Az anyaország gondoskodása megerősít a helytállásban – Tanévkezdés Kárpátalján a Karitásszal

A Nagyszőlősi 3. számú Perényi Zsigmond Középiskolában megkezdték a 34. tanévet. Az egykori vármegyeház dísztermében gyűltek össze tanárok, diákok az anyaországi vendégek fogadására. A Katolikus Karitász a gyerekeknek tanszerekkel felszerelt iskolatáskát és kerékpárokat hozott, a tanároknak pedig magyarországi magyar irodalom és nyelv tankönyveket.

Jelen volt Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója; Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára, a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács elnöke; Bacskai József, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának főkonzula; Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának misszióvezetője.

Az első széksorokat töltötték meg azok a gyerekek, akik megkapták a Katolikus Karitász „Legyen öröm az iskolakezdés!” programja keretében hozott táskákat. Mint megtudtuk, mindegyikük nehéz körülmények között él: sokukat egy szülő egyedül neveli, kit a betegség, kit a függőség, kit a háború ragadott el a családból. Ezért a nagyobb testvér kiveszi a részét a család eltartásából, sőt, a felsőbb osztályosok esetében gyakori, hogy azért tanulnak otthonról, mert be kell segíteniük a családi gazdaságban, melyet az apa távollétében – vagy a fronton harcol, elesett, vagy külföldön dolgozik – az édesanyjuk egyedül visz.

Az egybegyűlteket Nyibilevics Mónika, a nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola igazgatója köszöntötte. Elmondta, 201 diák tanul az általa vezetett intérményben. Abban, ahogy az igazgatónő hangsúlyozza a létszámot, kifejeződik, hogy valóban minden egyes diákért harcot vívnak, „koldulják” a gyerekeket. A háború óta száz tanulóval csökkent a létszám, ami a kétezres évek első évtizedében még elérte az 500 főt.

Az épületet 1991-ben kapta újra meg a magyar közösség, de már 1946-ban volt magyar iskola a városban. Ezt az ötvenes években összevonták egy ukrán iskolával. 1990-re hozott eredményt a kitartó követelés, és nyerte vissza az intézmény önállóságát.

Az épületet a magyar kormány támogatásával tudták felújítani, a Katolikus Karitász pedig segítséget nyújtott az iskola bebútorozásában. „Mára a nagyszőlősi magyarság egyik székhelye. A gondoskodó szeretet, amit tapasztalunk az anyaország részéről, erőt ad a helytállásban. Hisszük, hogy a magyarságnak van jövője itt. Köszönjük, hogy szívükön viselik a magyarság sorsát” – mondta az igazgatónő.

Écsy Gábor bemutatta a Karitász „Legyen öröm az iskolakezdés!” programját, melyet azért hoznak el a határon túlra, hogy kézzelfoghatóvá tegyék az anyaország gondoskodó szeretetét. „Örülünk, hogy az iskola a történelem viharai között is folytatja küldetését” – mondta a segélyszervezet országos igazgatója.

Soltész Miklós államtitkár hangsúlyozta, örömmel dolgoznak együtt a katolikus segélyszervezettel, értékesnek nevezte folyamatos szolgálatukat, mellyel rendszeresen jelen vannak Kárpátalján, de eljutnak Belső-Ukrajnába is. „Mi tartozunk köszönettel” – fordult a tanárok és gyerekek felé. „A kitartásért, amit most is tapasztalunk, azért a küzdelemért, amit a fiatal nemzedékért vállalnak, mindazért, amivel az itt dolgozó tanárok segítik tanulóikat és azok családjait. Hiszünk abban, hogy eljön a béke, mi nem tudjuk, mikor, de imádkozunk érte, és teszünk is érte. Szükségesek karitatív cselekedeteink, ezt folytatni fogjuk a jövőben is.” Végül Soltész Miklós köszönetet mondott a magyar konzulátus szerepvállalásáért a karitatív munka támogatásában.

A látogatók az iskola kézilabdacsapatának ajándékozták kabalaként a Karitász-mackót, melyet a csapatkapitány vett át. „Tegyetek meg mindent, hogy gyarapítsátok a tudásotokat, amit megtanultok, egész életetekre meghatározó lesz” – hangzott el a jótanács, miközben Écsy Gábor, Soltész Miklós és Bacskai József átadták a táskákat a gyerekeknek.

Míg a diákok átvették a kerékpárokat és a táskák tartalmát nézegették, Logojda Tímeával, az iskola korábbi magyartanárával, a nagyszőlősi Urunk Mennybemenetele Plébánia munkatársával beszélgettünk.

Tímea diákjainál azt tapasztalta, minden családot megterhel az iskolakezdéskor a felszerelés megvásárlása. A táska mindennapi alap, amit a „szülő összekuporgatott pénzéből megvesz, és egy hónap alatt elszakad a pánt, elromlik a cipzár”. Tímea elmondta, „egyre erősebben zajlik a kisebbségi nyelv visszaszorítása, így a szülők tartanak attól, hogy a központosított érettségin hátrányban van a gyerek, ha magyarul tanul. A magyarságát nem tudja letenni, és az ukrán iskolában sem nem magyar, sem nem ukrán” – mutat rá a nehézségre Tímea. A Perényi-iskolában kevés a színmagyar családból származó diák, egymás közötti beszélgetésükben gyakran hallani ukrán szót.

Tímea elmondta, csendesek a ferences plébánia mindennapjai, a krízisállapot fáradtságban, fásultságban, agresszivitásban jelentkezik. Az emberek vágynak arra, hogy vége legyen a háborúnak, hogy ne legyen több halál, megszűnjön a rettegés. A plébánián továbbra is mindennap folytatják a háború kitörését követően elkezdett imát, immár 920 napja imádkoznak. Akik tudnak, a ferences templomban gyűlnek össze három órakor, mások pedig online imádkozzák együtt az irgalmasság rózsafüzérét. „Mi, akik maradtunk, elveszítettük barátaink jelentős részét. Sokszor küzdünk azzal a gondolattal, miért engedi ezt Isten, miért nem hall minket. Vannak hullámvölgyek. Időnként együtt szidjuk a helyzetet, sötéten látjuk a jövőt, ilyenkor valóban lehúzzuk egymást. Nekem is vannak mélypontok, amikor felmerül a kérdés, jól döntöttem-e, hogy maradtam. De aztán jön az ima délután, megnyugtat, lecsendesít, megerősít. Sokat jelent, hogy bár a barátaim háromnegyede elment, van még közösség, és mindenben támogatjuk egymást” – mondta Logojda Tímea.

A látogatás következő állomása a nagyszőlősi karitász központja volt, ahol népkonyha működik. Német Sándor igazgató fogadja a magyar vendégeket. Éppen építkezés folyik, felújítják a gyulafehérvári karitász támogatásával azt a régi épületet, melyben Belső-Ukrajnából érkezett menekülteknek tudnak lakhatást biztosítani. Megkezdődik a kirakodás. Innen fogják a többi iskolatáskát kihordani a falvakba, és itt rakják le a higiéniai és kórházi eszközöket, melyeket a frontvonalban lévő kórházakba juttatnak el a nagyszőlősiek.

Sándor is az egyre nehezedő helyzetről beszélt: „Egyre szigorodnak a behívások. Azok között, akik hozzánk járnak ebédért, már csak a hatvan feletti és a rokkant férfiak maradtak. Volt példa, hogy az ebédért sorban állva vittek el valakit, és olyanok is vannak, akiket eltemetni hoztak haza. A megélhetés is sokkal nehezebbé vált. Az energia-, üzemanyag- és az élelmiszerárak kis tételekben, de folyamatosan emelkednek, a 2022-eshez képest a duplájára, sőt triplája nőttek. Csak legyen már vége! – ez van a szívünkben. Minél tovább tart a háború, annál jobban kialakul azok élete, akik elmentek. A férfiak dolgoznak, hiányzik nekik a családjuk, inkább olcsón eladják itt a házat, és utánamennek. A magyarság aránya a háború előtt 11 százalék volt, most nem merek számot mondani. Fogyunk. Kapjuk az élelmiszersegélyt. Amikor az ember jóllakik, megnyugszik, de ez a több száz napos háborús időszak az embereket mentálisan kikészíti. Legnagyobb segítség a lelki beszélgetés, az ember arra vágyik, hogy valaki meghallgassa, megértse, megsimogassa.”

A „Hogy vagy?” kérdés Sándorban rossz érzést kelt: „Az ember válaszul elmosolyodik, a mosolya mögött ott van a keserűség meg a fájdalom. De megvagyunk, a körülményekhez képest jól vagyunk. Mindennek ellenére a csapból isszuk a vizet, mert tiszta erdő és hegyek vesznek körül minket, a közelben itt a Tisza, ahol lehet fürödni.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír