Elhunyt Szita Teofil ferences pap tanár

Szita Teofil lelki üdvéért augusztus 2-án 12 órakor mutatnak be szentmisét az esztergomi ferences templomban, majd itt helyezik végső nyugalomra.

A Nógrád megyei Héhalomban született 1928. november elsején. Szécsényben, 1948-ban öltötte magára a ferences habitust. Jászberényben és Esztergomban végezte a teológiát. 1952. szeptember 8-án tett Esztergomban örökfogadalmat, és ugyanitt szentelte pappá Szabó Imre püspök 1953. augusztus 23-án.

Az esztergomi ferences gimnáziumban 1954-től prefektus volt. E feladatával párhuzamosan végezte az egyetemet, hogy megszerezze a gimnáziumi tanári képesítést. A rend minkét gimnáziumában tanított 1990-ig. 1991-től a rend gyöngyösi plébániáját vezette, 1997-től a Margit körúti rendház gvárdiánja, 2000 és 2011 között pedig a rózsadombi Tövis utcai templomban, majd a Margit körúton volt lelkipásztor.

Hálával és szeretettel gondolnak vissza a jóságos Teofil atyára diákjai, mindazok, akiket tanított és nevelt Esztergomban és Szentendrén közel negyven év során, valamint a Margit körúti, a rózsadombi, a gyöngyösi ferences templom hívei. Mindig őszintén törekedett arra, hogy hitet, reményt és szeretetet árasszon. Hat osztályban prefektusként dolgozott, szívesen bízták rá a „nehezebb” fiúkat. Igazán arra volt büszke, hogy hányan jelentkeztek papnak vagy szerzetesnek közülük. Történelmet tanított és hazaszeretet. Magyar népdalokat énekelt vele az egész iskola, és minden osztálytalálkozó ettől zengett a legutóbbi időkig.

Optimizmus, jószívűség, meg nem alkuvás, a küzdelmek vállalása, a rábízott közösség feltétel nélküli szolgálata, a világ egyértelmű, átlátható és kibogozható személete jellemezte. Így vált sokak számára irgalmas lelki atyává, bátorító testvérré, nyugodt, kiegyensúlyozott elöljáróvá.

Szülőfalujában 2003-ban, aranymiséje alkalmából márványtáblát helyeztek el a hívek a templom falára, amelyről megtudható, hogy jelentős összeggel támogatta az épület felújítását. Tavaly megünnepelte gyémántmiséjét is a falu búcsúnapján, szeptember 8-án, valamint egy héttel később Esztergomban.

Az esztergomi ferences közösség tagjaként egykori tanítványai és a mostani diákok körében élt az utóbbi évben, szívében olyan bensőséges bizalommal, mintha már a mennyországban az angyalok kísérgetnék az Úr színe előtt. Látása, hallása annyira megromlott, hogy támogatásra szorult, a betegség összekuszálta olykor gondolatait, de a szív tisztasága, a megajándékozottak őszinte öröme sugárzott belőle környezete felé. Korábban sportos, lendületes mozgása csoszogássá változott, messze csengő hangja opálossá vált, de olyan szelídséget és békét árasztott, ami mindezt mégis fényessé tette. Nem fáradt meg, derűs maradt, érzékeny a jóságra, és végtelenül hálás volt segítői iránt. Betegsége elviselésével is tanított, példát mutatott. Jó így látni egy testvért, jó nézni az öregedést, ha a jó Isten felé hanyatlik – mondta róla néhány hónapja egyik rendtársa.

Szita Teofil a ferenceseknek ahhoz a generációjához tartozott, amelynek tagjai, amikor beléptek a rendbe, „csak” szerzetesnek és lelkipásztornak készültek, de a történelem úgy hozta, hogy a tanári munkát is magukra kellett vállalniuk, hogy a rend fennmaradhasson. Teofil atya tanított, nevelt és közben emberfeletti áldozatot vállalva, munka mellett végezte az egyetemet, és segített mindenhol és mindenben, hogy a rendi munka ne szenvedjen csorbát. Ezért nevezte magát olykor igen találóan aranytartaléknak. Valóban aranyból volt a szíve, a hite, az embersége, mely példa volt, és az is marad – írta Szerdahelyi Csongor.

Magyar Kurír