főiskolára, Somogyi József osztályára. Ő nevezett ki a kőfaragó műhely vezetőjévé, miután végeztem. Negyvenhárom évig tanítottam ott.

– Katalin is korán találkozott a szobrászattal?

M. Gémes Katalin (a továbbiakban: Katalin): A szatymazi tanyavilágból a faluba beköltözve figyeltem föl először az emberek által készített különböző szép tárgyakra. Ilyenek voltak az óvodai terepasztalok, az élethű játék zöldségek, majd azok a finoman festett porcelánfigurák, amiket az osztálytársaméknál láttam. Elbűvöltek, és rájöttem, én is szeretnék ilyeneket készíteni. Több tanár rajzszakkörét is kipróbáltam. Az újonnan épült művelődési ház kerámia szakkörében kaptam először agyagot a kezembe. Szerettem volna egy hátitáskát cipelő gyereket mintázni, de folyton összerogyott, mint a harmonika. Még nem ismertem a szoborkészítés titkát. Végül csak egy szegedi papucsot készítettem, elégedett voltam vele.

Az első igazi szobrok, amelyek nagy hatást tettek rám, a templomkertünkben lévő első világháborús emlékmű és a templom külső falfülkéjében lévő Krisztus-szobor voltak. Gyermeki bánataimmal oda jártam vigasztalódni.

A pályaválasztás idején a felsős osztályfőnököm, Galiba Ferencné anyai gonddal kezdett terelgetni. Ő a rajztanárom is volt, látta a képességeimet, és tudta, mi érdekel. Képzőművészettel foglalkozó kis füzetecskéket adott olvasni, és elvitt Szegedre megnézni a képző- és iparművészeti szakközépiskolát, ami nagyon tetszett. Kerámia szakra jelentkeztem. Akkoriban népszerű volt ez a továbbtanulási forma, mert szakmát és érettségit is adott. Nagy örömömre sikerült a felvételim, és kiderült, hogy a mintázásórákat Samu Katalin szobrásznő fogja tartani, akiről láttam egy riportfilmet a televízióban. Lenyűgöztek az állatszobrai és a megnyerő, természetes egyénisége. Az iskolában harmadévben kezdtünk emberalakot és portrét mintázni. Ez érdekelt a legjobban: kifejezni, milyen ember lakozik a vonások mögött.

Ekkortájt olvastam a Délmagyarban egy Dózsa-pályázatról. Elhatároztam, hogy készítek egy portrét. A Somogyi-könyvtárban alaposan utánanéztem a témának, és amikor megvolt már a fejemben, hogy mit akarok, gyorsan megmintáztam. Öt perccel a leadási határidő előtt estem be Szegeden a városházára a még vizes, frissen patinázott gipszportréval. Második díjat nyertem. Jutalmul tíz napot tölthettem a mártélyi művésztelepen, ahol szenzációs volt igazi művészek társaságában alkotni.

Ezt követően két tükör segítségével mintáztam magamról egy portrét, amit azután márványba faragtam. Ez volt életem első faragása, most is az előszobánkban látható. A hozzá való követ egy régóta porosodó, törött lépcsődarab szolgáltatta, az iskolánk közeléből. Az egyik osztálytársnőmmel a menzáról elcsórt triciklivel szállítottuk a szobrászműhelybe. Ott már reggel hattól lehetett kopácsolni. Az iskolában egymásnak álltunk modellt. Egyszer egy olyan fiú került sorra, aki nagyon tetszett nekem. Derékig megmintáztam. Meglátta a szobrászok tanára, Tóth Sándor, és azt mondta: „Gémes, neked a főiskolára kell menned!” Engem is elvitt a tanítványaival megnézni a főiskolát. Bementünk a Somogyi-osztályra, és megtetszettek nekem az egyik polcon lévő oroszlánszobrok meg egy szép női portré. Ki csinálhatta őket? Kiderült, hogy a Gyuri. És Gyuri is tetszett… Tóth tanár úr azt mondta a felvételi előtt, hogy mutassak meg mindent, amit tudok. Fejet kellett mintázni, jól sikerült, elsőre fölvettek.

– A Képzőművészeti Főiskolán ismerkedtek meg egymással?

György: Éppen egy fa domborművet faragtam, amikor a szegediek meglátogatták a főiskolát, akkor figyeltünk fel egymásra Katival. Később egy kiránduláson lobbant fel köztünk a szerelem, megfogtuk egymás kezét, mert nagyon csúszott a terep…

Katalin: Szerencsére a filozófiatanárunk szenvedélyes túrázó volt, gyakran szervezett kirándulásokat. Ilyenkor több alkalmunk adódott beszélgetni. A művészettörténeti tanulmányutak is hasznosak voltak. Elmélyült a kapcsolatunk. Harmadéves voltam, Gyuri pedig már végzett, kijelölték műhelyvezetőnek. Azután 1976-ban összeházasodtunk.

– Egyszerre indult a pályájuk és a családi életük. Hogyan emlékeznek vissza a kezdetekre?

György: Sorra jöttek a kiállítások, a felkérések. Az első nagy köztéri alkotásom Áchim L. Andrásról készült, Békéscsabára. Meghívásos pályázat volt. Kati tartotta bennem a lelket, hogy jó a tervem, be kell adni, és segített az elhelyezési makett készítésében is. Megnyertem. Nagy feladat volt, szerettem. Áchim kétméteres ember volt, az első paraszt képviselő a parlamentben, rokonszenves volt nekem. Ezután szinte évente kaptam egy nagyobb megbízást. Akkor láttam újra ezt a szobrot, amikor Kati a hetvenedik születésnapomra egy kiállítást rendezett nekem Békéscsabán. Megnyugvás töltött el, mert sokat aggódtam amiatt, hogyan engedtem ki annak idején a kezemből. Hatalmas munka volt, gondolom, megemlegették a szomszédok, amikor vágógéppel daraboltam a kemény süttői mészkövet. Az utcánk neve Kőfaragó utca lett. Öt kőfaragó lakott itt, mivel a hegyen van egy kőbánya. Még most is van egy innen származó kövem.

– Katalin pályája hogyan indult?

Katalin: Amikor felvettek a főiskolára, nem igazán tudtam, tényleg akarom-e én a szobrászatot hivatásszerűen művelni. Csak azt tudtam, hogy szeretem, élvezem a munka minden pillanatát, van hozzá elég fizikai erőm, és hogy Gyuri nagyon tetszik. Amikor megvolt az államvizsga a negyedik év végén, felajánlottak egy tanári állást, mivel középiskolai tanári diplomát kaptunk. Nem fogadtam el, mert tudtam, hogy októberben babánk lesz, és inkább alkotni szerettem volna. Megpályáztam a művésztovábbképzőt, és meg is kaptam a lehetőséget, de csak egy évvel később kezdtem el. A továbbképző év végén megszületett a második kisfiunk. 1977-től a Művészeti Alap tagja voltam. Igyekeztem, hogy a szülések előtt legyen munkám, bármi, hogy a munkaviszonyom folyamatos legyen. Azért olyan is előfordult, hogy szívességből faragtam meg egy sírkövet a vácdukai gyermekotthon számára, a feliratot meg Gyuri véste rá. Nagyon megindított bennünket egy elhunyt fiú története.

– Várandósan nem veszélyes követ faragni?

Katalin: A nehéz faragást, az úgynevezett nagyolást Gyuri végezte az általam készített, gipszbe öntött minta alapján, de a többi munka már az enyém volt, ehhez ragaszkodtam. Soha nem történt baleset.

– Melyek a kedvenc alkotásaik az életművükből?

György: Nagyon kedves nekem a Móra-emlékmű Kiskunfélegyházán. Az alak bronzból van, a környezete kőből. Először nem értették, minek az a nagy kő körbe, de végül kiderült, milyen jó, hogy a szobornak van egy belső tere, ahová be lehet menni, akár be is lehet ülni. Olyan teret szeretettem volna létrehozni az alak körül, mint amilyen egy leterített suba, hiszen Móra Ferenc édesapja szűcs volt. Az életrajzok inspirációt jelentenek a szobrokhoz. Eredetileg az író életéből szerepeltettem volna a Kiskunfélegyházához kötődő jeleneteket is, ott játszódik például a Kincskereső kisködmön.

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, mindig szerették a szoboravatókat, mert akkor volt nagy vendégség, rengeteg finom ételt lehetett enni. A Móra-emlékmű felavatása esetében ez sajnos elmaradt, valószínűleg azért, mert nem voltam hajlandó egy kis hokedlira ültetni az írót.

De az emberek megszerették ezt a kompozíciót. Tanúja voltam, amikor egy arra járó kisfiú azt mondta az édesapjának: „Megyek, csak előbb köszönök a Feri bácsinak.”

– Katalinnak melyik a kedvenc alkotása?

Katalin: Erre nagyon nehéz jól válaszolni. Egy édesanya mindegyik gyermekét szereti, és így van a szobrász is az alkotásaival. Persze egyiket-másikat emlékezetesebbé teszik bizonyos kedvező körülmények. Például az, ha a munkára annyi idő áll rendelkezésre, amennyi kell. Így dolgozhattam azon a Máriát ábrázoló, életnagyságú faszobron, ami Szentendrére került, a Péter-Pál-templomba. Nagyon sok tanulmányrajz készült hozzá egy bensőséges élmény kapcsán, aztán jött a kis minta, majd az életnagyságú gipsz. Igazából egy Kisboldogasszony-szoborhoz kezdtem vázlatokat készíteni, amikor Gyuri jóvoltából megtalált ez a feladat. A fa faragása jó érzés volt, mert a szobor nem hűtötte a hasam – az ötödik gyermekünket vártam akkor.

Nagyon kedves élményem fűződik a Dányban álló Szent Margit-szoborhoz is. Minden adott volt a munka során: rendkívül jól együttműködő képviselő-testület, barátságos, segítőkész lakosság, értő, érző fogadtatás. A megrendelő vágyát sikerült összehangolni az elképzelésemmel. Sokszor anyai teendőim közben jöttek a gondolatok, ilyenkor megálltam, lefirkáltam őket. A négyoldalú kompozíción a főalak mellett van két jelenet. Szent Margit szinte a templommal eggyé válva, buzgón imádkozik. Szüzességének szimbóluma, a liliom kihajlik a világba, egy gyógyulási jelenethez. Ennek az az alapja, hogy Szent Margit sírjánál meggyógyult egy dányi ács. A másik oldalon pedig az látható, hogy a tatárjáráskor egy dányi ember vértanúhalált halt, mert nem árulta el, hová bújt el a lakosság. Ragyogó kristályú horvát mészkőből készült a kompozíció. Ez az anyag gyönyörű, de nagyon gyilkolja a szerszámokat, így sokat kell előkészíteni belőlük, hogy a fenés ne vegye el az alkotás lendületét. A szoros határidő miatt Gyuri végezte a nagy gépi munkát. Sokáig faragtam Margit arcát és kezét. Nem mintáztam senkiről, belülről jött, hogy milyen legyen.

György: A szoborhoz egy út vezetett, aminek a másik végén egy kocsma állt. Kijött onnan valaki, s ötméterenként letérdelt és imádkozott, miközben dolgoztunk. Olyan élményem még nem volt, mint ott: az ablakok mögül lesték az emberek, hogy mi készül, kijöttek hozzánk vagy százan, még süteményeket is hoztak.

Katalin: Úgy éreztem, sikerült, amit szerettem volna, a ragyogás, a tájolás, a körbevezetés. Egy járókeretes bácsi azt mondta, ezt muszáj körbejárnia.

Egy néni szinte megbabonázva nézte a szobrot, keresztet vetett, és azt kérdezte, hogy itt meg lehet-e gyógyulni. Mondtam neki, hogy azt én nem tudom, de ennek a királylánynak a sírjánál meggyógyultak.

Megszerették a dányiak ezt az alkotást, és senki nem firkálta össze, pedig felkészítettek rá, hogy sajnos az is előfordulhat.

– Több egyházi megrendelést kaptak, még Częstochowában is van egy Boldog Özséb-díszkútjuk.

Katalin: Igen, Gyurinak tényleg van ott díszkútja, a pálos rend alapításának 700. évfordulójára kérték. Azt megelőzően pedig a pálosszentkúti rendház folyosójára nekem is készült egy Boldog Özséb-szobrom.

Emlékezetes egyházi megrendelés volt számomra az oszlári Kisboldogasszony-templom Mária-szobra is. A negyedik gyermekünket vártuk akkoriban. Láttam egy hosszú hajú, szép fiatal lányt a zugligeti templomban. Elsőáldozó lehetett, egy szál gyertyával vonult az oltárhoz. Sugárzóan tiszta teremtés volt. Megkérdeztem, vállalná-e, hogy modellt áll nekem egy Mária-szoborhoz, készségesen igent mondott. Miközben a vázlatokat készítettem, ott csüngött rajtam a harmadik gyermekünk. A baráti közösség végül besegített, így nyugodtan tudtam dolgozni, Gyuri szerzett egy nagyon szép követ. Augusztus 10-ére voltam kiírva, és 11-én kellett volna szállítani a szobrot. Forró volt a nyár, a nagy melegben sokat izzadtam, miközben Gyurival faragtunk. Este kilenckor leraktuk a vésőt. A gyerekek és Gyuri lefeküdtek. Aludtak már, amikor kiderült, hogy itt az idő, menni kell. Meglett a kicsi, de meglett az oszlári szobor is.

György: A tanáromat, Csíkszentmihályi Róbertet kérték fel a szentendrei Péter-Pál- templomból egy Mária-szobor megalkotására. Mivel nem tudta vállalni, engem ajánlott maga helyett, de nekem is volt más dolgom. Mondtam, hogy a feleségem is szobrász, és éppen egy Mária-szoborral foglalkozik.

Katalin: A tervem nagyon tetszett a plébánosnak és a hölgynek is, aki Amerikából fizette a munkát. Mária alakjában az alázatosságot és a készségességet szerettem volna kifejezni. Gyuri talált egy nagy fatörzset a Városligetben, kettéfűrészelte, és kivájta a belsejét. Megmintáztam az alakot, gipszbe öntöttem, de a fa nem adta ki a megfelelő méretet. Egyhatod részével kisebbre kellett faragni. Életemben nem matekoztam annyit. A gipszpéldány a Boldog Özséb-templomban van, Békásmegyeren.

– Milyen érzés, hogy az egyik fiuk, Sebestyén is szobrász lett?

György: Sokat segített az én munkáimban is. A többiek is jöttek sokszor, de Sebestyén végigvitte, hogyan lesz egy tervből szobor. Még nem beszélt, de cumisüveggel a szájában már rajzolt. Ébredés után az volt az első dolga.

Katalin: Olyan öröm volt látni, hogy ez a gyerek tehetséges, alkotni fog. Oldott lelkületű, befogadó volt, minden tetszett neki, mindent felfedezett. Társasjátékokat készített a testvéreinek, jó ötletek születtek a fejében mindig. A fizikai ereje is megvolt, így aztán szobrász lett.

György: Természetesnek tűnik, hogy átvette tőlünk a stafétát, hiszen állandóan figyeltünk egymásra, nézte, mit csinálok, segített faragni. Most már kevesebbet dolgozunk együtt, de sokszor részt vettünk már egymás munkáiban. Amikor a Zsámboki Pál-emlékkeresztem készült, ő segített, a hét ferences vértanú faragásakor pedig én segítettem neki. Van, hogy a szoros határidők rákényszerítik az embert erre.

– Mit jelent Önöknek a Pro Cultura Christiana díj?

György: Ez nagy elismerés. Úgy érzem, most teljesedett ki a munkásságunk.

Katalin: Nagy öröm számomra is, hogy megérhettük ezt a nem várt elismerést.

Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy fölneveltük a gyerekeket, dolgozhattunk, amennyire tőlünk tellett. Az életünk folyamán mindig éreztük gondviselő jelenlétét.

Fotó: Lambert Attila és Markolt archívum

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.