Az apaság az anyával való együttműködéssel kezdődik – Beszélgetés Szalai Gábor iskolaigazgatóval

– Mi az, ami először az eszébe jut, ha arról kérdezik, hogy mit jelent apának lenni?

– Az apaság koprodukciós vállalkozás. A szüleim, ha mindenben nem is értettek egyet, de nevelési kérdésekben soha nem hiteltelenítették egymást. Mindig egy platformon voltak, erősítették egymást.

Az apaság az anyával való együttműködéssel kezdődik.

A másik, amit igazán fontosnak tartok, a kísérés. Az iskola stratégiai fejlesztése során találkoztam ezzel a fogalommal, és elgondolkoztam azon, mit jelent ez a személyes életemben. Semmiképpen sem azt, hogy megyek előre, viszem a zászlót, a gyerekeim pedig futnak utánam, de nem is azt, hogy lökdösöm őket magam előtt. Hanem azt, hogy a feleségemmel együtt próbálunk mellettük járni, segíteni őket, fogni a kezüket.

– Ön szerint ez a gyermek bármely életkorában megvalósítható?

– Az első gyermekem születése előtt volt egy képem az apaságról. Olyasmit mondtam a feleségemnek, Gyöngyinek, hogy amíg a gyerek nem beszél és nem jár, addig ő foglalkozik vele, aztán pedig én. Ez persze nagy butaság volt, hiszen közös erőfeszítéseket tenni és a gyermekeink mellett állni: ez nem lehet korfüggő.

– Iskolaigazgatóként sokféle családmodellt megismerhetett. Az édesapáknál leginkább milyen hozzáállást lát érvényesülni?

– A lökdösést veszélyesnek tartom: sokan a saját álmaikat akarják megvalósítani a gyermekeiken keresztül, és ezzel olyasmit kényszerítenek rájuk, ami ellentétben áll a személyiségükkel.

Nem szabad erőltetni azt az utat sem, amit a család akár nemzedékek alatt kitaposott.

A gyerekek nagyon különbözőek abban is, hogy mennyire céltudatosak az életükben. A bizonytalanabbakat is hagyni kell, hogy a maguk útját járják, bár nehéz kivárni, mire rátalálnak. Az én két nagyfiam is különbözik egymástól ezen a téren.

– Az édesapja is kísérni igyekezett a gyerekeit, ahogyan Ön teszi?

– Igen. Még most is, hogy már nagyapa, mindig érzem, hogy ott áll mellettem, mellettünk. Áldozatkész, sokat segít, részt vesz az életünkben. Ma például, amikor a lakóhelyünkön, Angyalföldön bombát hatástalanítottak, és ezért átmenetileg ki kellett költöznünk a lakásból, természetes volt, hogy a szüleimhez vihetjük a gyerekeket. Az első kérdésük az volt, hogy mit kérünk reggelire.

A szüleim biztos pontot jelentenek az életünkben.

– Kisgyermekkorából milyen történet idéződik fel hirtelen, amelyben érezte ezt a gondoskodást?

– Amikor a húgaimmal még kicsik voltunk, Dunakeszin laktunk, a szüleink Budapesten dolgoztak. Reggelente vagy bementünk korán az édesanyámmal az iskolába, ahol mi voltunk az elsők, vagy apukám vitt be bennünket, miután hazaért az éjszakai műszakból, és csak utána feküdt le aludni. Most, felnőttként tudom igazán átérezni, hogy nem lehetett könnyű ilyen áldozatot hozni. Az is eszembe jut, hogy amikor már Angyalföldön laktunk, és egyszer a nagy hóesés miatt járhatatlanok voltak az utak, hiába laktam öt percre az iskolától, mégsem tudtam bemenni.

Apukám ekkor felemelt, és engem, az iskolás fiút a karjaiban vitt be. Ezek szerintem sokkal többet mondanak a szavaknál.

Szent Józsefnek nem ismerjük a szavait, de tudjuk, hogy mit tett. Ha kellett, ott volt, vitte a feleségét a népszámlálás helyére, menekítette a családját Egyiptomba. A szavai helyett a tettei beszéltek. Az amerikai filmekben sokszor látjuk, hogy a szülők azt mondják a gyerekeiknek: szeretünk, büszkék vagyunk rád. Nem emlékszem, hogy a szüleim mondtak volna ilyesmit. Zavarban is éreztem volna magam ezektől a mondatoktól, hiszen annyira egyértelmű volt, hogy szeretnek bennünket, és hogy büszkék ránk. Nem volt szükség arra, hogy ezt más módon is bizonygassák. A nagylelkűségüket, az áldozatkészségüket és a nagyfokú bizalmat mindig tapasztaltuk.

– Szent Józsefet említette. Mit jelent Önnek?

– Az evangéliumokból csak kevéssé ismerjük őt, de ha elgondolkodom róla, azt látom, hogy a nehéz helyzetekbe is természetesen állt bele. Az édesapámnál is sokszor tapasztaltam ezt: a lehető legtermészetesebben adta azt a biztos hátteret, ami a gyermekei fejlődéséhez kellett. Ebben is követni akarom. Mária és József mind a ketten ugyanabból a forrásból kaptak útmutatást, emiatt nem volt köztük különbség a szülőség felfogásában.

Nekem is fontos, hogy a nevelési kérdésekben egy állásponton legyek a feleségemmel.

Ha ez mégsem sikerül, akkor kellő önmérséklettel várjuk ki azt a pillanatot, amikor megbeszélhetjük a különbségek okát. Fontos számunkra, hogy ne a gyerekek előtt vitatkozzunk.

– Térjünk vissza a családi légkörre. Miben tapasztalta, hogy a szülei bíznak Önben?

– Tizenévesen már önállóan hozhattam meg bizonyos döntéseket. Például én választhattam középiskolát. Az akkori szempontjaim persze nagyon megmosolyogni valók. Újpesten megnéztem a Könyves Kálmán Gimnáziumot, mert közel volt. Kiadtak akkortájt egy nagy kék könyvet a középiskolákról, ebben csak az a és b betűig jutottam el. Az Apáczai és a Berzsenyi jött szóba, de mivel az Apáczai ódon épület volt, és én addig panelházas környezetben éltem, inkább azt választottam. Így kerültem az ELTE gyakorlógimnáziumába. Később, a középiskola végén édesanyám szerette volna, ha jogi egyetemre jelentkezem, de ezt csak harmadik helyre írtam be. Végül történelem–magyar szakos tanár lettem.

A szüleim elfogadták a választásaimat, és minden támogatást megadtak ahhoz, hogy sikeres lehessek a döntéseimben.

– Nemcsak tanár, de iskolaigazgató is lett.

– Érdekes, hogy eredetileg óvóbácsi szerettem volna lenni, de a szüleim ezt nem találták elég ambiciózus tervnek. Végül kompromisszumot kötöttünk: sem jogász nem lettem, sem óvodapedagógus, hanem középiskolai tanár.

A fiatalokhoz való kapcsolódásom kialakításában nagy szerepet játszott a volt plébánosunk, Vigyázó Miklós atya is, aki szinte a harmadik nagypapám volt.

Ugyanaz a tevékeny szeretet jellemezte, mint a szüleimet. Sokszor osztott rám olyan feladatokat, amelyek gyerekekhez kapcsolódtak: ministránstábort vezettem, de korábban cserkészkedtem is. Ezek a tapasztalatok sokat adtak hozzá a tanári pályámhoz, megszerettették velem ezt a korosztályt, és az apaságról kialakított képemre is hatással voltak.

– A felmenőitől milyen mintákat látott a munka terén?

– Nagyon változatosat. Apai ágon a nagyapám darutervező mérnök volt, a Magyar Hajó- és Darugyárban dolgozott. Édesapám a nyugdíjba vonulásáig szakmunkás volt, darukat szerelt, hídszerkezeteket készített és különböző részegységeket hő- és atomerőműbe. Édesanyám pénzügyi területen helyezkedett el. Anyai ágon horvát származásúak vagyunk, a nagyapám téeszben dolgozott, majd bögrecsárdát nyitott, de állatorvos híján gyakran őt hívták, ha a faluban megbetegedett egy haszonállat.

– Két húga van. A családban Ön a trónörökös, az értékek áthagyományozója, aki továbbviszi a nevet. Nem nyomasztotta ez?

– Az unokatestvérek közül is én vagyok a legidősebb, de talán éppen ezért kaptam nagyobb szabadságot. Nem éreztem, és ma sem érzem, hogy bármiféle nyomás lenne rajtam. Inkább az iskolában látom, hogy egyes szülők szeretnék, ha a gyermekük továbbvinné a családi foglalkozást. Nálunk nem voltak ilyen többgenerációs hagyományok, így nem is volt mihez igazodnom. Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy légüres tér vett volna körül. Bár édesapám sokszor heti hatvan órában dolgozott, olykor külföldön is, mégis éreztük a folyamatos jelenlétét. Nagyapaként még inkább jelen van az életünkben: nincs olyan hét, hogy ne találkoznánk.

Talán tudatos volt, hogy egyik testvér sem költözött messzire a szülőktől, akár át is tudunk sétálni hozzájuk. A családi kapcsolatokat így könnyen életben tudjuk tartani.

A szüleim nagyon fiatalok, a hatvanas éveiket élik. A játszótéren édesapám együtt focizik a fiaimmal, és minden évben van közös nyaralásunk a szüleimmel. Gyakran felhívnak, hogy töltsük náluk a vasárnapot. Nagyban megkönnyítették azt is, hogy a feleségem ápolhassa a beteg édesanyját.

– És közben négy gyermekük született.

– 2005-ben házasodtunk össze, akkor már mindkettőnknek volt munkája. Gyöngyi hegedűtanár, de zenekarokban is játszott. Angyalföldön, egy kis lakásban kezdtük a közös életünket, és szerettük volna hamar megtölteni gyermekzsivajjal az otthonunkat. 2007-ben született az első gyermekünk, 2017-ben a legkisebb, Márton, méghozzá az érettségi bizonyítványok kiosztása előtti éjszakán. Semmit nem aludtam aznap, így nagyon kellett koncentrálnom, hogy minden aláírás a helyére kerüljön.

– A családi élete és a tanársága szorosan összekapcsolódik, hiszen a gyerekei abba az iskolába járnak, ahol Ön az igazgató. Ez nem okozott feszültséget?

– Eddig nem. Első gyerekünket még az elődöm, Bécser Róbert testvér vette fel. Éppen akkor lettem igazgató, amikor a legnagyobb fiam kezdte az iskolát, hét éve. Az első tanévben minden gyerekemnek furcsa volt ez a helyzet, de inkább aranyos történeteink vannak erről, az újdonság varázsa pedig azóta megkopott.

Szét kell választanom magamban az apaszerepet és az igazgatói szerepet.

A gyerekeim egyébként ritkán beszélnek a tanáraikról vagy az osztálytársaikról, próbálom ezt apaként fogadni. Mivel történész vagyok, a hallottakat persze igyekszem „forráskritikával” kezelni. Ezek a történetek ugyanakkor segítik az igazgatói látásmódom árnyalását is. Az iskolánkban szinte hagyománnyá vált, hogy a tanárok gyerekei közül sokan ide járnak, valószínűleg azért, mert több hasznát látják ennek, mint kárát. Az én helyzetem sem áll messze az övéktől.

– A gyerekei az iskolában maradnak a gimnáziumi tagozaton is?

– A legnagyobb fiamban felmerült, hogy hatosztályos gimnáziumba jelentkezik, de aztán mégsem akart elmenni. Most viszont megkeresett, hogy nyáron beszélgessünk az iskolaválasztásáról. Ez azt jelenti, hogy számít a tanácsaimra, a tapasztalataimra.

Igyekszem megadni neki a döntés szabadságát, ugyanakkor racionális magyarázatokkal és a megfelelő kérdésekkel segíteni a választását.

– Ebben az esetben az apaszerepet talán segíti az igazgatói szerep. Van olyan, amikor ez fordítva igaz?

– Nem hiszem, hogy ez meghatározó lenne. A tanári pályán belül az osztályfőnökség áll a legközelebb a szülői szerephez. Ha már nem leszek igazgató, legszívesebben osztályfőnök lennék, mert akkor mélyebb emberi kötődés alakulhat ki a diákokkal.

– A mély emberi kötődésekben hat a legerősebben a példa. A gyerekeiben látja a mintakövetést?

– Tudatosítanunk kell magunkban, hogy bármennyire szeretnénk, a gyerekünk nem biztos, hogy követni fogja a példánkat. Máskor pedig átélhetjük, hogy valamiben még túl is szárnyal bennünket. Én például szeretek túrázni. Az iskolában elterveztük, hogy négy év alatt teljesítjük a Kéktúrát, amelyre a két nagyfiam is örömmel jött el. Sőt, még a Kanadában élő unokatestvéreiket is rávették a csatlakozásra. Az egyik fiamnak hegymászó ambíciói is vannak. Ugyanakkor szerettem volna, ha a gyerekeim hozzám hasonlóan Honvéd-szurkolók lesznek, de egy idő után rájöttem, hogy inkább a hot dog és a kóla miatt járnak a meccsekre. Legfőképp a lányommal tudunk leülni a tévé elé megnézni egy-egy mérkőzést.

Egyes dolgok tovább élnek a gyerekeinkben, mások pedig a legkisebb hatással sincsenek rájuk, és ez a belső értékek terén is biztosan így van.

– Ön mit vett át az édesapjától?

– A legfőbb tulajdonsága, ami jellemzi őt, a nagy lelki nyugalom: a legnehezebb helyzetekben is nyugodt tud maradni, és ez rám is igaz.

Közös vonásunk az is, hogy mindketten nehezen beszélünk az érzéseinkről, a fájdalmainkról, az örömeinkről, nehezen tudunk lelkesedni, mindketten introvertált emberek vagyunk.

– Édesapja és Ön között huszonöt év a korkülönbség. Hogyan éli meg ezt a generációs közelséget?

– A környezetemben gyakran találkozom azzal, hogy idősek a szülők. Nekem viszont még a nagymamám is él, és nagyon aktív: nyolcvanöt évesen kimegy a piacra, füvet nyír, éli az életét. Nagyon örülök, hogy édesapám velünk van, és részt vesz a családi életünkben.

Esterházy Péter írja az egyik művében, hogy amikor meghalt az édesapja, akkor jött rá: közte és a halál között már semmi sincs.

Az én esetemben ennek a fordítottja érezhető: van édesapám, aki él és virul, ott van mellettünk a mindennapokban, és ez egyfajta egzisztenciális biztonságérzetet is nyújt.

Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 7-i számában jelent meg.